Későn szült Édesanyám, majdnem belehaltunk abba a májusba. Most múlt negyven éve. Időtlenül áramló hosszú idő: nappali és éjjeli óra. Szégyellem is magam, hogy korán halt és kivégzett költők helyett ennyit éltem!
Pimaszul későn kezdtem a vershez, de kellett a bizonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a „nyújts feléje védő kart” után, a „megbűnhődte már e nép” után. Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen. Ez volna az egyik fontos hang az éj közepén, amire válaszolgatni kezdtek; „felelős álomjátékos lettem”. Még a drága emlékű Kormos István is komolyan veszi ezt a sort, mert így ajánl az olvasók figyelmébe.
Ami maradt belőlem – itt van.
És újra május: az éjszaka közepén félelmesek a villámok tűi. De tudom, készül a hajnal szőttese, s addig még jó eső esik. Majd jó lesz a földnek, jó a terhétől szabadult felhőnek. Ez így arányos osztozás.
Most kéne születni! Korán szültél, halott Édesanyám.
(Múlik a Jövőnk, 1989)
< vissza Vallomások prózakötethez