NAGY LÁSZLÓ ÉS NAGY ANDRÁS KIÁLLÍTÁSA ALSÓÖRSÖN
Egyszer volt, hol nem volt, de hol is lehetett volna, ha nem itt, e helyen, ahol állunk éppen, a Somlón és a Bakonyon is túl, ha szép karéjosan repülünk, de a Balatonon még innen, pontosan a partján, Veszprém vármegyében, Alsóörsön. Volt egyszer, van egyszer egy kiállítás először, ahol apa és fia, László és András a Nagyok közül, kik valának vérbeli kézművesek, költők, rajzoló művészek, s most e kivételes alkalommal, mondjuk így: a szülőföld hívására is együtt mutatkoznak.
S úgy mutatnak egymásra, ha egymás tenyerébe csapnak férfias parolát, afféle jó cimboraként is. Mint az időben, a sejtek, gének csillagútján járó kiszámíthatatlan és váratlan találkozások kereszteződéseiben ama hírvivő vándorok; úgy köszönnek el, hogy onnan már külön-külön – és különbözve is – hazatalálnak.
És hazatalálunk mi is, mondom otthonos bizalommal, hiszen itt legelébb, a tárlat centrumában Szécsi Margit keze és a „Gitárölő” az 1975-ös esztendőből, talán Nagy László két legfontosabb kései rajza, amely a költőtársnak, hitvesnek, András édesanyjának szól. S ugyanezen évben, április 25-én jelenik meg a Kísérőének fiának (aki felnőtt és elindult haza) című sugallatos ajánlású, ahogy a költő emlegette, oroszlános verse, mely szép alexandrinusokban hömpölyög, üzen az immár művészi tevékenységre jogosító diplomával önálló útra lépő fiúnak.
E vidám üzenetben, az évődő játék mellett ott a féltés és a komolyság is, de zárásként a biztatás és bizonyosság büszke apai s költői hite:
s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd.
Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom,
benned haza ér majd az egyigaz úton.
S a fiú, aki az apai óhajtás szerint a tündérkertbeli hajdúvezérről neveztetik Andrásnak, első grafikai, művészi munkáját még főiskolás korában készíti: Szécsi Margit Madaras mérleg című verseskönyvének borítóját. Nekem tán az egyik legkedvesebb Szécsi Margit-könyvem, 1972-ből, olyan nyitóvers-nemes-ékszerrel, mint a Címer. Énekeltük, fújtuk akkoriban, és …néztünk a csodára. Egy szép leánynak meg is vásároltam, hogy tanulja meg s figyelmezzen rá. Idézzük csak:
se cifra mező –
címeremben, Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.
Lám, milyen emblematikusan tömör, képileg mennyire pontos és kifejező ez a nagy és bonyolult ars poeticákat helyettesítő vers! Olyan, mint a szemvillanásnyi idő alatt ésszel és szívvel is fölfogható címer-test, melyekre majd pályája későbbi szakaszában Nagy András ír és rajzol grafikusi válaszokat. Úgy fogalmaz, úgy tömörít, úgy teszi le a képes-voksát, büszkén, erővel, mint a távoli kézműves ősök, mint közvetlen ősei, a versben bujdosó költők.
Mert az ő betűrajzolataiban, kalligráfiáiban is vers szunnyad; tölcséres, bolygóközi örvényeiben – legyenek bár azok könyvborítók, lemezborítók – is versek emléke kavarog. Bennük a legarchaikusabb népművészeti, vagy kézművességre ütő és utaló, de szuverénül, ha tetszik (szabad-e még használni a szót?) organikusan – tehát az ősit a modernitás szellemében továbbgondolható és gondoltató lírai tartományok – zendülnek meg eleven színekben és maradnak mély-sötét tónusokban, beszédes takarásban.
Mert ahogy a jó és izgalmas versek a hiányt is képesek érzékeltetni, ugyanúgy ezek a változatos, szüntelenül újat kereső grafikai eljárásmódok is, melyeken András képír, tehát metaforikusan beszél, bizony a lényeget ragadják torkon, igen szuggesztíven, expresszív erővel. De mögöttük a háttér tónusa is beszél. S igen sokféleképpen, mindig a tárgyhoz igazodva.
Ahogy Nagy László itt két költőhöz, az általa is fordított és nagyon sokra tartott Dylan Thomas nagy verseihez készített csöppet sem alkalmazkodva, de mégis művészi alázattal eleven, vérbő cinkarcokat, s ahogy kortársa és társa verseihez álmodott rézkarcokat, melyek ott sorjáztak az Új Heraldika című Szécsi Margit könyvben, – ugyanúgy Nagy András is meglelte az ő témáit. Megtalálta szellemi, művészi rokonait elsősorban irodalmi, történeti, néprajzi, kultúrhistóriai, vallási tárgyú ritka igényes és elegáns könyvterveivel. (Amelyek a külső borítót, szülei könyveinek invenciózus grafikai és kötés-terveit, de az első népzenei, táncházas lemezek borítóit, és sokszor egy teljes könyv belső grafikáit pl. Kós Károly: Az országépítő, vagy a tragikus sorsú kolozsvári néprajzos, Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák című alapkönyvének szépséges rajzait, másfelől pedig a tankönyvként is használatos Jelképtár szemléltető ábráit is jelentik.) Ezek a szép könyvek, 17 évnyi komoly Helikonos szakmai múltra tekintenek vissza, és számos hazai és külföldi díjat, elismerést hoztak Nagy Andrásnak. De az igazi elismerést pl. a Korán vagy a Jelképtár immár 5. kiadása jelenti. Ennél beszédesebb siker aligha kell.
S korántsem teljes a kép, hiszen az itt látható gazdag és sokfelé ágazó anyag, amely a kazettaborítóktól az egyszerű emblématervekig híreli alkotójuk tehetségének természetét és közösségi vállalásait, kiegészülve a lapozókban található szabadabb művészi álmok képes lenyomatával, mégis egy irányba mutatnak.
Bizony mutatnak, ahogy a vers és az ének is mondja nekünk Nagy László és fia András által: „indulva hazának”, haza, hazafelé. Nézzünk hát szét, barátaim, úton levők (s tán nem útban levők!) nyitott szemmel és szívvel ebben a hazában.
S mindehhez, Nagy Lászlóval szólva: Adjon az Isten szerencsét!
(Elhangzott a kiállításmegnyitón, 1999. július 10-én)
(Új Horizont, 1999. 3.)
< vissza prózakötethez