Valaki nemrégiben mondotta: csönd van a költészet körül. Nyilván a fényes botrányokat, az izgalmat kiváltó nagy versek hiányát panaszolta ez a lakonikus megállapítás. Elsietett leltárt nem készítenék a nyolcvanas évek elején, de nem hihetem el ebben a viszonylagos csöndben sem, hogy nincs is szavunk a költészetről, vagy: a költészet nem hallatja szavát. Mert – úgymond – tudomásul vett, bölcsen be- és átlátott dolgokat; elfogadta szerepcsökkenését, amit világjelenségekkel magyaráznak a mindenttudó nagyokosok. Néha meg hisztérikus szólamként és cinikus felhangokkal halljuk: oda a költészet temploma, oda a költők küldetése. Érdemes ellenvetésként egy költői életművével hiteles alkotót e dolgokról kérdezni. Válasza tömör és világos: „A költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó.” (Nagy László) A világ költői, a költészet szent kohói – jelenthetjük bátran – üzemelnek; s mint hűséges vándormadarak kontinensek között és fölött közlekednek. Elmennek és visszatérnek. Nagy nyarak emlékét idézik és mi már ilyenkor tavasszal is reménykedünk, mert évről-évre a század egyik legnagyobb költőfiának születésnapját – április 11-ét – a magyar poézis ünnepévé tesszük.
A fiatal Nagy László írta József Attila 50. születésnapjára (1955-ben!) ezeket a sorokat:
tündökletesre élezett pengét
csókolják meg a hűségesek.
Műben az embert megünnepeljék.
Úgy érzem, ez a verset indító négy sor igen pontosan, a remek metafora elemi erejével fejezi ki a lényeget. Műve felől közelítsünk a költőhöz, az emberhez, akit immár ünnepelni óhajtunk. Természetesen vele és általa az egész magyar nyelvű költészet hegylánc-vonulatát; kiterjesztve térben és időben: az Ómagyar Mária-siralomtól a kortársi költészet minden érvényes szívdobbanásáig. Szülessen bárhol is a magyar vers. Pozsonyban, Újvidéken, Kolozsváron, Párizsban, Londonban, Torontóban vagy éppen Budapesten.
Hihetjük, mert a versek ezt mutatják, hogy éppen az örök hiányból és árvaságból építkező József Attila a legfényesebb kapocs a múlt és jelen között; egyetemességével ő hat leginkább a világ bármely pontján magyarul szólaló poétákra.
Itt állunk tehát a romolhatatlan és egyre inkább jóslataiban is beteljesülő, de sokszor még a széles tömegek megértését szomjúhozó műve előtt. És sok az adóssága az interpretálók kis csapatának. Az iskolának, hogy igazán gyökeret ereszthessen egy nemzet szívében ez a költészet. S ha az értésnél, divatos kifejezéssel, a költői alkotás befogadásánál vagyunk, időzzünk el csöppet – nem ünneprontásként! – ezen a göröngyös terepen, mely egyformán megkínoz, indulatba hoz olvasót és költőt.
Tapasztaljuk: József Attilát is figyelem híján gyakorta nem értik, félreértik.
És ha a mát nézzük, a mai magyar költészet erdejében sétálgatunk? Bizony könnyedén el lehet tévedni – mondják –, de tán éppen a gazdag burjánzás, a sokfelé ágazó utak, bátran vállalt, egyéniséget kívánó ösvények, a csalános semmibe vezető kudarcallék együttesen jelzik; különösebb nagy tapsok nélkül is szerves organizmus létezik. Él a modern, és él a modernkedő költészet. Egyiket sem könnyű befogadni, megítélni. Ezért a tanácstalanság olvasói körökben; ezért gyakori a szakmai tévedés is: a semmi felfújása, a tudálékos és érthetetlen léggömbhámozás, s ugyanakkor valós, korszerű, modern értékek sikkadnak el. A költészet – és ez már fényes magyar hagyomány – a jövőben, az utókorban reménykedik, hogy küldetését igazán betöltse.
Nem szeretném József Attila életművét méricskélni, méginkább igazságtalanul fölosztani. A közelmúlt fájdalmas veszteségei közé tartoznak éppen azok a költők, akik a hozzá való hűséget megtartották, a József Attila-i pengét megcsókolták; életművük a példa rá, hogy e gazdag örökség más-más pólusait építették, fejlesztették tovább, alkatukra szabottan, de József Attila szellemében. Legalább négy nevet kell említenem, négy korszerű, modern költőt: Nagy László, Kormos István, Pilinszky János és a kolozsvári tragikus sorsú Szilágyi Domokos nevét.
Idéznék is tőlük, prózai megnyilatkozásaikból, a föntebbi kérdések ügyében. Nagy László ezt írta: „Bizonyos vagyok abban is, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult. Ezek a versre süket lelkek. De ők is éhesek valamilyen formában a szépre. Például szabad idejükben szüntelenül fényesítik a kocsijukat.”
Pilinszky pedig így: „A vershez csönd kell, figyelem, a vers nem mosolygás, amit ünnepeken felölthetünk, a vers egy összehajtott arc, egy összedarabolt mozdulat, amit csakis odafigyeléssel lehet újra összerakni.”
A két megfogalmazás, úgy érzem, kiegészíti egymást. Megtoldanám egy harmadikkal, egy igen frappáns vélekedéssel, melyet a kitűnő kolozsvári költő Kányádi Sándor hallott, (majd leírt) – egy székelyföldi találkozón. A költő és közönsége azon töprengett közösen, hogy mi is a vers, mivégre van az egész. S egy ügyes legényke így válaszolta meg a kérdést: „A vers az, amit mondani kell.” A költészet ünnepén ez különösen belülről jövő, parancsoló imperatívusz: amit muszáj tágas körben mondani. Amit a „versben” vagy sokszor „nyelvben bujdosó” költők leírnak – azt mondani kell!
Szentendre, 1982. április 8.
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez