…KÖLCSEY – PETŐFI – ILLYÉS – KORMOS…
Kölcsey Ferenc 33. évének derekán, tehát a krisztusi kor legközepén egy elképzelhetőn nagyon hideg januári esten, a bakter éjféltkiáltása előtt néhány minutummal odaírja a vers alá szépen,
akkurátusan:Cs eke, 1823. jan. 22. Erre mintha megbillenne a gyertya is a kúria legnagyobb szobájában, ahol Ferenc úr jószokása szerint kora reggeltől mostanig föl s alá rótta lépteit, kigondolván a strófákat, melyeket aztán lejegyzett. A padlat, az évek során gyakorta megeső gyaloglástól ma is láthatóan erőst megviselt, horpadt. (Az arra járóknak más relikviákkal együtt ezt is megmutatják.)
Naponta annyit gyalogolt a gyöngén füttőzőtt szobában, hogy egyik szolgáló szerint, a befagyott Túron át eljuthatott volna Szatmár városáig, de akár a Máramarosi hegyek mögé is, melyek ilyenkor a január végi fagyban kéklettek csak igazán. Megjegyezzük, Petőfinek is igaza volt a nyáron ugyancsak idekéklő bércek dolgában, aki a közeli Nagyar felé menetelve itt látta meg a tüneményt. (Most egy erősen roncsolódott, villámsújtotta tölgy őrzi a friss gyümölcsből készült vacsora emlékét.)
Hát akkor nézzük, mit is csinált ebben az órában a gyermek, amikor Kölcsey a Himnusz, azaz A magyar nép zivataros századaiból után odakanyarítja, talán csöpp elégedettséggel, a nevezetes dátumot? S vélhetően még egy röpke fohászt is küld a Fennvalóhoz, kivel az imént hevesen perelt a bűnhődés dolgában (De a teológiai vita örökre elhalasztatott.) Szóval a kis Petrovics úgy éjféltájt fölsír a szegényesnek mondható kiskőrösi hajlékban, hogy szoptatná már meg Hrúz Mária, mert roppant éhes az épp csak háromhetes költőkirály. S aztán, mintha gőgicsélne is jóllakott elégedettségében valamit csodálkozó anyjának, hogy: „jár ő majd bizony arra is, ahol most egy nagy fohász született, egy nagy, esdeklő és perlekedő magyar fohász, amiért is érdemes lesz magyar költővé lennie!”
Ilyen dolgok, lehet, két szoptatás között hideg és nagy éjszakákon dőlnek el. Betlehemben vagy Kiskőrösön. Vagy Csekén, ahol már Krisztus keresztjét kezdi cipelni a költő, Szatmár vármegye pozsonyi követeként. Hiszen mint mondottuk, 33 évének derekán jár. A végső Golgotáig azért még adatik egy kis idő…
Bizony megérhette volna, mikor amaz, az imént felsíró csecsemő már első verseit írja, s nagyon vág neki a népnyelv, népdal, amit Ő itt csekei magányában még nehezen dalol ki. Pedig tudta: itt kell keresnie a gyökereket, a hiteles artikuláció magyar lelkületét. De a sors nem engedett a 48-ból! És 10 évvel korábban, mint az igazi forradalmas bekövetkezett, meghalt 48 évesen. Bizony, megérdemelte volna, hogy ott legyen az ifjak oldalán! Esetleg valamelyik minisztérium élén a felelős kormányban!
Nem hagy nyugodni valami, ha már a számoknál tartunk, s szabadon kalandozunk az időben. Illyés, aki Petőfit, de Kölcsey Himnuszát és magát Kölcseyt is legjobban értette és láttatni tudta, 48 évesen is képes volt az újulásra. Ekkor, 1950-ben írja, ha tetszik, legkeményebb, legkülönösebb látleletünket, az Egy mondat a zsarnokságról című verset. Tudom, tudjuk a műfaj szabályai szerint nem himnusz, de én elneveztem annak, mert csöndjével, három évtizedig tartó eszelős tiltásával ez volt Kölcsey Himnuszának másik, jelenkori fele. Csak a költő halála után három évvel oldotta fel a tilalmat az, aki addig tiltotta. A mi himnuszunk volt, az ugyancsak zivataros évtizedekből. S ki tagadhatná a Kölcseyéhez hasonló örök aktualitását?!
Kölcsey, Petőfi, Illyés sorolom a neveket. És őrzöm, s éppen Illyéstől a szép példamondatot is, miszerint itt minden nemzedék, valamirevaló magyar költő így vagy úgy, de kezet fogott egymással az időben: az öregebbek átadták mindig az utódoknak az elődök kézmelegét.
Illyéssel akkor paroláztam például valóságosan is utoljára, amikor 1982-ben, a költő 80. születésnapjára készülő Tiszatájból már imprimatúra után kivetették az őt és a 100 éves Kodályt köszöntő versemet. (Három megjegyzés – egy válasz) Mondjam-e, hogy ekkor voltam 33 éves! De ahogy én is, Gyula bácsi is megkapta a verset emlékbe az akkori derék szerkesztőtől. A hiba az volt a verssel leginkább, hogy emlegettem az Egy mondatot…, amely még mindig kiadhatatlan… Hát így lett kiadhatatlan az én versem is. Gyula bácsi cinkos hunyorítása, néhány mondata és kézfogása, amikor magához szólított az őt ünneplő Fészek-beli sokadalomban november elején, (azt hiszem, jól láthatta ezt az ott is posztot álló főcenzor is) életreszólóan sokat jelentett.
Jelentette ott és akkor a nyújts feléje védő kart is, meg az évszázadok magyar költőinek kézmelegét. Természetesen Kölcseyét is, abból a csekei fagyos éjszakából, amikor a Himnuszt író tollat markolja keményen a kéz. (Megjegyezni való: Illyés néhány hónap múlva bekövetkező halála után a cenzori különítmények egyre keményebben kezdtek el működni. Először épp az ő verscímét homlokán viselő folyóirat, a Mozgó Világ körül dermedt meg a világ. Az elkövetkező évek példáit – Új Forrás, Tiszatáj – pedig az érintettség okán ugyancsak sorolhatnánk!)
És még valamit, hátha nem tudják, bár néhány hiteles szem és fültanú leírta már. A hetvenes évek elején történt…, amikor még létezett irodalmi élet, voltak mesterek és voltak költő- és írótanoncok, igazi sznobok, nélkülözhetetlen, bájos kékharisnya bölcsészlányok. S voltak a költészetért rajongó, értő olvasók, akik zsúfolásig megtöltötték az Egyetemi Színpadot, például Kormos István-estjén, melyet a költő Szegény Yorick című régvárt kötetének megjelenése után néhány héttel rendeztek 1971-ben. (Mert ez volt a nagy visszatérése, csaknem negyedszázados önként vállalt hallgatása, mondták úgy is, hogy lustálkodása… után).
Az est vége felé kérdezni is lehetett a költőtől. A számtalan kérdés közül az egyik így hangzott, melyet a házigazda, Kiss Ferenc kritikus, irodalomtörténész tolmácsolt a színpadra épp fölrepített papirosról (Hiteles tanúk szerint a papírgombóc repülőt nem az első sorokból indították): „Tisztelt Kormieux Költő Úr! Az ön számára melyik a legfontosabb sor a magyar költészetből?” Nagy csönd lett, pisszenés se hallatszott. Ekkor Kormos megköszörülte torkát s kivágta, igaz meghatottsággal, tárnamély hangján: „Nyújts feléje védő kart” Még szegény Kiss Ferenc barátunk is őszintén meglepődött a válaszon. Kormos István pedig fölállt és meghajolt a dörgő tapsra. Ekkor volt 48 éves. S aztán még élt hat röpke évet.
A magyar költészetről szóltam, röpködvén gazdag poézisünk századaiban. Elősorolván ilyen különös, de tán nem véletlen konstellációkat: éveket, évszámokat.
A magam mentségére és bíztatására még annyit mondanék: most Illyés példája lenne parancsolóan követendő, mert éppen a 48. évemet taposom. Reménykedem, talán néhány új vershez lesz még idő, alkalom s leginkább: kegyelem.
(1997-ben, a Magyar Kultúra Napján)
(Lyukasóra, 1997. április)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez