Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Drága Pista!
Ezidáig mindent elhittünk Neked, kivéve ezt az utolsó történetet, melyet ama régtől vértanús nap – október 6. – óta próbálunk sírva-hüledezve, falfehéren eldadogni: szívünktől agyunkig valahogy továbbgurítani. Mert Kormos István nem jár közöttünk, nem nyitja ránk az ajtót, tárnamély-hangon nem köszön. Ülünk vagy állunk valahol együtt, mégha rengetegen is, de nélküle már új jégkorszaki magányunkat próbálgatva. Vártunk az utolsó percekig, bízva valami csodában, hátha jössz… de nem, így Pista megbocsáss nekünk, kicsinyhitűeknek, mi jöttünk ide, koporsód elé, hogy a szomorú igazságot fordított-Tamásokként megtapasztaljuk. Mivelhogy a történet vége nem örömhír: de sírnivaló.
Arra gondolok most, ha életedben istenkísértőn tréfálkozva szót ejtünk arról, hogy mit mondok majd a koporsód előtt, tudom nagyszerű tippeket adsz, hogyan vágjam ki magam ebből a csávából és végső érvként – ahogy valójában is megtetted volt – elárulod: „kedves társzekeres öcsém, azt hiszem nem fogok meghalni.” Ez volt az ígéreted Pista! De már ismernem kellett akkor cáfolatod szívszorító sorait is:

E jóslat, a végső kattanás után vagyunk. Te pedig a sosem áhított, de már elkerülhetetlen máslényegű halhatatlanság előtt, annak rétjein gyalogolsz, mentegetőzve, széttárt karokkal: „éltem csupán és különben meg tengerek, folyók sodortak, delfinek vonszoltak idáig.”
Nagy most a csend, és tisztán hallható két lélegzet között is: és méginkább képzelhető, amint maguktól csöndítenek Érted Szigetköz és Normandia harangjai. Zúgásukat viszi a Duna és a kisebbik óceán. De hiába a legelemibb sírás, hiába minden sejtelmes körforgás ígérete: születésedtől halott anyád nem szülhet újra, melléje költözöl, és fogadott apád, József Attila mellé. E vérszerinti apád-rokonod elzuhant késével kenyeret szegtél nekünk: osztottad magad, művedet, emberségedet. Így lettünk sokan – több nemzedéket is kitevők – fiaid, lett kiadói szobád műhelyünk, verseid és életed példánk, kemény és tiszta szavad: fegyverünk, a semmiből bármikor támadó janicsárok, heródesek ellen.
Elköszönünk Tőled bibliai Jópásztorunk, azoknak a fiatal költőknek nevében, akiket láthatatlan intéssel egybetereltél Budapest körútjairól és Magyarország legtávolabbi sarkaiból.

Búcsúzom Tőled a Móra Könyvkiadó valamennyi dolgozója nevében is. Onnan jön ez a nagyon nehéz búcsú, ahol negyedszázadig a szerkesztés professzoraként szolgáltál, amely kiadót – írták volt – léteddel tetted hitelessé: szerkesztvén nagyszerű könyvek sorát: fejből, üres zsebből, széksarkán ülve, sétálva, két cigaretta és két ritka történet között. S e könyveken nemzedékek nőttek fel, akiknek szívét meséhez, vershez odavontad. És végezetül be kell vallanom Kormos István, Te örvénylő szívű vándor, szegény Yorick-királyunk, amit nyitott szemedbe nem mondhattam: zseniális költő, nagyon messzire vivő utak rajzolója voltál, amit sejdítettek és életedben ítészek írtak, költők sugdostak. Fél lábbal, fél kézzel már ekkor a halhatatlanságba tempóztál, ha csak képzeletemben és emlékezetemben egy antológiát lapozok is, amely neked ajánlott, előtted hódoló versekkel van tele. Hallottam, most felejthetetlen hangodon rámszólsz: „kölök, miccenésre koporsómtól minek a sok beszéd.” Befejezem Veled, fátumos versed sorait még idelopva:

Drága Pista! A szegények Istene, aki szívedre pecsétet ütött, vigyázza eztáni bolyongásaidat.

Farkasrét, 1977. október 19.

(Új Írás, 1978/1.)

< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez