Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön
de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom
Kormos István 110 soros nagy verse, a Nakonxipánban hull a hó kezdődik így, de a lezárult élet és mű leghívebb pillanataként is felfogható, mert tömény magyarázatot kínál a lényegről: arról, hogy ki volt Ő, és arról: miképp teremtett, varázsolt világokat. Ebben az indító (megindító és felszabadító) 8 sorban minden egyes szó elmozdíthatatlanul helyezkedik el a tehetség mágneses terében: odavonz szívet és tekintetet. Közben egy külön világ, egy bekerítetlen tartomány polgárai leszünk, mert egyszerűen nem lehet kitérni a szavakba sűrűlt varázslat elől. És nem is akarunk kitérni, ha a költő Surabajában vásált gyöngyöt ígér, ha az elősorolt szegénységet önérzettel és dacos hetykeséggel félresöpri, szinte hallhatóan ránkdörögve: de semmi vész gyerekeim!
A magyar költészetben Csokonainak és József Attilának törvényes rokona; s azon legendás költők társa, kik legkevésbé foghatók be a szokványos irodalmi koordináták szárába, szögébe. Ritka szavaiból szótárt kínál a nyelvet felejtő és sivárosító poétáknak. Utánozni mégis reménytelen, mert úgy egyéni, hogy saját hangjában sem monoton, versei örök meglepetésekre nyílnak.
„Páratlan versbeszéd az övé a hazában. Diákos, kópés, góbés fintoros meg fricskás kezdettől végig… Örök elevenség, mert megrögzötten sohase elemez, így eleve elrettenti héthatáron túlra az unalmat.” Így szólt koporsója előtt – életművét méltatva – költőtársa, Nagy László.
Három hét híján 54 évet élt. Titokban hűségeskedő szíve örökre megállt 1977. október 6.-án.
(1984. Nógrád Megyei Tanács Kiadása [Fülszöveg])
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez