Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Ez a negyvensornyi költemény, amely két versszakból áll – és két, a szokásosnál hosszabb és összetettebb versmondatra épül –, először 1974 májusában látott napvilágot a Kortársban. (A halála után megjelent kötetekben tévesen egyetlen versszakká „tömörítik”, holott nem véletlen a két versszak s a 24+16 sormegosztású arány sem.) Tehát néhány hónappal Kormos István 50. születésnapja után, amikor verses „vidám üzenetekkel” olyan neves pályatársak köszöntötték, mint Weöres Sándor vagy a nemzedéktárs Nagy László. De a hódolat és tréfa mellett természetesen szerepel a megsuhogtatott kerek fél század is, Weöresnél például így: „Kormos Pista is ma már / ötven éves vén csatár…” Nem véletlen, hogy Kormos e feltérképezésre váró vers második sorában helyezi el lakonikusan e másíthatatlan évszámot, mintegy rímeltetve Weöres sorára. S tán indították a költőtársak jó és figyelmeztető szavai, hogy maga is az „időparaván” mögé nézzen, s onnan előlépve leltárt készítsen.
Az említett Kortárs-szám, amely e nagy, összegző költeményt közli, szinte számadásszerűen további Kormos-írással egészül ki, ahol a költő szívéhez közel álló, legértékesebb tárgyairól vall. A többször versbe foglalt, háborús bombatámadást is túlélő vasmozsárról, azután a Jékelytől kapott bikabillogról vagy éppen tán a legfontosabbról, az „örvénylő szívű vándort” mindenhova elkísérő József Attila-kéziratról: a Lassan, tűnődve gyöngybetűiről.
Az Október aztán az 1975 tavaszán megjelenő harmadik s egyben utolsó verseskötetében, az N. N. bolyongásaiban szerepel. Ez a könyv a rangos Mikrokozmosz sorozatban látott napvilágot, amit még a költő maga szerkesztett, és az 1971-es Szegény Yorick után írt 33 versét tartalmazza. A kötetzáró három vers (Harlekin búsul; Október; Rigó kiált fölöttem) kísértetiesen egy irányba mutat: az elmúlással való illúziótlan számvetés irányába. Három poétikai (és formai) eljárásmódot követve, de tartalmukban mégis ugyanazt a megkerülhetetlen „jóslatot” hivatottak kimondani, hogy ő is meghal, ő sem ússza meg, neki se sikerülhet a földi halhatatlanság. Bár rövid hátralevő idejében írt még néhány olyan verset, amelyek megpendítik a halált, de ily koncentráltan nem szól többet a borzongatóan örök témáról. Kormos István nagy „leltár-versei”, „halotti beszédei” az 50. „gongütés” után születnek. Ezek közül is kiemelkedik a legsűrűbb szövésű, e költészet minden értékét esszenciálisan fölmutató, fátumos vers, az Október.
Előttünk egy őszi hónap; az olvasó képzelete sok mindent tudna fölrakni erre a költői toposzokból jól ismert palettára. De Kormos oly váratlan képpel indít, hogy eztán csak e kép kibontásával, szálazásával lehet gondunk. Azt írja: „madár-Niagara zúdul”, és nem is akárhová, hanem az ő betöltött ötven esztendejére. Madár és Niagara? Ez a vers elején s egyben legemlékezetesebb metaforájaként olyan felütés, amit nem feledhetünk. Ettől lesz a képi varázslás és a mindennapi tapasztalat hiteles. A két szó közé tett kötőjel jelzi, bár a kép egy és tökéletes, de a költő életét, azaz a „vérző füvü-rét”-et ellepő madárraj mozgalmasságát csak a vízre jellemző igékkel és határozókkal (zúdul; fröcskölődve; csurdig; hullámlanak) lehet kifejezni. S csak eztán következnek a különféle madarak, rigók, csízek természetes hangjai. A láttatás különleges erejére vall, amikor a madársereglésből kinagyítja a „galagonya- kottaágon” csirregő pirókot. Majd ellenpontozza is egy keményen alliteráló sorral, amelyben „barázdabillegető-bakák” hada – a hó és tél hírnökeként – tűnik föl az északi egeken. De az égre satírozott madárseregről a költői figyelem kamerája ismét a földre téved; valahai szigetközi tájban, tán anyai nagyapjától hallott nógatásra, ekét vonszoló ökröket látunk. A szántás nehézségét, ősiségét merész képzettársítással egy földrészhez hasonlítja, így kedvenc (vonszol) igéjével már nem ekét, de Ázsiát köt a szembeszéllel is erőlködő „kisökrök” után. Az előző sor alliterálását most a szél sziszegése teljesíti ki ebben a szántás lassúságát is követő – időmértékesből hangsúlyosra váltó – verselésben.
Jellemző, ahogy a vers első sorainak jambikus lüktetését később megfuttatja; s mikor a víz és madarak gyorsaságát kifejező igék elfogynak, átadják helyüket a szél szárnyalásának. Vagy éppen ekevonszolással küszködő állati lassúságnak. Kormos költészetének „metrikai szótárában” gyakorta megfigyelhető – egy-egy versen belül is – a váltás; mintha unná a fülében és ujjbegyében lüktető formát, s ezért szándékosan kisiklatja az andalító muzsikát. Ezekkel a „csavarásokkal” is az olvasói figyelmet akarja és tudja mindenkor ébren tartani.
E fölvezető, különös erejű kilenc sor után pontosvessző, majd olyan hirtelen elénk ugró két sor következik, ahol a költő a fönti leírást úgy fogadja októberré, hogy megnyugtat bennünket a mondják igével: ez még „nem tél”. De a csaknem hivatalosra fordított „valamint” sorkezdő szóval fűzi tovább a verset, és életének októberét is bejelenti. Van ebben a két sorban persze hetykeség is, amolyan régtől ismert „de semmi vész, sajnálnotok fölösleges” attitűd. Mégis más azonban, mert a tét már nagyobb. Jelzi ezt a két sor pontosvesszőkkel történő kiemelése s elválasztása a versszak felhőtlenebb részeitől.
Villoni sorsa és minden vándorokat megszégyenítő mozgalmas életének legendája soroltatik eztán. Meztéllábas korától látjuk, mikor még Petőfi II. akar lenni – itt szándékos reminiszcenciaként megidéztetik a „királydinnyés homok” –, de csak egy nagyon személyes, elbűvölő „legendalap”-ra írt, s az a világteremtés dolgában mindenestül az övé: tehát témáiban és hangjában egyaránt. Első verseiről Szabó Lőrinc állapította meg, hogy „szürrealizmus, népi magyar hangon”. Az itt következő sorok köré ismert Kormos-versek gyűlnek, amelyeknek hangulatát, ízeit és színeit is képes átmenteni ebbe a curriculum vitae-szerű sorolásba. A valóság és képzelet egybeszikráztatása nyomán gyerekkorának szekérútjai a Notre-Dame fölött ívelve elérnek a – valóban bejárt – normandiai partokig. És az óceán aztán visszahullámzik a szigetközi tájba, hogy sorjázhassanak a magyar falunevek: Mecsér, Lébény és Miklós (Mosonszentmiklós).
Kormos verseinek java külön tanulmányt érdemlően bánik a személyes földrajzi nevekkel. A francia és magyar nevek versbéli helyzetük okán metaforikus értelmet kapnak. Az érett férfi tekint vissza gyerekkorára, a franciaországi esztendőkre, melyeket szerelmes szívével is végiggyalogolt, ha tejszagú „szoknyák úszkálnak” a mennyboltozaton, és holmi pendelyek sirály-természetre váltanak, tehát „keringetnek”. A „lánybokákról” lemesterkedett cipők pedig ott suttognak a fiú fülébe. Mintha csak a madarak, az áramló víz és a szél ritka igéi az édeni pillanatoknak is társául szegődnének. De a képi erő sem csökken: a „pendely-sirályhad” méltó társa a „madár-Niagará”-nak.
Itt ér véget az első versszak. Az élet legdelejesebb pillanatainál, amire emlékezni érdemes.
A második strófa kemény hangváltása az őszi fű égett szagát szimatoltatja már az első sorban. Hogy aztán újból és félreérthetetlenül megerősíthesse egy nyomatékosító névelővel: „az év” októberében járunk. Most már nem különös, ha nemcsak fülünkbe, de szívünkbe is vésődik a tárgyilagosan szomorú közlés: „valamint életem októbere”.
A költő tán maga sem hiszi, hogy a természet minden színét, gazdagságát felmutató hónap a betakarítás ideje is. Meg a számvetésé. És a leltárkészítésé. Olyan dolgokról kezd beszélni, amikről eleddig nem szokott. „Húszéves koromban egyszer egy nagy szamárságot írtam egy versben, valami olyasmit, hogy nem verem össze a bokám én a halál előtt, a vers elveszett, többre nem emlékszem, csak erre a nagy hülyeségre. Összeverem, gondolom, hogy össze fogom verni, és nagy, kemény, utolsó hapták lesz, amikor összeverem, de nem félek ettől a pillanattól, úgy akarok élni, hogy ne legyen félnivalóm… ötvenedik évemben voltam, amikor gyerekem született, csak miatta gondoltam a halálra, mint kikerülhetetlen lehetőségre…” – mondja egy interjúban. (A vasmozsár törője alatt, összegyűjtött prózai írások, 1982) Kiss Ferenc, Kormos István költészetének egyik legavatottabb ismerője írja: „Az élet megnőtt értékeinek tudatában kell szembesülnie az idővel, s készülni a válaszra, melyet a halál ki nem cselezhető névjegyére kell adnia.”
Ez a rövidebb, második versszak is három pontosvesszővel tagolódik. De ugyanúgy egyetlen hosszú versmondat, hasonlatosan az elsőhöz, csak éppen 8 sorral rövidebbre, feszesebbre fogva, amelyet a versdramaturgia s a költő kivételes arányérzéke – itt csaknem az aranymetszés szabályait követi – a végszóhoz illően hibátlanul működtet. A számvetéskészítő fölteszi a minden halandót foglalkoztató kérdést, ami kopáran és egyszerűen csak ennnyi: mi végre is volt földlakó, s mi marad utána? Mivel csak a semmit tudja fölmutatni, halántékát és szívét is fölkínálja ama pecsétnek, amelyet egyedül a szegények Istenétől vár. Az elmúlás nem fáj, sorsát elfogadja, előle kitérni nem tud s nem is akar.
A József Attilát mindig is „törvényes rokonaként” megidéző és vállaló költő a XC. zsoltár és a Kész a leltár első sorát öntudattal úgy fordítja saját életére, hogy abban kezdettől magára számít. Mert útját az elfeketült napokban is megvilágítva látja maga előtt. A „kanócélet”, legyen az Isten bármely teremtményéé, egyszer szükségszerűen ellobban, mint ahogy a legnagyobb fényesség, a Nap is befejezi fényének és melegének sugárzását. De csak a szegények Istenével tegező viszonyban lévő költő teheti föl a legutolsó kérdéseket.
Az utolsó hét sor már nemcsak távolabbi, hanem soronkénti rímhasználata is jelzi és sugallja a tét komolyra fordulását. De a természetes megrendültség a befejezettség biztos tudásával számol, mikor „már nem birizgál semmilyen titok”.
És Kormos István egy teljes élet és ahogy nemzedéktársa, Nagy László írta róla, „páratlan versbeszéd” birtokában várta azt a pecsétet, amely születésének hónapjában – négy esztendővel e fátumos vers keletkezése után – ama vértanús napon, október 6-án szívére zuhant. Meggyőződésünk, hogy ebben a gazdag szövésű s fájdalmasan szép versben Kormos István poézisének minden kivételes értéke benne foglaltatik. S így a magyar költészet nagy leltár-versei és mindannyiunkat vigasztaló halotti beszédei között van a helye. (Száz nagyon fontos vers, Lord Kiadó, 1995)

< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez