A végek végeiről szól, énekel az a poéta, akit most tisztem szerint is dicsérni jöttem. Mert Széphistóriákban udvarol nemcsak a szerelemtüzű szépeknek, hanem az anyanyelvnek is; s Kivont kardok közt nemcsak a maga, de népe sorsát is suhogtatja, hasonlatosan ahhoz, mint amikor legelőször Ugocsában a Rákóczi-zászlók kibomoltak; majd eljut a mindig csillagokra függeszkedő poéta-tekintet gyászoktól, tragédiáktól komorodva a Világtalan csillag magasába.
Magyarán szólva ez lenne az én rövid „összefoglalás”-om annak a költőnek művéről, aki csak az utolsó évtizedben – mely áthajlik már egyik századból a másikba – válogathatta egybe verseit. De Vári Fábián László olyan költő maradt minden lélegzetvételével, aki napfénytelen, hűvös időkben is képes az aszúsodásra.
Majd irodalomtörténészek föladata lesz azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha nem így alakul költői pályájának eddigi megfutása. Ha szólhat, dalolhat, publikálhat kedvére kárpátaljai magyarként, amint csak első ceruzáját versre rándította a vallomás és vállalás kényszere már legendás Forrás Stúdiós korában. De a hószín papíron boldogan szaladó ceruzát a tiltás visszalökte a grafit sötététen tátongó bányáiba. Abba a szibériás világba, ahol a valóságos gulágok testeket megőrlő álkapcsa közt korábban eltűnt már annyi magyar élet. És ahol a szellemi gulágok karanténja még évtizedekig nyomorította a szépségre és igazságra szövetkező gondolat tántoríthatatlan dalosait.
De még ne szaladjunk annyira előre! Pedig micsoda jelet mutattak a csillagok, amikor Fábián László – éppen március idusán – világra sírja magát Tiszaújlakon! Igazi rebellisként, a rebellis Ugocsában! Ahogy írja: „a felnégyelt Haza” legősibb szögletében, „ott ahol zúg az az egy folyó”. Ennek immár félszázada múlt.
A fiatal költőről és kárpátaljai társairól, egyszóval a Forrás Stúdióbéli ablak- és szemnyitogató kísérletekről először, drága barátunktól, az ugyancsak Ugocsából, Péterfalváról származó Kiss Ferenctől hallottam jó szavakat, mondván: ha engedik, Kovács Vilmosnak lesznek utódai. Erről, ha nem csal az emlékezetem, Kiss Ferenc 1973 áprilisában írásos tanúsítványt is tett, amikor verseiket, a szülőföld új szívdobbanásait – a tatabányai Új Forrásban – óvó és hitelesítő irodalomtörténészi szavakkal ajánlotta a hazai olvasóknak.
Ekkor már Vári Fábián László – kiszakítva az Ungváron éppen csak elkezdett egyetemi tanulmányaiból – a birodalom katonájaként, ahogy írja „lánctalpas huszárként” valahol a porosz síkon, Nyugat-Berlinnel szemközt védi a békét; lokátorával vallatja a csillagokat, hátha azok verseket súghatnak. De akkor még azt sem súghattak, sőt még utána se egy ideig. Legalábbis olyat nem, amely saját könyvbe kerülhetett volna. Így csak csempészárúként egyik-másik bátrabb hazai vidéki folyóiratban jelent meg, vagy az időközben szétvert Forrás Studióból áttelepült barátok dossziéjából indult el vándorútra, hogy meglelje közönségét. Talán gyötörték a kiadás körüli méltánytalanságok, de a verseiben volt az ereje és hite: tudott várni. És persze ő is tudván tudta: nem a szárnycsapások sűrűsége, hanem az ívelés magassága érdemel nagyobb figyelmet.
Ám a ritkán szóló, szépen és igazat szóló költőnek, tanúsíthatom, hívei, hírelői, sőt pengetős dalosai is lettek mifelénk. Otthon meg magánszorgalmú csahosai és irigyei. Nem mellesleg mondom: hogy az Egyetemi Színpad szintén legendás Forrás Köre (nomen est omen!) a nyolcvanas évek elejétől műsoron tartotta verseit, amelyekből a széphistóriás dalok és a keserű történelmet kimondó, de a hűségről mindig tanúságot tevő antológiadarabok sem hiányoztak. 1983-ban az Elérhetetlen föld költői, a Kilencek pedig díjukkal jutalmazták a rokonlelkű fiatalabb társat. Aki a vér porondján Balassit, a bujdosó Rákóczi fejedelmet és Mikest szólongatja, aztán Petőfit és Adyt, József Attilát, Illyés Gyulát és Nagy Lászlót meg a tragikus sorsú Jeszenyint idézi zaklatóan szép versekben. És a vállalt, vezérlő csillagok rámutatnak az utódokra. Csakúgy, mint a költészetét éltető népdalok tisztasága, és az általa is gyűjtött kárpátaljai népballadák lüktetése, amelyek az ő előszavával láttak napvilágot, csaknem húszévnyi késleltetés után 1992-ben. E könyv megjelentetése fontosabb volt számára, mint saját verseinek sorsa. S milyen beszédes a címe is: Vannak ringó bölcsők. Higgyük, hogy még vannak – ott Kárpátalján.
Az egyik legárvábban maradt, s ma is legnehezebb sorsban élő magyar töredéknek – Kovács Vilmos halála után – Vári Fábián László lett az egyik vigasza. Kinek méltó szavai voltak és vannak azóta is arra, hogy a költészet a hibátlan esztétikai működésen túl még mire való, ha a nyelvükben bujdosók bátorításra szorulnak. Ezért vallhatott hitelesen Illyés Gyula fejfája előtt, fogódzva az édes anyanyelvnek fölkínált legméltóbb Koszorúba. Hozzátéve a dac és reménység zöldjét. És vallhatott a hűségről, amikor két esztendeje a szülőföld utolsó üzenetét hozta a Farkasréti temetőbe Kiss Ferenc koporsójához. De még előbb fogalmazta Ferenc barátunk gyógyulásáért azt az esdeklő-perlő gyönyörű versimát, a Világtalan csillagot, amely címként került az új Vári Fábián-kötet homlokára.
Hogy éppen Illyés Gyulának és Kiss Ferencnek milyen elévülhetetlen szerepe volt a Bethlen Alapítvány több mint húsz éve kezdődött történetében, az itt, e körben jól ismert. Most bizonyára ők is egyetértőleg bólintanak Vári Fábián László régtől megérdemelt Bethlen Gábor-díjára.
2001. november 5.
(Hitel, 2002/1.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez