KORAI ÖNÉLETRAJZ
A címből kölcsönzöm, de az egész könyvre illik a jelző: tündökletes könyvet tart kezében az olvasó. Kovács István korai önéletrajzát, melyet – Kálnoky László híres versét parafrazeálva és átfordítva a gyermekkorra – Szanatóriumi elégiának is nevezhetünk.
Igen sajátos, csak a gyermek szemével meglátható, elégikus hangoltságú, vérbeli prózát írt a jeles költő, műfordító, történész-polonista Kovács István. Szavait, mondatait negyedszázada kezdte el gyűjtögetni, összerostálni abból a terrénumból, melyet pontos és kérlelhetetlen emlékezetnek hívunk. Ez a látszólag hosszú idő csöppet sem ártott anyagának, sőt!, a váltakozó helyszíneken papírra vetett sorok, majd a kényszerű szünetek mind-mind abban segítették, hogy közelebb kerüljön ahhoz a nyelvhez, amely tagadhatatlanul sajátja. S tagadhatatlanul a gyermekkor nyelve is, melyen csak így lehet elmondani az élet legfogékonyabb, tündökletes esztendeit.
Ezt tudja elhitetni velünk az író, aki fölényes biztonsággal, ha tetszik korszerű prózapoétikai fortélyokkal is él, amikor korai életrajzot ír. Nem ír, hanem mesél, szinte pikareszkbe illő elemekkel dúsítva föl a valós történések hátterét. Ebbe a zárt szanatóriumi világba belesuhognak az álmok félelmes zöld vadonjai, majd az izgalmas olvasmányok hősei, akik aztán a gyermek képzeletében tovább élnek. Így teremtődik meg az a szuverén, különösen megérzékített világ és a jól megválasztott narráció többfénytörésű találkozása, amely a titkokat a nyelv nagyon átgondolt, szűkszavú és mégis költőien is láttató ösvényein futtatja.
Így leszünk mohó olvasók, akiket egyként érdekel az öngyermekségét író főhős sorsa: kalandjai, fejlődése, okosodása, nyílt kérdései, melyekre akkor (és sosem) nem érkezik válasz, másfelől pedig a zárt világ (némileg fölidézve Musil vagy Ottlik regényvilágát is).
A Fodor Szanatórium történéseiben állandóan szerepet kap, mondhatni betüremkedik oda Budakeszi és az ország ötvenes évekbeli világa, tudatállapota. A rész és egész különös egybecsengései, ahogy ezt gyerekeszemmel és nyiladozó értelemmel látni és fölfogni lehetséges. Itt említjük meg, hogy ennek az alapjában elégikus hangoltságú műnek éppen ebből a sajátos aspektusból lehet és van is! rengeteg humora, bája.
A gyermek kérdez, azokkal a szavakkal, amelyektől fél. Amikor a szavak mást jelentenek, amikor eltakarnak és mégis lelepleznek. Amikor a felnőttek a kor követelményeinek megfelelőn csak ildomosan hazudnak, akkor akar a nyelvet birtokba vevő gyermek hiteles igazságokat kicsikarni illetlen kérdéseivel.
A korszak, az ötvenes évek minden álsága plasztikusan vetül elénk. S Budakeszi esetében még tetézve a kitelepítések utáni esztendők heveny félelmeivel, amelyek paralel ott pulzálnak a Fodor Szanatórium falai között. A gyermek játszik, fél, kérdez, leleplez: óhatatlanul is múltját kutatja. Hisz születése előtt már eljegyzett a történelemmel. Édesapját nem ismerheti, Gellért Sándor költővel szólva: a magyarok háborújában elesett a fronton. Az apahiány igazából az ötvenes évek közepén tudatosul benne. Mégis édene ez a zárt, mondhatni óvó hely, mert gyermek, van biztonsága, ott a szerető és aggódó Édesanya. Vannak derék és becsületes, viccelődő férfiak, akiktől tanulni lehet s vannak kalandra éhes játszótársak is.
A Szanatóriumban a betegség és a gyógyulás lehetőségének párharca folyik szüntelenül. De a halál esélye és valósága is mindennapi. A könyv lapjairól, ahogy haladunk előre, egy ország, egy tragédia felé menetelő ország igazi kórlapjával is megismerkedünk. Ez valóságosabb, mint a korabeli újsághírek, optimista pártjelentések. Utalások, jelzések finoman szőtt nyelvi hálók rendszerébe kéredzkedik be ez a tudás: a korai önéletrajz tudása, amely nem erőltetett, nem a mostani Kovács István író és történész tudása, hanem az akkori gyermek megrendült találkozása a történelemmel.
Katartikusan is igazi írói találat a zárás: a Budakeszit szegélyező erdőben számháborúzó gyerekek, köztük Kovács István is, az éppen naptár-szerinti nap, 1956. október hó 23-ának számait variálják homlokukon. Az egyik gyerek fején 1956, a másikén meg talán 1023 olvasható. Azé a napé, melyen – véletlenül – a „csata” dúl a két csapat között, melyen igaziból elkezdődik e századi forradalmunk. Az a 14 gyönyörű nap, melyet méltán hívunk szabadságharcnak, amelyre majd négy évtizedig lőnek szakadatlan a november 4-ei vérbefojtók: a gyáva, rettegő győztesek. A könyv utolsó fejezetei erről a 14 napról szólnak megrendítően, persze a lokális történéseket előtérbe helyezve.
Sziklai Sándor és Márity László Budakeszin sokáig nem kiejthető nevek. Egyik ezért, a másik meg azért. Illetve Sziklai csaknem négy évtizedig a hős mártír… utca, iskola, tér viseli nevét. A hivatalosság nagyon is kiejti, sulykolja. De Márity Lászlóról, a gerinclövésben meghalt fiatalemberről, és a Sziklai-perben kivégzett ártatlanokról, a hosszú börtönbüntetést elszenvedőkről a kilencvenes évek elejéig nem lehetett beszélni.
Az író most szépirodalmi műben örökíti meg a Sziklai-ház körül történteket, annak a napnak a lehetséges kronológiáját, és Márity László életének utolsó kálváriás napjait. Egész 56-os történetünk, mint cseppben a tenger, a kötetzáró 12 lapon ott hullámzik, és alighanem csak az alig tizenkettedik évébe lépő kiskamasz mondhatja el így: nyíltan, kertelés nélkül, hiteles emlékeire, érzéseire hagyatkozva. S ez a fiú és nemzedéke is hirtelen felnőtté érett, mert November lesz, November 4. S következik a kötet legszebb, legkifejezőbb mondata a korai önéletrajz végéről: ”A novemberi égen ökölcsapás a nap”.
Kovács István korai önéletrajzából egy írói-költői-történészi pálya emlékezetes és katartikus genezisére látunk. (Kortárs Kiadó, 1998.)
(Hitel, 1998/9.)
< vissza prózakötethez