Akik jól ismerik a szerző eddigi kitűnő szociográfiai munkáit – legkivált a Sárköz-re és a Makacs maradandóságra gondolunk –, még azoknak is meglepetést okoz az az összefogottság, fölkészültség, amely a jelen monográfiát jellemzi. A recenzens az alábbiakban ezt a hangütésnek szánt kezdő mondatot szeretné bővíteni és érthetővé tenni.
Kunszabó, könyvét nyilván szociográfiának nevezi. Az is, mégpedig a legjobbak közül való. De túl is lép azon, mivel tárgya erősen koncentrálódik egy magyar nagyüzemre, a Lehel Hűtőgépgyár szervezet- és munkaszociológiai megközelítésére. A tárgy hozta Kunszabó elé ezt a fajta komplex végiggondolási, majd megírási módot, melyet egységben legkivált csak az érett Erdei Ferenc munkásságában lelhetünk fel. (A magyar paraszttársadalom, Város és vidéke). Bár Kunszabó többhelyütt is jelzi, – néhol ironikusan! – hogy nem nagyon kedveli a száraz szociológiai terminus technikusok mindenhatóságát, de könyvében fölényes biztonsággal hasznosítja a szociológiából hasznosíthatót. Biztonsággal, írói jóízléssel. A cím: Jászföld. Az első három fejezet (Alaprajz, Maradandóság, Nyílt törés) valóban ezt a nem nagy területű „kisebb hazát” mutatja be, melynek lakói közül több mint hétezren a munkamegosztás folytán éppen hűtőberendezéseket „termelnek-alkotnak”. Mint ahogy korábban – szinte kizárólag – ugyanilyen szorgalommal élelmet: zöldséget, gyümölcsöt. Magyar történelem – jásztörténelem. Nemzet és etnikum. Kunszabó tudós értője e témáknak. Egész napjainkig szálazza a jász-etnikum sajátos történetét, főbb fordulatait. Így bontakozik ki a jász-karakterológia, melynek jegyeit a szerző összesíti is, de legjobban ez a szó fejezi ki a lényeget: „hideghónaljú”. Az egyik interjúalany így kommentálja: „a jász figyelembe vesz mindent és mindenkit, akit, illetve amit figyelembe kell vennie, meghallgat minden véleményt – de nem igen lelkesedik semmin, azaz nem izzad meg a hónalja az izgalomtól.” Frappáns magyarázatnak tűnik, de mélyen ott van a történelem, amely nem éppen volt kegyes e területhez: kialakította az etnikum ösztöneiben a megmaradás irányába mutató életműködést. Valahol a jász nép is gyakorolta – a Zagyva partján – a Bethlen Gábor-i bölcsességet. Ahogy Sütő András paradigmaszerűen, imperativusban fogalmazza több helyütt is a kis népek és etnikumok számára a mai fontos intelmet: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.”
A szerző bőséggel ismerteti a néprajzi, településföldrajzi tudnivalókat. Mind elengedhetetlenül szükségeltetnek a háttér felrajzolásához, a kibontakozó mű szervességéhez. Nem kevésbé fontos a jász paraszti társadalom tagozódási formáinak szemléletes leírása sem. (Hasonlatos a már említett Erdei-műhöz, A magyar paraszttársadalom gondolatmenetéhez.)
Az igazi konfrontáció – a könyv fejezetcíme szerint: Nyílt törés – akkor következik be, amikor az 50-es évek legelején Jászberény a nagy ipartelepítés „jóvoltából” gyárat, gyárakat kap. (Az Aprítót 1951-ben, és a Fémnyomó- és Lemezárugyárat 1952-ben) Igen, nyílt törés, mégpedig az eddigi életformára merőlegesen. Nehéz, túlfeszített körülmények ellenére, fájdalmas emberi sorsokon keresztül is eljutnak addig, míg 1957-ben a Lemezárugyár megtalálja igazi profilját, s beindul a „nagy üzlet”, a magyarországi hűtőgépgyártás. A Heller–Forgó-féle hűtő-szabadalom Gorjanc Ignác és László Károly kockázatvállalása révén végre a gyakorlatban is realizálódhat. És betör a világpiacra!
Kunszabó itt vált át alapos közgazdasági, rendszerelméleti, szociálpszichológiai ismereteinek kamatoztatására. Mégpedig nem szárazon, hanem igazi írói, szociográfusi anyagkezeléssel. Tehát olvasmányosan, kérdezően: maga is érteni akarja a nagy egész működését, de benne a gépezet minden fontos elemét tisztán szeretné látni. Ilyen fejezetcímek árulkodnak ezen törekvésről: Alkotás, Mechanizmus, Kapcsolat, Tagolódás. Egybe tudja „játszani” Church Mann rendszerelméleti megközelítését a szervezetszociológiai megközelítéssel. Bár a szerző nem hivatkozik rá, de Max Weber alapvető műve a Gazdaság és társadalom idevonatkozó fejezetei (főleg a történetiség szempontjából) is rímelnek a könyv ezen oldalaival.
Így veheti észre az adaptív és kreatív vezetés összes előnyét, és a máig fellelhető bürokratikus modellek visszahúzó hatását. Legfontosabb azonban az ember, üzemen belül és kívül; mi van a fejekben és szívekben kimondatlanul is. A termelékenység növekedésével teljesedik-e az ember minden irányban? A szociálpszichológia megközelítést kitűnően szolgálják a remek interjúk, tömény emberi sorsok; a mizsei jánosok korai halálát okozó szívbénulás. Vagy annak kendőzetlen kimondása, hogy „az újítás kritika”, amely a jól kiépült rendszerben zavarokat okoz, mindenkinek kényelmetlen. A munkásérdek és vállalati érdek ütköztetésének kockázatai. (Pl. egy nem megfelelő vezető leváltását követelő „sztrájk” tanulságos története.)
Számomra egyik legkiérleltebb résznek látszik a demokrácia és a döntéselemzés mechanizmusának taglalása. Ahol is kiderül, az informális reláció elfogadott és alkalmazott primátusa: azaz burkoltan (illegálisan) juttatják a dolgozókat valós hírekhez, és a visszajelzést is ezen az úton óhajtja a gyár vezetése. Kisebb a horzsolási felület – szinte mindenki jól jár. Modell-jellegű megállapítás. (Hankiss Elemér idevonatkozó tágabb értelmű dolgozatai is erre utalnak.)
Példaszerű a Karrier fejezet is. Ahogy ezt a dolgozók tudatukban lejátsszák, s milyen igazolásokat, önigazolásokat találnak a magyarázatra. Egy sokat tapasztalt idősebb munkás így summázza véleményét: „mozgalmista két fajta van: akinek elvei vannak, meg akinek céljai vannak” (258. 1.).
Kunszabó jól látja meg, milyen különbség van az üzemen belüli önkéntes munka, és a vállalat által szervezett külső társadalmi munka között. Minden egyes vállfaját érzékletesen írja le. Összességében elfogadható és igaz az ilyen munkákra tett bíráló megállapítás, miszerint: „akkor akarják kiváltani az emberekből az akciót, mikor a szervezetnek szüksége van rá, s nem mikor az emberekben feltámad a készség.” (268. 1.) Sokszor ezért kell a sántító ideológia, ami végső soron rombolja a munkamorált, az igazi termelésben, a mindennapokon is.
Ezen fejezetek jól egészítik ki eddigi tudásunkat a magyarországi munkaszociológiáról; izgalmasan tud újat mondani olyan alapvető szakkönyvek után is, mint amilyen a Héthy Lajos – Makó Csaba: Munkások, érdekek, érdekegyeztetés (Gondolat, 1978) és Kornai János: A hiány (KJK. 1980.) című munkák.
Hangulatos, de lazább rész az Életvitel fejezet, amely a gyárkapun túl kíséri otthonaikba, szokásrendszerükbe, szabadidejükbe a dolgozókat. Bőséges adattal dokumentált az időmérleg. De a kérdőívek itt nem sokat árulnak el a válaszadókról. Nincs lényeges eltérés az országos életmód vizsgálatok adataihoz viszonyítva. Kicsit sokat időzik Kunszabó a fiatalság mai közösségi szórakozásának problematikájával. Pontosabban: a közösségek hiányával. (Konklúziója inkább érzelmi töltetű, mintsem megalapozott vizsgálat eredménye.) Tiszteletreméltó monomániával vallja a magánszorgalom, a családiházas építkezés, egyéni gyarapodás országos érdekbe tagolódó hasznát és fontosságát. Szenvedélyesen vitatkozik azokkal, akik ezt a folyamatot cinikusan megkérdőjelezik, akik ebben a kapitalizálódás és a paraszti „rossz mentalitás” feléledését vélik megtestesülni. (Itt annyira országos jelenségről ír, hogy ki is szalad a könyv érvényességi köréből, nem beszélve arról, hogy több korábbi cikkében már olvasható volt, ezért itt ismétlésként hat, független attól, hogy osztjuk Kunszabó nézeteit.)
A zárás epilógszerű, harmóniát sugalló: a táj és a nagyüzem megbékéléséről szól. Mint az egyetlen lehetséges és jól bevált találkozásról, noha a könyv kitűnő fejezetekben éppen e „nagy találkozás” embertpróbáló gyötrelmeiről tudósít. De a jászok megértették – mint annyiszor történelmük alatt – az idők szavát. Ezért őrizhetnek és teremthetnek értéket. Szépen és igazul fogalmaz Kunszabó: „… az ipart nem ők módolták ki maguknak, hanem kapták, s az első időkben határozottan úgy tűnt, hogy a jász tudat ellen is való. De mert újabban több jel mutatja, hogy a gyár, ha jórészt célszerűségi okokból is, de figyelembe akarja venni a helyi hagyományokat, remény van arra, hogy a táj modern termelőszervezetei megkapják a jász öntudat hajtóerejét is, mintegy ráadásként.” (315.1.)
A szerző a könyv függelékében közli a felhasznált táblázatokat, mutatókat. A felmérés eredményeit az egyes fejezeteknél is jól hasznosíthatja az olvasó. Kuriózumnak számít, hogy közli az 1745-ös jászsági családnév-összeírást – településenként. S ami a mostanában megjelenő szociográfia, szociológiai munkákból hiányzik, az itt megtalálható: a segítő munkatársak nevei, s az is, hogy miben voltak a szerző nélkülözhetetlen partnerei. Molnár Edit fotói a tőle megszokott magas színvonalon szolgálják az írott szöveg tartalmi és hangulati hitelét.
A recenzens a legvégén csak egy dolgon töpreng és kérdőjelet kanyarít a mondat végére. A Jászföld – egy kicsit terjedelmesebb formában – miért nem a Magyarország felfedezése című, méltán népszerű sorozatban jelent meg?
(Életünk, 1981/11.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez