A sors nagyon is kifürkészhető titkai közé tartozik, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az egyik idei díjat – meghallván a leghitelesebb sugalmazást – éppen Markó Bélának ítélte oda s ajánlja föl. Annak a kitűnő erdélyi költőnek, aki már 15, tehát életmű-mennyiségű és -jelentőségű kötettel a háta mögött, de mégis nagyon fiatalon „beűzetett” a politikába. De sohasem űzetett ki a költészetből!
Így lett a változások után parlamenti szenátor, majd 1993-tól a romániai magyarság első számú homo politikusa, az RMDSZ elnöke, s ahogy mondják, ezredvégi Bethlen Gábora legalább olyképp – a sokkal nehezebbnek látszó szorítások, raffináltabb pogányságok és csapdák között –, hogy csöndes, de mindig határozott szavával és tetteivel a fejedelem tündérkertes óhajtását valósítja meg, amely így hangzik: „Mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem egyűvé fogni kívánunk.”
A költők, írók s aztán elnökök Közép-Európájában alighanem a régtől hasonló delejes homo publikusi és politikusi hajlammal megáldott költő, a Magyarok Világszövetségének újraválasztott elnöke, Csoóri Sándor mondhatná el itt legilletékesebben dicséretét a 45 éves Markó Béláról.
De én mondom. S ez tartozzék úgy a kifürkészhetetlen titkok közé, hogy nem titok. Hiszen Markó Béla kézdivásárhelyi líceumi diák első verseit már a híres 1969-es Kapuállító című antológiából ismerem. Nemzedéktársam, régtől barátom, még azokból az időkből, amikor a kölcsönös figyelem és rokonszenv ápolása és elmélyítése nem volt olyan egyszerű. Ám akkor is jöttek-mentek a könyvek, jöttek a különös szövegű képeslapok, hogy „még élünk, megvagyunk, dideregve várjuk a tavaszt”. S jöttek az állatkerti rácsos négyzetek, madár-kalitkák meg ködbe és hóba fúló székelyföldi városok fotográfiái a legsötétebb diktatúra éveiben.
Tán legsűrűbben a Talanítás bátor verseinek idejéből, amikor Markó új szakaszt nyit költői pályáján. A kezéhez nagyon is idomuló avantgard és posztmodern kísérletek után, amelyek persze a lázadás és szabadságkeresés érdemes és bekalandozni való állomásai voltak, eljut a korszakra kivételesen rímelő zárt formához, a szonetthez, hogy paradox módon szabad legyen. Az egyik legjobb és legszabadabb magyar nyelvű költő, ott Erdélyben, a Friss hó a könyvön című kötet revelatív erejű ötven – ahogy maga írta volt – behavazott szonettjével.
S itt teljesül ki a megváltozott, mégpedig radikálisan megváltozott szemléletmód is, amely bátran fölméri a veszteséget, idézzük csak a XI. szonettből a záró szakaszokat: „…de mindhiába pontos mondatom, / ha nem lesz kinek majd elmondanom, / és mindhiába leszek csillogó, // kegyetlen, éles kép, ha senki sem / lát, hogy milyen vagyok és ő milyen. / Így lesz? Vak ember tükre lesz a szó?” (Vak ember tükre)
Még nem omlott össze a diktatúra, de már a politikusi mozdulat, a lényegre való pontos és bölcs rámutatás ott van a zárt formákban megtalált szabadság-terepben: a szonettekben és a szapphói versekben.
Ne irigyeljük és ne is sajnáljuk érte! Inkább figyelmezzünk arra, amit mond, túl a Költők koszorúján és a Szerelmes szonettkoszorú remeklésein: „Nem szeretem a szonettet. A szabadságot szeretem.”
És hol ez a szabadság, ha a Kannibál idő korszakának csontig alázott túlélői 1990 márciusa után ismét a reménykedés megcsalatottjai lesznek? Tulajdonképpen mindmáig erről szól a keserves történet, és nemcsak Erdélyben, hanem mindenütt, amerre csak nézünk Kelet-Közép-Európa tájain.
A zárt formákban megtalált szabadság költője politikusként is ugyanaz az ember maradt. És nincs híján esztétikai fölismeréseinek sem, ha arány és mérték, bölcsesség valamint stílus kérdéseiben immár a fölvállalt, de szüntelen elaknásított terepen kell mozognia.
Azt hiszem jó helyen és jókor mondom azt az Illyés Gyula által képviselt, művészi- és élet-szentenciát, melyet Csoóri Sándor oly gyakran szokott idézni az illyési művet faggatván, s árnyalva a jó gondolatot, miszerint „az elfojtások és kötelező szenvedélyek országában nem a vakmerőség, hanem a józanság az egyedüli hősi állapot”.
Markó Béla jól tudja ezt, hisz minden nagyobbra látó magyar politikust egyszerre rángatnának és szakítanának kétfelé – éljen többségben vagy éppen kisebbségben – a Bibó István által leírt típusok: nagyobb számban a „hazug-realisták”, másfelől pedig a csekélyebb számú „túlfeszült lényeglátók”.
De a vállalás ethoszába és a szolgálatba Markónál mindig belefért, és reméljük eztán is helyet kap az a bizonyos küldetéses vétó, mintegy verséből léptetve ide ezt a szép sort: „Költők és szűzek gyönyörű mestersége az ellenkezés”. (Patetikus vers életről, halálról) Az utóbbi hónapok, hetek, sőt az elmúlt lázas napok történéseinek fényében és homályában gondoljunk erre is.
Így kívánjunk Markó Bélának a megérdemelt díjhoz valóra váltható Bethlen Gábor-i álmokat az ő közösségében. És ha az idő alkalmatos volta engedi vagy kikényszeríti, akkor újra a poézis erejével és szépségével szóljon, érintsen meg bennünket. Azt gondoljuk, ez elől sem fog kitérni: s utazik majd hozzánk, jambusban, hatodfeles sorokban, szonettben.
1996. november 5.
Elhangzott a Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségén a Magyarok Világszövetsége színháztermében.
(Hitel, 1997/1.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez