Itt most az lenne a kérés (kérdés), hogy érintsük érintőlegesen a Jelentkezünket, mert félszázadik száma hamarosan eljövend, s hírlik, már nagykorú felnőttségéből is nagykorúbb útra lép. Ami persze azt jelentheti, hogy szép „nyugdíjas” ideje kezdődik egy valamikori diáklapnak. Mondjuk, klasszicizálódik, diákos lendületéből, ügyetlenségeiből és sutaságaiból egyszerre mindent sutba vág, elhagy, elhajít. Most 20 év körüli szerzők és szerkesztők – lévén húszszor okosabbak, tájékozottabbak, szabadabbak, mint a 60-as években gyötrődő ifjú kollégáik – majd egy országos rangú lapot csinálnak. Bevallom, irigylem őket és nagyon drukkolok nekik.
A régi Jelentkezünket így érinteni sem tudom, csupán megsimogatni. Kissé érzelmesen persze. Egykori emlékeimmel már „elszámoltam”. A 24. számban. Többet ma sem tudnék mondani erről az izgalmas néhány esztendőről. 1969 májusában a 14. számban láthattam első kinyomtatott versemet. Amíg Szombathely városát boldogítottam – a város is boldogított engem! – ennél a lapnál számoltak velem. Kéziratot kértek, közöltek. Vitatkoztak a világot és a költészetet megváltani szándékozó ifjúval. Aztán amikor a városból szép csöndesen kihátráltam, még akkor is kértek írásokat. Ez bizony jólesett. Néha-néha még teljesíteni is tudtam a szíves kérést. Azt hiszem, a 25. számban szerepeltem utoljára, de a laptól sohasem szakadtam el. Lélekben örök „jelentkezünk”-ös” maradtam. És ez jó, legalábbis nekem.
Mert az első írások emléke, a megjelenés eufórikus öröme hasonlatos az első szerelemhez. Hihetetlen, de itt láthattam testközelből először azt, hogy milyen egy szerkesztői műhely, s mi minden kell ahhoz, hogy egy elviselhető lapszám összejöjjön. Ebben a közösségben ismertem meg azokat, akik egy jó ügyért képesek voltak „pokolra menni”, verekedni. Akik ezidőtájt írtak a lapba, és így társak voltak a „gondban, dicsőségben és kudarcban”. Most magamban mondom az előttem járók neveit, akikre írásaik okán már fölfigyeltem, a névsor meglepően hosszú. Igazságaikat, harcaikat, esztétikai érveléseiket hallgatván azt kell gondolnom, hogy nekem nagy szerencsém volt. Mert valljuk be, kényszerű Szombathelyre kerülésemet nehezen tudtam volna elviselni néhány kiemelkedő tanár és a Jelentkezünk köré tömörült barátaim nélkül. Akik ízekre szedték első verspróbálkozásaimat, majd bíztattak, bátorítottak saját példájukkal is. Kikre gondolok mindenek előtt? Morvai Gyuszira, Szokoly Tamásra, Botár Attilára, Patka Lacira, Falussy Bélára. A derék tanár urak közül pedig Cs. Nagy István költőre, és dr. Kiss Gyulára. Cs. Nagy István százszor is kézbe vette az induló poétajelöltek még kiforratlan zsengéit, s hol éles, hol meg türelmes szavakkal igazított egyet-egyet a fölborulni látszó „saját világon”. Kiss Gyula bácsi lévén honismereti néprajzi csavargásaink katalizátora, a leszűrt tanulságokat szívesen látta viszont a Jelentkezünkben. Úgymond: bevasalta rajtunk! Életre szóló élményt írhattunk le például a Tiszahátról, Szatmárról, Beregről; a szatmárcsekei temetőről, fejfakészítésről, s egyebekről. De úgy emlékszem vissza, hogy a lap igazi „motorja”, mozgatója – a háttérből – Majthényi Karcsi bácsi volt. Először azt gondoltam, hogy csak a lap képeire, grafikáira ügyel, de aztán kiderült: az egészhez lélek szerint, ügy szerint is köze van. Isten éltesse ezért is! Hallom, most volt 75 esztendős. Sajnos, Cs. Nagy és Kiss tanár urak nem érhették meg a lap félszázadik megjelenését. De tudom, figyelnek ránk régi és mai lapkészítőkre…
Éppen ezt a hangot akartam elkerülni, de lám mégis besétáltam. Hova is? Valamiféle érzelmes utazásba. Egy hagyományos őrségi vagy jáki „sétát” tettem, ahogy ezt Kiss Gyula tanár úrtól tanultuk volt. Mi mindenkori népművelők, könyvtárosok, de leginkább a Jelentkezünk oldalain saját szabadságunkat védő ifjak. Mert gondoljunk csak bele: 1968 után Szombathelynek is meglehetősen fagyos légköre volt. Igen jól emlékszem még azokra az ellentmondást nem tűrő ún. ideológiai vitákra, amiket tanáraink folytattak velünk. Az eredmény persze csekély volt. Nem javultunk, nem lettünk élkiszesek, sőt már akkor elhagytuk a derék szervezetet, amikor ez még nem divatos fordulatnak számított, hanem igazi, egzisztenciát is keményen érintő rebelliónak.
A város színtereit is tán az írásra-készülés miatt vehettem birtokba, úgy, hogy abból valami elfogadható szülessék, igaz évekkel később. 1981-ben jelent meg a Kortársban ez a prózai művem (Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában) ahol is Milan Kundera egyik hősével kalandozzuk végig a 68-as Savariát. Nekem a város már csak abból az időből van meg. S ez életemből a Jelentkezünk korszaka.
Akik továbbviszik a lapot, bocsássák majd meg nekem, ha egykét érzelmes mondattal ennek a korszaknak adóztam. A jövőt már érintsék ők. Az övék. Legyen! Az övék!
* Majthényi László
(Jelentkezünk, 50. szám, 1989–1990)
< vissza Vallomások prózakötethez