KÖNIG RÓBERT VÁSZNA ELŐTT
Jönnek az időből. Talán már az idők kezdete előtti időből is ők poroszkálnak haza a gazzal fölvert parasztudvarokra, belehorkannak az éji istállócsöndbe. Ők: az áldott lovak, az emberek testvérei, akik tán megszelídítették a káini férfiakat is, s Noé hegycsúcson fönnakadt bárkájából is elsőként ránk nyerítenek.
Jönnek, kikelvén a tenger hullámaiból, már ott vágtatnak a fövenyen, hogy aztán a végtelen és határolatlan szabadságnak adják át magukat: a sztyeppéknek, világnagy vagy csak félhazányi alföldeknek, hegyes vidékeknek, fehéren világló karsztoknak, buján zöldellő horhosoknak. Igen, ők a szabadság eleven metaforái. Isten legarányosabb művészi teremtményei, kik a Teremtő álmában talán előbb fogantak, mint a testben és jellemben lényegesen gyarlóbb emberi faj.
Lám, a szó is mily árulkodó, ha úgy akarnánk fordítani – e helyt tán megengedhető nyelvi játékkal – az ember szinonimáját, hogy: gyar-ló, tehát esendő ember, esendőbb – szabad akaratú lényként, gazdaként, lovasként is – rábízott társánál. Mert eltévedt lovasról tudunk, de eltévedt lóról sosem.
A lovak hazatérnek, mert hűségük az emberhez és a tájhoz a legnagyobb történelmi kataklizmákban is működik. Gyerekkoromban, a csillagfényes estéli itatások idején ámulattal hallgattam nagyszüléim történeteit, melyek az Isonzótól vagy a galíciai frontról gazda nélkül is hazataláló, okos katonalovakról szóltak. Ezek a lovak nemegyszer a tábori postánál előbb hozták a gyászhírt. Életük végéig gazdájuk emlékét is elevenen tartották a család körében, amely kitartóan visszavárta a talán csak eltévedt, fogságba esett lovast.
Istenem, mennyi ló, mennyi kerék-cés patanyom az időben! Mennyi búcsúzó lovacska, harmadfű csikó, mennyi elégiás történet.
S nekünk, magyaroknak, történelmünk legnagyszerűbb pillanataiban mindig ott voltak ők, amikor hazát kellett találnunk és védelmeznünk.
Tehát erre is gondolunk, itt a LÓVILÁG világló, sörényesen lobogó zászlai előtt, a lovas König Róbert monumentális művének tisztelegvén. Itt a sinkaistvános opál mezőkön, Imremajorban. Ahol lovaink, testvéreink az időben, König Róbert vásznán békésen legelésznek.
Szenttamás-Imremajor, 1996. augusztus 25.
(Árgus, 1996.)
< vissza Amikor még láttam a szépet... prózakötethez