Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Az elmúlt esztendőben – egészen pontosan szeptember 17-én – sajnos nem tudtam részt venni apám szülőfalujának, Nagytilajnak hasonló szép és fölemelő millenniumi ünnepségén, hiába invitált baráti szavakkal Sulok László polgármester úr. Akkor az utolsó pillanatban másfelé szólított az élet, amely általában rendelkezik velem.
Most ezért is örülök, hogy itt lehetek, szebben mondva: itthon lehetek. Tehát hazajöttem, mint ahogy tették ezt sokan, akiknek Bérbaltavár a szülőhelyük, szűkebb lélekszerinti hazájuk. Tehát életük legfontosabb, ha tetszik centrális helye.
Köszönöm Mészáros László polgármester úr hívását, aki szíves meghívását még azzal is megtoldotta, hogyha itt vagyok, hát mondjak valamit ennek a falunyi sokadalomnak, amely méltán és büszkén ünnepelni akar, talán ezért írta a meghívóban, hogy mondandóm ünnepi beszéd lesz.
Én nem tudom, az lesz-e, habár az alkalom valóban ünnepi, s az előttem elhangzó zászlót- és címert avató szavak is azok voltak. Mondanám tehát így, személyesre fogva a szót: kedves bérbaltaváriak, barátaim, távolról vagy közelebbről jött vendégeink, én itthon és otthon vagyok. S itt köszönöm meg Szakály Ferenc elnök úrnak és a tagságnak, hogy az elmúlt esztendőben a „Bérbaltaváriak Szülőföldjükért Egyesület” tiszteletbeli tagjává fogadtak. Habár 38 esztendeje, hogy kirepültem innen, ugyanis huszadmagammal akkor fejeztem be az általános iskolát. Körbenézek, talán látok, s ha igen, akkor örömmel üdvözlök még külön is itt abból osztályból néhány társat. Szinte hihetetlen, de 1963-ban 20-an voltunk e községben 8. osztályosok, ráadásul a legideálisabb megoszlásban, 10 lány és 10 fiú. S a település három iskolájába, alsó és felső tagozatba pedig csaknem 200 diák járt. Ma már csak nosztalgiával gondolhatunk ezekre az évekre.
Néhány esztendeje, tehát még a múlt században a Duna Televízió forgatócsoportjával erre jártam, hogy legszűkebb szülőföldemet, Bérbaltavárt és Nagytilajt, e hegyháti táj már-már Zalába áthajló gyönyörű tájait, dombjait, lankáit bemutassam. S közben hagyjam, hogy a feltoluló emlékeimből kicsit kifosszanak, hogy azt megosszák, megosszam a tágabb hazával. Erdélyi barátaim, írókollégáim, mert ott szinte csak és kizárólag a Duna Televíziót nézik, a szép est után külön is köszönték, hogy a szülőföld kapcsán, afféle eligazító mottóul a székely Tamási Áronhoz folyamodtam, mondván véle és utána híres szentenciáját, ahogy Mikosszéplak felől jőve feltűnt a baltavári templom, melyben 1949 szép májusában Zrinyi József plébános úr megkeresztelt s elöntötte szívemet a sajgás s ez tartott egészen szülőházamig, tehát Tamásit idéztem, miszerint:
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Igen, erről az otthonról van szó, mégha szimbolikusnak is tűnhet. De legalább ennyire valóságosnak is, mert bárhol is élünk, bárhol is keressük a kenyerünket, akik egykor kiröpültünk ebből a közösségből, szívünkben az a bizonyos belső iránytű szülőföldünket, ifjúságunk színtereit, iskoláinkat, és a temetőkben a régholt ősök, felmenőink sírját jelöli. A legbensőségesebb, szívszerinti otthonosságnak tehát valóságos tere, kiterjedése, története van. Mi pedig földrajzi nevén 1948 óta Bérbaltavárnak mondjuk. Ahonnan vagy soha el se mentünk, vagy ahová mindig vissza-, tehát hazajövünk. Bevallom: álmaimban én legtöbbször ezeken az utcákon járok és a temetőbe rég kiköltözött embereknek köszöngetek. Életem első 14 esztendejében történt csínytevéseim peregnek előttem. A baltavári és kisbéri templom harangjainak összetéveszthetetlen brongása. Tanáraim dicsérete és feddése a fülemben, hangok és emberi gesztusok elevenednek meg azon az álombeli filmen. Mert egy közösség életében (s tágabban az ország és nemzet életében) már a kezdetektől a templomot és az iskolát: tehát az ifjú lelkek megpendülésének tereit, ha tetszik szakrális színhelyeit kell fölemlegetnünk.
Afféle memória-próba is, ha jól emlékszem például papjaink közül a szigorú, de igazságos Sarlós Mihály plébános úrra és Gerencsér István káplán úrra, akiknek nem kis részük volt abban, hogy a magyar történelem szent hegyére, az első alapítású, több mint 1000 éves magyar iskolába, a tudós bencés atyák iskolájába, Pannonhalmára vitt utam, melynek első templomát már a keresztény hitet fölvevő Géza fejedelem kezdte el építeni, de a művet minden értelemben fia, István fejezte be: az erőskezű, a megkoronázott szent király.
De Róla, éppen az ünnep kapcsán majd még később szólok, hisz, hogy vagyunk s magyarul beszélünk, ez a tény az isteni gondviselés mellett Neki köszönhető.
De minden tanítóm, tanárom aki 1955–63 között e közösség színe előtt nevelt, oktatott, dicsért és korholt mostani szavaim szövetébe elevenen beépült, s gondolom nem csak az enyémbe. Ahogy a betűvetéstől az olvasás gyönyörűségéig, a sejtéstől a megértésig elvezetgettek, most szólítom őket, hogy emlékezetem tábláján letörölhetetlenül ott maradjanak, legyenek bár holtak vagy élők. Csuda Jánosné, Iván Valéria, Nagy Ernő alsó tagozatban, osztatlan osztályokban. Aztán felsőtagozatban: Gyulay Lajosné, Edit néni, Gyulay Lajos igazgató úr, Francsics Árpád, Pintér Sándor tanár úr, Horváth László igazgató úr.
Mondottam, hogy bár messzire kerültem, de álmaimban gyakran itt sétálok, s akik már rég kiköltöztek a temetőbe, azok is élnek. Ma különösen. Mert történelmünk, s e település története is a valaha itt élt, itt született lelkek kollektív története. Amihez minden nemzedék akaratával és szorgalmával hozzá tett s hozzá tehet valamit. S ezt jó legalább ilyenkor tudatosítanunk és tovább adnunk az utánunk jövőknek. A jövőt emlegetem, jó volna hát hinnünk és tudatosítanunk valóban a legnagyobb magyarral, Széchenyivel szólva:
A múlt elesett hatalmunkból, de a Jövendőnek urai vagyunk.
Most már az ezer esztendőt igazoló zászlónk is van! Tanúság arról, hogy magyarként még itt vagyunk. És Bérbaltavár, legalábbis a vár szóból ítélve cselekedett is valamit: védelmezte ezt a vérrel szerzett földet. Egy létező, dolgos közösség úgy nemesedett és gazdagodott, hogy saját címerével és zászlajával, jellemző jelképeivel jelet hagy a jövendőnek. Immár a harmadik évezrednek!
Május végén és június elején kétszer is itthon jártam. Sárváron majd Szombathelyen éppen millenniumi rendezvényeken mondhattam el gondolataimat, aztán Vasváron a szép, felújított könyvtárban könyvheti vendégként. Egyik alkalommal itthonról buszoztam vissza Szombathelyre, együtt a nálam néhány esztendővel, talán épp egy általános iskolányi idővel korosabb Benkő Ferivel, Kisbérből. Szombathelyig beszélgettünk, ki merre van, mit csinál, él-e, hal-e. Kérdéseimre szinte házanként jártuk végig képzeletben Kisbért és Baltavárt. Jó volt hallani, hogy Feri barátom majdnem mindenkiről tudott valami érdemlegeset mondani. Minden névnél valami konkrét vagy homályos emlék, és egy-egy arc állt elém. Megnyugodtam: a számontartók és a számontartottak kettős mérlegén is csaknem épen, hiánytalanul megvolt a falum. Persze, az a valahai! Az emlékeimben élő.
Valahogy nagyobb léptékben így vagyunk akkor is, amikor a történelmet faggatjuk: vagyis az egymásra következő nemzedékek sorát s tetteit vesszük számba. S mi vagyunk az a nemzedék, egymásba torlódva, az a kitüntetett nemzedék, ha tetszik, kegyelmi állapotban lévő, még élő, ahogy A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. évi I. törvénye fogalmaz Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról. Idézek a törvény bevezető szövegéből:
„A nemzedék, amelynek megadatott, hogy a történelmet tagoló évezredek egyikéből átléphessen a másikba, egyaránt pillant a múltba, hogy számvetést készítsen a nemzet elmúlt ezer esztendejéről, s a jövőbe, hogy felkészüljön a következő évezredre.
Ezer évvel ezelőtt első királyunk, Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel… Ez biztosította a magyarság fennmaradását és évszázadokon át betöltött meghatározó szerepét. Magyarország ma is Szent István államalapító művén nyugszik.”
2000. január 3-án a millenniumi év ünnepségsorozata a Magyar Állami Operaházban kezdődött Nemeskürty tanár úr, millenniumi kormánybiztos nagy ívű, katonás köszöntőjével és Szokolay Sándor oratorikus szimfóniájának ősbemutatójával, a Symphonia Ungarorummal, azaz a Magyarok szimfóniájával, melynek verses szövegkönyvét a zeneszerző megtisztelő fölkérésére én írhattam. A mű alcíme: Szent István és Szent Gellért emlékezete. Ám tágabban és jelzésszerűen az egész magyar történelem ezredéve benne foglaltatik: győztes és vesztett csatákkal, árulásokkal, elbukott szent forradalmainkkal, letiport szabadságharcainkkal, országcsonkítással, ilyen-olyan diktatúrákkal, de a mégis vagyunk méltó büszkeségével is, melynek az origójában a kereszténységet fölvevő és védelmező Szent István király és legfőbb munkatársa, Szent Gellért áll. Minden magyarázat helyett e hosszú vers záró versszakaival, mába hajló üzenetével szeretném rendületlenül hinni: a következő ezredévben is lesznek Szent István népének, így szülőföldem népének is ünneplésre érdemes alkalmai.

Bérbaltavár, 2001. július 29.

< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez