OROSZ ISTVÁN ÚTVESZTŐK CÍMŰ BIBLIOFIL VERSESKÖNYVÉRŐL
Vagy húsz esztendeje (egészen pontosan 1985-ben) azt mondottam Orosz István kiállításának megnyitásán, hogy családi jó örökségként az irodalom felől érkezett a szó szerinti képes megjelenítés műfajaihoz. A cselesen és bravúrosan megkettőzött látszatok mögött ott volt irodalmi alapértéknek, afféle biztos horgonynak Zrínyi, Csokonai és legtöbbször a kecskeméti drámaköltő Katona József képe, akinek hányatott életében nyomtatásban csak egyetlen lírai verse jelent meg Vágy címmel, de abban minő halhatatlan metaforává sűrűsödik a kérdés: „Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?” Másfelől meg Voltaire és Verne Gyula arcmása bontakozik ki előttünk, ha megleljük a helyes szemszöget. Animációs filmjeinél Weöres Sándor és Pilinszky művei voltak az ihletadók. S ha jól tudom, közép- és főiskolás korában szavalóversenyeket nyert például Weöres Sándor, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes és Buda Ferenc verseivel. Az említett költők nevei tartalmi és formai értelemben is erős vonzódásról: a vers esszenciális leglényegének titkokat és spirituális tartamokat átfogó értéséről vallanak. Mondhatnánk: életreszóló értékválasztó és -kijelölő döntések voltak.
Tehát, kedves felebarátaim, egyáltalán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Orosz István, a látvány útvesztőinek, labirintusainak jeles s elismert tudós tudója, akadémikusa – most mint egy igazi reneszánsz Mester – versekké szaporította (vagy inkább tömörítette), szigorúan megválogatta az idők folyamán felgyűlt szavainak legméltóbbjait.
E kiállítás első lépcsőjeként (mert ő, tudjuk, igencsak szeret talányos lépcsőkön közlekedni!), mondhatnám nemes gesztusaként egy könyvet tett elénk, egy gyönyörű bibliofil verseskönyvet nyitott ránk ama első grádicson a Vincze Papírmerítő Műhely jóvoltából.
Milyenek ezek a versek, ez a harminc címmel ellátott vers, kérdezheti az, aki eleddig csak a falakon lévő Orosz István képekről szerette és azonosította be téveszthetetlenül a Mestert? Egyetlen szóval válaszolok: szépek.
Azt kell mondjam, hogy az arány és mérték, szimmetria, a formai tisztaság, ha tetszik a költői mesterség tanulható eminens ismerete és tisztelete, valamint a szerkesztés, címadás együtt adják ennek a kis bibliofil kötetnek a báját, kivételes harmóniáját, s gesztuson túli értékét.
Ugyanis Orosz István jónéhány verséről elmondható, hogy valóságos ihletett pillanatban, kegyelmi állapotban tudott reflektálni személyes sorsára, képzőművészeti, tehát szigorúan szakmai: intellektuális és formai kalandjaira, anamorfizáló gyakorlatára. Vagy kedves Mesterei, és azok képeinek plasztikus, ha tetszik nyelvileg és formailag is megcsavart „megfelelőjét” tudta „lelopni” a képről, tehát: bravúrosan lehozta őket versben a papírra. Elég, ha csak példaként említem Az Arnolfilni házaspár-t Jan van Eyck festményét, remek acrosztichonos megoldással, vagy a Kettősportré-t Piero della Francesca képét az urbinói hercegről és feleségéről, ahogy az itt egy szonettbe zárva nyílik meg igazán előttünk, de így Rubens festménye is, a híres Önarckép Izabella Branttal. Ezért foglalkoztatja (és nem véletlenül!) ifjabb Hans Holbein festményének, A követek-nek rejtett anamorfózisa. A leírás nem mankó a kép értéséhez, nem tisztázás csupán, hanem valami szemünk előtt felrepül a papírosról és verssé épül szavakból. Mert úgy látom vannak itt ihletetten meglelt szavak, s van azoknak intellektuális és érzelmi röppályájuk is. Ugyanis a jó vers mindig fölépít az olvasóban egy nyugtalan madarat, szétliánoz egy tekervényes Útvesztőt, megteremt egy sosemvolt kertet, visszahátrálva az igazi hátországba: a gyermekkor édenébe. És a megrajzolt képek a versben is képesek filmszerűen peregni, szívlüktetésszerűen csak a kitüntetett jambusok természetes dobolására hagyatkozva. Igen, a kötet centrális helyén van A Kert, melynek „Valahol ott kell lennie / e labirintus köldökében, / rejtelmesen és feketén, / oly feketén, akár az ében, // a mélységes nagyodvú kútnak. / Egy angyal minden éjjel ássa, / hallatszik benn, surrog, sziszeg / csillagok fénye zuhanása.”
No, itt kell megérezni elemi fölszikrázásával a verset, meg ott ahol „a folyosókon bujdosó, alvajáró óceán” jön a papíron velünk szemközt, máshol meg a „Verssorok közt általsütve ferdén / Dominózik a padlón a napfény.” S ahol az égszínkék-re legnagyobb természetességgel, rímhelyzetben csak a széncinkék csaphatnak le. Úgy, hogy a fülünk és a szívünk is belecsöndül.
Valamikor egy ómexikói, talán naivnak tetsző, de szerintem zseniális megfogalmazásban olvastam, miszerint „a költészet attól költészet, hogy úgy viselkednek benne a szavak, mintha először találkoznának.” Tehát a váratlanságok: titkos keresztutak, hirtelen elénk táruló nyiladékok, másként villanó tükrök kérnek és kapnak ilyenkor szavakat s egy másik dimenziót.
Ilyes helyekre próbáltam rámutatni Orosz István Útvesztők című kötetében, melyet jószívvel ajánlok most e kiállítás-füzér első lépcsőjeként, mint szép és nemes verskiállítást az Önök figyelmébe. (Budai Vár, Szent Mihály Kápolna, Vincze Galéria)
2003. augusztus 1.
(Forrás, 2003/11.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez