Molnár Editnek a szűkebb hazában is van dunántúli hazája, faluja, települése a legnyugatibb gyepűktől még kicsit innen. Választott faluja, községe, ha már valóságosan nem is lakója. De kitüntetett és szívszerinti helye máig is, mint azoknak a művészeknek, akik egyszer eljutottak a Rába folyó és a Sorok patak találkozásáig. Ebbe a csodálatos környezetbe: a kastély-alkotóházba, vagy kastélyból lett alkotóházba, annak csodálatos gazdagságú és szépségű parkjába és környékére, s megérintette őket a csend és a nyugalom, s megismerték az itt élő embereket.
Nem az idevalósiaknak mondom, hanem azoknak, akik először járnak erre, és már a Rum névre is fölkapják a fejüket, ha a 8-as útról lekanyarodván áthajtanak a Rába hídján. Szóval elkalandozó képzettársításainkból kijózanodva, és Rumot elhagyva már látjuk is az 1400-as évek közepén épült reneszánsz Sennyey kastélyt, amely később, a XVII. században az egyik leszármazott által barokk stílusban újult meg. A reformkorban Bezerédy György birtoka lett, aki a kiegyezés idején keresztszárnnyal bővítette és angol neogótikus stílusban építette át. Ő alakította ki a park mai arculatát is. Aztán a századfordulón Békássy, majd Görgey kastély néven volt ismert. Békássy Ferenc, a fiatal huszárhadnagy és nagyreményű poéta, a híres cambridge-i egyetem diákja, 1915-ben hősi halált halt az I. világháborúban. Annak idején a Nyugatban Babits Mihály búcsúztatta. Nyughelye itt van az ősi park fái alatt. A fiatalon ellobbanó költő verseinek feltámasztásáért éppen a Vas megyei születésű, csöngei Weöres Sándor tette a legtöbbet, aki ez egyik itt is látható Molnár Edit képen éppen a háncscekkeréből kivillanó körték „metafizikai magányára” hívja föl a figyelmet. De az ő talányos, semmibe néző ábrázata is ugyanerről a magányról beszél
Ha a kastélytól, másképpen szólva a Majtényi Karcsi bácsi szívós, több évtizedes munkájával létrehozott és fenntartott alkotóháztól az ősi Árpádkori templom, vagyis cicellei templom (azaz a Szent Cecíliáról elnevezett istenháza) tornya felé vesszük az irányt, akkor még a fele út előtt itt vagyunk máris Zsennyében.
Itt, ahová Molnár Edit a jó és szíves hívásra most elhozta képeit. Persze a sokból csak nagyon keveset. Mondhatnánk, hogy legutóbbi Vigadó-beli kiállításának, az Emléktöredékeknek a töredékét csupán. Illetve néhány zsennyei illetékességű emlékképpel gyarapította is azokat, olyan kiváló művészek fotóival, akik az idők folyamán olyannyira e település lakói lettek, hogy holtukban sem hagyták el ezt a földet. Ott nyugosznak a cicellei templom békés temetőkertjében, cintermében.
Magam is meghajtom fejem Kiss Sándor, Kiss Kovács Gyula és Scholcz Erik művészete és emléke előtt.
Editke 45 éve fotóz arcokat: írók, muzsikusok, képzőművészek, máskor gyepsori parasztok vagy más egyszerű, kétkezi emberek arcait kéri. Hosszú beszélgetések után türelemmel kivárt, oldódni látszó arcvonásokat, csak általa meglátott, jellemzésre szolgáló gesztusok arc-téri lenyomatait. Például két korábbi könyvében (Írók, történetek, képek, 1982; Előhívások, 1993) is írók, költők környezetében időz s irodalomtörténészeket megszégyenítő alapos, olvasmánynak is szerfölött élvezetes portréit feledhetetlen fotókkal zárja hibátlan művé. Érthető mindez a szigorú és kényes folyamatból: a tárgy, az arc iránti érdeklődés intenzitásából is. Hogy aztán az ő szeme ama kegyelmi állapot delejes pillanatában kimondja: így látom lényegét, így marad meg (talán) az utókornak is. És lőn a kép. S lőn arc-terek sora.
Akik itt a képeken láthatók, azok bizony már nagyobbrészt valahol az ég szélinél ülnek. Megidézésük azt is jelenti, hogy művük, figyelmük és szeretetük itt van velünk, amelyből mindannyian táplálkozhatunk, erőt meríthetünk. S ők meg onnan, ama égi kastélyból, alkotóházból, írószobából, műteremből láthatják, hogy Molnár Edit nem lett hűtlen hozzájuk. Itt Zsennyében, ebben a közösségben is felmutatja őket, hiszen elsősorban az ő emlékezetes fotóin lettek felidézhető, képbe vésett, faragott arcok. Mondhatni: így ismerik őket. Mintegy művészi-emberi igazolványképük, útlevélképük, publikus névjegyük, melyet Molnár Edit figyelme nyújt át nekünk.
De most itt Zsennyében, ahol Kiss Sándor, Kis Kovács Gyula és Scholcz Erik már végképp otthon vannak… Tamási Áron meg kissé odébb a Hargita tövében, a nagy cserefa árnyékában mondja a többi eltávozott helyett is: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Molnár Edit, amíg e képeket létrehozta, sokat zarándokolt az arc-tereken. Vándorolt és kutatta a megörökített arcokon az otthonlevésben (és vándorlásokban) is gyökerező művek titkát. Ez is példázatos. Ahogy önmagát is igyekezett megtalálni: s tudta, e keresés csak őszinte és – az értékóvó- és teremtő művészet alázatával – csak egyszerű lehet… És egyszeri is; tehát igazából megismételhetetlen, akár a sors, a sorsunk.
Ott, a gyepsori embereké Balmazújvárosban, mint itt, Zsennében a Cser nénié.
És soroljam azokét, akik itt láthatók, kikhez valaha és mai is közöm van? Éltükben és holtukban is. Majd minden egyes kép előtt eltölthetnénk néhány percet, s a sorsukat, művüket idézhetném, kézszorításuk melegét sokszorozhatnám önöknek. De Molnár Edit képei most fölmentenek ez alól, hiszen a legszebben, a dolog leglényege szerint ő erről vall nekünk.
Zsennye, 2003. május 24.
< vissza Amikor még láttam a szépet... prózakötethez