NAGYTOTÁL, MÁJUSI FÉNYBEN
Álmaimban gyakran merül föl az elmosódó kréta csikorgó útja, amint egy kéz a mondatot a valahai tábla jobb felső sarkába írja. Az időt nem mi mérjük, de az időben mi méretünk meg. Egyénenként s valamely közösség tagjaként is. Úgy kerül mérlegre tetteink sora és súlya, hogy segített-e annak a közösségnek a kiszabott létidőben a Gondviselő akaratát megvalósítani? Jó, hasznos munkatárs vagy csak pozitívan értékelhető „semmi szolga” volt-e az a testbe öltöztetett lélek, akit embernek neveztek teremtése óta, amíg földi vendégidejét töltötte az egyáltalán nem ismeretlen Úr asztalánál? (Itt mintha vitatkoznánk az ismeretlenre nagy hangsúlyt helyező szegény Kosztolányival.)
Mert a tágabb merítésű háló embercsoportjai, az Ararát hegyén szárazra tett hol szaporodó, hol erősen fogyatkozó, de mégis ezidáig fönnmaradó nemzetei, nemzetségei (ahogy eleink írták szépen) a régi századokkal és ezredévekkel néznek farkasszemet.
Persze az időegységek hossza csak a mi tudatunkban látszik iszonyatosan nagy és átélhetetlen hosszúságúnak. Másfelől nézve: csak egy cikkanás és karcolás, vagy apró ránc a Mindenség gyönyörű téridő koordinátáján, ahol a dimenziókat nem is sejthetjük. Heisenberg is ekkor kulcsolta imára a kezét.
Innen már mindent egyszerre lehetne a MÚLT-JELEN-JÖVŐ szent háromságából kibontani: mert valóban benne van, bármelyik egyben a másik kettő. Mégpedig örökké dinamikus állapotban. És bármelyik kettőben a harmadik. Gyönyörű és feloldhatatlan titokként is. Ahogy az Atyának tetsző, szeretett Fiú minden földi mozdulata, élet-halál áldozata. Hogy aztán a Lélek betölthesse, megtapasztalható, szent kegyelmét: most már Ő hirdesse az egyedüli reményt.
Persze, szoktuk földi dolgainkban Illyés Gyula után a biztatást úgy forgatni és magunkat is erősítendő tovább adni, miszerint: a költők a remény helytartói. (Egy közbevetett, emlékezetre méltó tény azért ide kívánkozna. Sok más mellett Illyés Gyula egyik szép és sugallatos tettének tartom a következőt: nem sokkal Mécs László halála előtt elzarándokolt Szent Márton hegyére, hogy egy utolsó szívbéli parolával a múltat elrendezzék, a sérelmeket begyógyítsák. S ez így is történt)
„A múlttal szemben tanúsított legnagyobb hűség, hogy mindent átadunk a jelennek.” Ez az idézet Albert Camus-től való. Ha Camus-t idézem, nem állom meg tovább fűzni a láncszemet olyanformán, hogy a láncszemek ott Illyésnél a zsarnokságot egyetlen mondat láncolatában idézik meg máig hatóan döbbenetes erővel. (Megíratott 1950-ben, melyet Bibó István mint első olvasó, kicsit hosszallott is, nem gondolva arra, hogy majd leszámítva a forradalom két hetét, bizony 36 hosszú esztendeig várakozik a vers a könyvbéli megjelenéssel!) S a zsarnokság láncát letörő magyarok vérét pedig éppen a francia Camus mutatja föl Európának és a Világnak, mondván: ennek a kicsiny népnek ifjai, akik vérüket hullatták a szabadságért s az életüket adták a jövőért, bizony megérdemlik a méltó főhajtást.
A múlt áldott vagy ezerszer elátkozott vérpecsétje aztán ott virít a jelen s a jövő fehér ingén is. A magyarok vére. Minden magyaroké. Csak ennyi volna, csak ennyi lenne az érdem, kérdjük. De a kérdés itt nem is helyénvaló. Hiszen William Faulkner meg arra figyelmeztet, hogy „a múlt nem halott, el sem múlt”. S itt a Huszárik Zoltántól többször is hallott, fölöttébb elmés szólást adnám tovább: „Nem lehet tudni, mit hoz a múlt.”
A múlttalanná született generáció és a múlttalanságba (és folttalanságba) igyekvők közös tréningjén mindig ámuldozom, egyelőre még itt, a makacsul gondokat adó jelenben. Ezért a fönti szólást, drága Huszárik Zoltán barátunk égi engedelmével a jelennek és a jövőnek dedikálom.
Hogy jönnének el a hit és a jellem héroszai, akik képesek lesznek majd úgy cselekedni, hogy megmaradjunk, mondjuk Sütő Andrással, átbukva az ezredvég küszöbén, s visszanézve a példákra.
Mert példa a hitre, jellemre, tehetségre volt itt bőven, ha csak kereken ezer esztendőt pillantunk is vissza magunk mögé. Szent Istvánra gondolunk itt mindenekelőtt, e monostor alapítójára, aztán liliomos fiára, Imre hercegre, aki itt tüntette ki sugárzó szeretetével az első magyar származású bencést, az ifjú Maurust, a későbbi apátot, majdani pécsi püspököt, Boldog Mórt. Ő a magyar bencések közül máig egyedüli a szentek sorában.
A jellem, persze, valamennyire alakítható, de ahogy az „utolsó szalmaszál” is, annak a Gondviselő Istennek az ajándéka, aki a benne bízó hitet, a föltétlen ráhagyatkozást megadja minden kor, de különösen a mai veszendőnek látszó és vesztébe rohanó világ földlakóinak. Azoknak, akik értik a hozzánk, magyarokhoz oly közel álló nagy lengyel költő Zbigniew Herbert egyik utolsó interjújának mély summázatát: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. Ami az egész életben számít, az a jellem.”
Olvastam valamelyik históriás könyvben, hogy 1077-ben, László király alatt, itt, Szent Márton hegyén (mons sacer Pannoniae) tartották az ország előkelői azt a gyűlést, melyen „arról tanakodtak, miképpen akadályozhatnák meg a gonosz emberek üzelmeit és miképpen hozhatnák rendbe nemzetük sorsát.” Igen tanulságos ez a László király úgynevezett II. törvénykönyvében fönnmaradt bejegyzés. Lám, még negyven év sem telt el a vaskezű, ám a keresztény erényeket buzgón gyakorló király, István halála óta, – akinek szentté fogadása 1083-ban történik meg, éppen László közbenjárására – s már a magyar nemzet romlásáról kell eszmét cserélni.
Talán megint ilyen elszánt programú és akaratú egybesereglésre lenne szükség. S aki összehívná a magyarság „előkelőit” itthonról, határainkon túlról és a világ minden szögletéből, az is, mint László, hamarosan a szentek sorába léphetne. Mert a helyzet fölöttébb aggasztó!
Az „utolsó szalmaszál” reménységével a jezsuita Pázmányt idézem, mivel az övénél szebb és megrázóbb szöveget nem ismerek ország- és nemzetféltés dolgában. Erre talán még a levél címzettje, Bethlen Gábor is rábólintana. Különben: ők igazán értették egymást. „Mert ha nekünk nem fáj saját nemzetünknek fogyása, romlása, nem tudom, kinek fájhat. Magam felől kegyelmeteknek azt tökéletes igazsággal írom, hogy ha lehetne, véremmel is megoltanám azt a szegény hátramaradt magyarországi üszögöcskének újonnan fellobbant lángját, mely ha tovább terjed, elolthatatlan lészen, és minden idegen országokban lévő hadakat erre a pusztult hazára vonzunk, kit az Úristen távoztasson. Mert úgy tetszik, hogy mint küszöb és ajtó között levő ujj, úgy vagyunk mi az hatalmas császárok között, és mind oltalomtul s mind ellenségtől romlanunk kell, ha békességben nem maradunk.”
Mondom, ahogy kezdtem: az időben mi méretünk meg. (Hommage à Tanár Úr, Szabad Tér Kiadó, 2000.)
< vissza prózakötethez