Magamtól s persze másoktól is kérdem: kinek a sajgó hiánya tette szinte viselhetetlenné és megoldhatatlanná az elmúlt másfél évtized szellemi-művészi egyenletét? Előbb egy hang, aztán egy kórus felel föl bennem hol szív, hol pedig gerinctájon, így: Nagy Lászlóé. Azé a Nagy Lászlóé, aki már több mint 17 esztendeje kiiratkozott a kortársi magyar költészet földönjáró eminensei közül. Mert tágasabb hazát keresett magának „a szó igazi hőse”, kivel 1978. január 12-én – Naplója tanúsága szerint is – még utoljára végig beszélgettünk egy fél délelőttöt, éppen a magyar költők utolsó, fátumos versei ügyében. És Kormos Pista halálán búsultunk, akitől együtt köszöntünk el alig három hónapja, októberben, a farkasréti őszi napsütésben. Ekkor Szilágyi Domokos édesanyja kopogtatott a szerkesztőségi szoba ajtaján: az erdélyiek szörnyű helyzetéről hozta panaszos levelét Nagy Lászlónak, annak a költőnek, aki Szilágyi Domokosnak a Házsongárdig vitte a határon átcsempészett szavakat, a súlyos, gyémánt szavakat: hogy könnyű legyen neki az a föld.
E délelőttön tudtam meg Nagy Lászlótól azt is, amit innen-onnan már hallottam rebesgetni, miszerint tavalyelőtt, első kötetem alapján József Attila-díjra javasolt. „De hát ott fönt éberen működnek…” – s legyintett az egészre, bíztató mosolyával. Annyi szent, hogy ettől a mondattól zúgolódás nélkül viseltem a tucatnál is több megszégyenítő esztendőt, amíg 1990. március idusán elért ez a díj.
Tanulságos – s nem magam miatt mondom – az említett Napló 1976. november 30-i bejegyzését megnézni: Az Írószövetségben „a József Attila-díj a téma, negyed 2-ig ott vitatkoztunk, illetve kerestük a megoldást. Ragaszkodtam Szentkuthyhoz, Páskándihoz, Csurkához, Csukáshoz, Tandorihoz, Székely Magdához, Bakához, Nagy Gazsihoz.” Az örökös ízlés-diktátorok elgondolkodhatnának e névsoron, teszem hozzá mostani rosszkedvemmel. Engem ez a ragaszkodás minden díjnál jobban éltetett és kárpótolt.
Tán a „riadalmasan szép sors” dramaturgiája hozta úgy, de ezen a délelőttön a szokásosnál közlékenyebb volt, megmutatta még hányatott sorsú versét is, kéziratban. Remélte, hogy hamarosan megjelenhet. Így is történt. A Hószakadás a szívre január 21-én látott napvilágot az ÉS-ben. Külön büszkeségem, hogy búcsúzáskor elkérte, vidámnak, játékosnak ítélt versemet – a Szénszünet a bajnokságbant – még „betessékelte” ugyanabba a lapszámba a Páratlan oldal glosszái mellé. (A verset két remek futballistának, az Esterházy fivéreknek, Péternek és Marcinak ajánlottam. Az ajánlást persze valamelyik szerkesztőségi bal-bekk a nyomdában szépen lefaragta.)
És egy röpke hét alig telt el, feketén szakadt ránk a hó, azon a január végi hétfői hajnalon feketén szakadt a halál az ő szívére.
Nagy László e verssel búcsúzott, de még inkább ezzel köszönt előre az évtizednek, az évezredvégnek. Mintha tudta volna, hogy művéből sokszor merítünk majd erőt a féktelen locsogás, szógyalázás, maszlagolás, a történelmi amnéziával párban járó erkölcsi szétesés idején. Tisztán és világosan írta a költőtárs előtt tisztelgő, búcsúzó versében Illyés: „Még parttalanabb a nép nélküled.” (Ami majd vigaszt ád)
Kínzó a tudás, hogy mily páratlan arányos életművel válaszolt e rettenetes század harmadik negyedében végbement páratlanul aránytalan – hiteket, családokat, nemzeteket feldúló – s igazságtalan történésekre.
Ez az életmű erkölcsi izzásával, megítélő szép metaforáival és beteljesedő látomásaival már a költő életében, de halála után még inkább odakínálható volt és lesz a „szimatoló ebeknek”. A rókabőrbe bújt kamarilláknak, finnyás akadémiáknak, megszállt egyetemi tanszékeknek. Sőt, ebből következően még a tankönyvírói sivár egyenízlésnek is. Még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy az érvényesség (divat) árfolyamai valamivel ifjabbak a József Attila megénekelte nagy és bölcs Dunánál.
De Nagy László az égbeemeltek szent derűjével nézi az erőlködést, mert „tündökletesre élezett pengéjével” a hitvány késeket bármikor megfaragja. Erkölcsi keménységén, esztétikai pontosságán kicsorbulnak az újmódi bicskások szándékai. Ez a poézis nem vitatkozik, nem mállik, csak csöndesen ellenáll. Kétsoros remekében a Lehetőségekben már előre üzente:
Jöhet a féreg
Kínzóbbnak mégis hiányát érezzük: mert nem volt és ma sincs, aki Nagy Lászlónál érvényesebben ráírhatta volna az elmúlt évtized és a jelen piszkos-szürke vásznaira, vagy a kollektív önfeladás fehér zászlajára a „felzokogó verset, feketében”.
Nem volt és ma sincs, aki úgy írna „kínt az országos panaszkönyvbe”.
Barátaim! Itt az ideje, hogy összeszámoljuk a hűségeseket, a még nyitott lélekkel és emberi arccal tüntetőket. Akikért Nagy László a lehető legtöbbet tette, hisz maga volt a Himnusz.
És az is marad: Himnusz minden időben.
Budapest, 1995. április 13.
(Hitel, 1995/7.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez