Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

írta volt a drága emlékű, legendás költő Kormos István még a múlt században, 1967-ben – éppen szűk tíz esztendővel fájdalmasan korai halála előtt – Utánunk című versében, amely az egymásra torlódott, késleltetett nemzedékeknek, abban a feszült irodalompolitikai helyzetben a biztatást és reményt jelentette. S akikért éppen szerkesztőként is ő tette a legtöbbet. Ez a sugallatával is messzire világító gyöngyszem néhány évvel később, Kormieux úr váratlan égi behívója után, 1979-ben az akkori, még kötet nélküli fiatal költőket felröptető antológia, a Madárúton élére került. Természetesen tiszteletünk jeléül. (A kötet külső szerkesztője Vasy Géza volt, de a kiadói belső munkát – rostálást, válogatást – még évekkel előtte Kormos István kezdte el.)
A Névjegyen 12 szerzője-szereplője, életkora szerint akkor legföljebb Kormos István halhatatlan piszén pisze kölyökmackóját, azaz Vackor verses meséit ismerhette. (De Kormos István versét, lévén magam is most ebben a fátumos életszakaszban, nagyon is ide illőnek gondolom: ha tetszik, némi megrendüléssel.) Az idősebbje: Rott és Méhes ekkor, 1979-ben lehetett felső tagozatos, a legfiatalabb, Szentmártoni meg óvodában talán nagycsoportos. Hiába: több mint két évtizede, sőt negyedszázada történt dolgokról beszélek s némi rezignációval rögzítem az idő múlását. És a századvégről és ezredvégről szólok, amikor ezen antológia költői, írói érlelődtek, azaz: címbéli névjegyüket kalapálták.
Papp Endre szerkesztő úr, hiteles ifjú kollégám – kinek nevére korábban többek között éppen egy remek Kormos-tanulmány elkövetése okán figyeltem föl – a 2000. esztendőben hónapról-hónapra megfaggatta őket folyóiratunkban, a Hitelben. Hogy miért, mi okból, milyen indíttatásból, azt elmondja az antológia bevezetőjében. Az eredmény itt van: tágasság a szemléletben s esztétikai vonzalmakban, melyek csöppet sem kizárólagos üdvtanok. Sőt, ellenkezőleg! Az öregebb pályatárs szintén hónapról-hónapra élvezettel olvasta írásaikat, a róluk szóló okos tanulmányokat és az interjús megnyilatkozásaikat. S többüknek már szépen sorjázó önálló köteteit is.
Hiszen a kilencvenes évek eleje óta jelen vannak. A korábbi évtizedek indulói nem kis irigységgel nézhetnek rájuk (de fölösleges irigykedni, barátaim!), hiszen alaposan felgyorsult, vagyis normális mederbe került a kötethez jutás lehetősége, melyet nem torlaszol el a politikai- és ízlésbeli cenzúra, s nem bénít az öncenzúra sem. Csupán a szabadság dzsungelén meg a kuratóriumok bástyáin kell átverekednie magát annak, aki ha nem is dudás, de legalább egydalú citerás akar lenni. Szegény folyóirat és még szegényebb kiadó számtalan van. (Megjegyzem, hogy a szegénységnek véletlenül sem szinonimája a színvonaltalanság.) Mostanság különösebb pokolraszállás nélkül a legtermékenyebb alkotói életszakaszban – 18 és 35 év között – lehet már a zsenialitást az égre rajzolni. Nem tartom véletlennek, ha a látszólag minden társadalmi kötöttségen kívülinek gondolt Weöres Sándort emlegetik legtöbbször antológiánk szerzői. Csak halkan jegyzem meg, hogy olvasgassák azért a teljes Weörest is, és kurziváltan mondjuk a Majomország-ot ajánlanám reggelente zsolozsmázni. Kortalan politikai, ha tetszik: rebellis vers. De ilyennek látom, az 1956 után íródott Átváltozások szonettjeinek jónéhányát. Sőt bizonyos értelemben az 1953-as keltezésű, egyik legfantasztikusabb Weöres-verset, a Le Journal-t is.
Ami azt jelenti, hogy a költők és írók hál’ Isten nem egyformák, sőt üdítően különbözők, még egy életművön belül is. Ki gyötrődve, szkepszissel érik, ki pedig ontja a műveket. Ha megszúrod egy tűvel, hát verset spriccel, mert ez felel meg természetének, legjobb hajlamának.
Akik Papp Endre hívására A névjegyen hiteles parkettájára léptek, vagy csúszós jegére merészkedtek, már korántsem kezdők. A demográfia tényei szerint születésük egy évtizednyi fesztávolságban jelöltetik ki: a hatvanas és a hetvenes évek dereka közti időben. S a föntebb emlegetett politikai váltás okán az ifjabbak könnyedén behozták a még némi hátránnyal induló korosabb társaikat: az évezred utolsó évtizede alatt ismerte meg nevüket folyóirat-publikációik majd könyveik alapján a szakma. S ha van még olyan mesebeli lény, akkor a nagybetűs, nyájas olvasó is. Az olvasás évén innen és túl, ahol a… kell a jó könyv… mindenféle plázákban siet beléje… (mondom Zsávolyának, hogy ez itt nem véletlen szövegromlás!) Amúgy Zsávolya Zoltán meg Vass Tibor interjúja vidított föl legjobban.
Körmend és Kézdivásárhely, Kolozsvár és Csorna, Miskolc, Pécs és Budapest kerül a születési hely rovatba, vagy mondjuk az indulási oldal felirat alá. Ez is a tágasság jele.
Papp Endre kérdéseire az egyes válaszok és fölrajzolt pályaképek, portrék bizonyos szempontból izgalmasabbak és elevenebbek, mint a szükségszerűen csak rövidre szabott, itt csupán jelzés értékű primér művek. (persze vannak jó kivételek) Ha hiányérzet mutatkozna, akkor érdemes elővenni otthon vagy a közkönyvtárakban az antológia-szerzőkhöz rendelt számos önálló könyvet is, s a rend helyreáll: belepilloghatunk a lényegbe. (Majdnem azt találtam mondani, hogy olvasói „elváráshorizontunk” jótékonyan benépesül.)
Szívből örvendek, hogy Lackfi János, Prágai Tamás és Nagy Gábor (aki Baka Istvánról már komoly könyvet tett le az asztalra) duplikáltan, tehát arcképrajzoló minőségben is jelen vannak. (Vagy mostanában, ugyan nem itt, egyre többször Szentmártoni János is, legutóbb éppen a Kortársban Lackfiról, az Új Forrásban pedig Nagy Gáborról írt). Itt Lackfi Jónás Tamás világát mutatja be, Nagy Gábor pedig Lackfiét. Prágai Tamás meg Szentmártoniról tesz nagyon érdekes megállapításokat. Kíváncsian várom jóslatainak beteljesülését. Mint ahogy a mindig példás nyitottsággal és empátiával szóló Pécsi Györgyiét is László Noémi költészetével kapcsolatban. Lírikusi elfogultsággal, ha szabad ilyet tennem s választanom kellene – csak ebből az antológiából! – különösen tetsző verseket, akkor éppen László Noémi és Szentmártoni János, a szó valós értelmében is szép, megformált verseire mutatnék rá.
Tehát az irodalmat művelők, érzékeny olvasók és értők is. A nemzedéki besorolásból ugyan kellő iróniával kihátrálnak. De mintha mégis jobban figyelnének egymásra. Ha más mai antológiák szereplőitől meg akarnám különböztetni őket, akkor ezt a tulajdonságukat is följegyezném. Meg azt, hogy versben, műfordításban, prózában – sőt drámában is! –, esszében, tanulmányban, kritikában is egyaránt kedvvel lubickolnak.
De némelyek esetében a verstől a próza felé erős elmozdulást érzek. Útjukat már maguk jelölik ki könyveikkel. Itt mindenek előtt Méhes Károlyra, és a két Tamásra, Jónásra és Prágaira gondolok, de csöppet sem tamáskodnék költői működésük valós értékei fölött. Őszinte meglepetésünkre az antológia egyik emlékezetes prózai darabját a hűséges és igen sokra hivatott Baka István-tanítvány, az eleddig csak költőként ismert – ahogy kritikusa, Ekler Andrea írja: a ritka „sestina lélekvesztőjébe” kapaszkodó – Nagy Gábor jegyzi. De tudom, s a publikációiból látom, hogy az egyik legprofesszionálisabb szerzőnk, Lackfi János is mostanában prózában utazik. Zsávolya Zoltán viszont két prózakötet után mintegy kirándult a versbe, hogy aztán egy igazi regénybe vesse magát. A regény már elkészült. Külön szín a krisztusi korban lévő Vas Tibor műfajok határán vagy tán vízen is járó, kísérletező munkássága. Talán csak a két erdélyi lírikust, Fekete Vincét és László Noémit, és itthonról Fenyves Marcellt meg Szentmártoni Jánost látom egyelőre szilárd elszánással lecövekelni a verses megszólalás mellett. De semmi sem biztos. Az viszont meglepne, ha a legtöbb valós súlyt, a legtöbb életet, olykor egész szén- és urán hegyeket cipelő Rott József versírásra adná a fejét. No, akkor ismét megkérhetnénk a jó Mányoki Endrét, hogy biztos szavakkal igazítsa el a „szakmát” Rott lírai földrészén is.
De mondom: a pálya elején különösen jó és hasznos ez a minden műfajt kipróbáló igyekezet. A szabadság habzsolása. A csoda művelése és magyarázása is. Tudásuk lehetne akár bénító is. De szerencsére még nem az!
Papp Endre igazán jó érzékkel s ha szabad ilyet mondanom: nemzedéki- és közösségi ügyszeretettel szólította meg az év minden hónapjában a 12 kiválasztott delikvenst. Sőt még elhíresült irodalmi korcsmákban, Budán és Pesten hangulatos bemutatásukról is gondoskodott Örömmel jelentem, hogy a vállalkozásnak folytatása is van a Hitel hasábjain. Oravecz Péter, Haklik Norbert, Jász Attila, Bagu László, Szauer Ágoston és a csíkszeredai Molnár Vilmos volt illetve lesz a 2001. évi „felhozatal”. Jó lenne majd őket is egy ilyen szép és fontos antológiával ünnepelni.

Elhangzott a Magyar Írószövetségben, 2001. október 10-én.

(Magyar Szemle, 2001/12.)

< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez