Az alábbiakban a József Attila Körrel kapcsolatos reflexióimat kívánom írásos formában – vázlatosan – előadni. Hangsúlyoznom kell már most, hogy ezen észrevételek erősen meghatározottak kétfelől is: egyfelől alapvetően befolyásol az a tény, hogy idestova tíz esztendeje a Kör tagja lehetek; másfelől pedig az, miszerint az Írószövetség titkáraként két éve figyelem (és nem felügyelem) a Kör munkáját, törekvéseit. (Itt már jelentkezik az az ellentmondás, amelyre a későbbiekben kitérek.)
1. Aki a FIJAK–JAK történetét majd megírja, s mondjuk napjainkig eljut a kronológiában – annak a meglévő írószövetségi dokumentációból, de még inkább a soros és cserélődő, vagy idejekorán lemondó titkárok és vezetőségi tagok magándokumentációiból – jónéhány valósághelyzethez, irodalmi és szellemi közéletünket foglalkoztató csetepatéhoz lesz szerencséje. És persze mindvégig egy heroikus autonómia-törekvéshez. (Itt javaslom, hogy a JAK-füzetek egyik elkövetkező kötete dolgozza föl a Kör eddigi történetét.)
2. E tíz esztendős, frusztrációkkal ugyancsak sűrűn telepecsételt (és így hitelesített!) Körjátszmát a tagság és vezetőség egyként nyögte, de edződött is. A rossznyelvek szerint maga a Kör felső sugallatra azért jött létre, hogy a boldog, csak a gondtalan írás felé forduló ifjú írónemzedékeket egy életre kiképezze a valóság (a kemény tények, továbbá a rögös út, az apró sikerek, nagy kudarcok) mesterségesen létrehozott Körpályáján. A többnyire beváló jóslat így hangzik: „mire írószövetségi tag lesz, az összes pofont begyűjti, nem érdekli semmi, csak a remekmű-termelés, a kiverekedett relatív autonómiából csak a minden relatív-ra hajlandó emlékezni. A legújabb Körben futókra mosolyog, ha az autonómia szót kiejtik, megkéri őket, hogy kíméljék. Már nem álmodik az autonómiáról, kizárólag az esztétikum felől startol a Kossuth- és Nobel-díjra.”
3. Eszembe jut az egyik kedvenc cseh íróm, Ludvík Vaculik. Szekerce című regényéből egy ide is vágható passzus. „Már évek óta gyűjtöm a szükséges erkölcsi erőt, egyrészt gyűjtöm, másrészt pedig hagyom, hadd szeleljen ki jellemem résein, amelyek éveim számával szaporodnak, és krónikus tünetté válnak. És mégis azt hiszem, hogy az embernek életében a legjóravalóbb tettét gyorsan kell végrehajtania, addig – amíg van benne valami jóság. Sajnos, kibékíthetetlen ellentmondás nem engedi végrehajtani, mert a jóravaló tettnek okos tettnek kell lennie, csakhogy az ember olyan korban okosodik meg, mikor elveszítette kérlelhetetlen keménységét, és gyengesége azzal biztatja: ejnye, hagyjuk ezt csak a kollektívára, annak nagyobb a feje.” (Prága, 1968. Bábi Tibor fordítása)
4. Az előző két ponthoz: a közel másfélszáz JAK-tagból 1983 végén mindössze tizenhárman tagjai az írószövetségnek. Ez anynyit tesz, hogy a hatszáz fős igazolt szövetségi tagból tizenhárman 35 éven aluliak. Én ezen a tényen sokat gondolkodtam, mivel több írószövetségi tagságra érdemes, esetenként többkötetes JAK-tagot ismerek, akik egyáltalán nem törekszenek a szövetségbe.
5. Az 1981. márciusi FIJAK-felfüggesztés, melyet végső soron a vezetőség egy lényegesen nagyobb önállóságra való törekvése (melyet tételesen írásban is megfogalmaztak) váltott ki, nyilvánosságra hozta az eddig csak látensen jelentkező problémákat. A felfüggesztést akkor is és most is elhibázott lépésnek gondolom. Az újjászerveződött JAK-ra ugyanis máig ható érvénnyel rányomott egy negatív bélyeget. (Főleg vidéken érezhető a bizalmatlanság az egyszer már „rosszhírbe keveredett” szervezettel szemben, s ami még ennél is rosszabb, hogy az általánosítás szintjén vonatkoztatják a fiatal írókra, és főleg kísérletező, újat kereső műveikre.)
6. A kiküzdött relatív autonómia, amely a 82-ben elfogadott új alapszabályban ölt testet, valóban méltó keretet biztosít az értelmes munkának. A korábban áhított jogos követelésekből az alapszabály szerint sok teljesült. (Ezeket nem soroljuk, közismertek.) De maradtak az alapszabályban és főleg annak gyakorlati megvalósításában homályos pontok. Ezért korántsem a 81-ben értelmes kompromisszumokat kereső, s minél előbb dolgozni akaró vezetőség felelős. Itt külön ki kell emelni Szilágyi Ákos titkár szerepét, aki a kompromisszumos tárgyalásokban példaszerűen képviselte a Kör érdekeit, sőt az új írószövetségi vezetéssel együttműködve a JAK-ot normális kerékvágásba hozta. Viszont az már elgondolkoztató, hogy a tagság bizalmát élvező titkár miért nem vállalkozott a következő terminusban is vezetésre. (Nyilván tudta, mert már bőséges tapasztalatot szerzett, hogy egy jó alapszabály is mily sokféleképp értelmezhető, s volt része kínos és keserves tárgyalásokból, semmibe-vezető, csak idegeket őrlő vitákból.)
7. Egy homályos pontról, amely egyaránt megtalálható csaknem azonos szövegezésben mind a szövetség, mind a JAK szabályzatában:
– A JAK felügyeletét a Választmány látja el, dönt a JAK-ot érintő alapvető kérdésekben –
– A Titkárság szerepe csupán konzultációs partneri szerep – (Így a Titkárságtól elvárt felügyeleti, esetenként cenzori, esetenként letiltó méltatlan szerep idegen kell hogy legyen; ha ilyen játékba kényszerből belemegy, máris túllépte hatáskörét.) Így a Titkárság egyik képviselője sem lehet egyszemélyben a JAK felügyelője, csak a Titkárságon belüli szóbeli – mert írásban rögzített munkaköri leírás tudtommal nem létezik – megállapodás alapján. A JAK alapszabálya a Vezetőség feladata című fejezete 2. pontjában kimondja, hogy üléseire két, a Választmány által delegált tagot meghív, továbbá meghívja a Titkárság egy tagját is. Ezideig a vezetőségi üléseken csak a Titkárság egy tagja vett részt. Javaslom, hogy a Választmány által delegálható két tagot is hívják meg a vezetőségi ülésekre, így a Választmány közvetlenebbül értesül a JAK terveiről, s az alapvető kérdésekben hozott döntései is (amelyek egyedül mérvadóak) megalapozottabbnak tűnhetnek. El tudom képzelni azt is, hogy a Választmány 3–5 fős kifejezetten JAK-ügyekkel foglalkozó operatív bizottságot működtet, ennek egyik tagja lehet a Titkárság képviselője.
8. Az új Választmány kitüntetett figyelemmel kísérte a JAK 82-es, 83-as rendezvényeit; sőt taggyűlésein is nagyon sok választmányi tag jelent meg. A korábban tapasztalható nemzedéki ellentétek feloldódni látszottak, s ez annak köszönhető, hogy a JAK igényes és sokakat érdeklő programokat szervezett. Itt most csak egy sorozatra térnék ki, melyet többször bírálat ért, csak éppen a bírálók a jelenlévő és szereplő írószövetségi és választmányi tagokat nem kérdezték meg. Az írószövetség története című sorozatról van szó, amely már azzal is kivívta az idősebb írókollégák elismerését, hogy a fiatal nemzedék érdeklődik a közelmúlt irodalmi, irodalompolitikai eseményeiről. Ezekben a vitákban többek között Barabás Tibor, Vészi Endre, Tamási Lajos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Kuczka Péter, Karinthy Ferenc mondták el véleményüket, emlékeiket – olykor vitatkozva is, a helyszínen keresve az igazságot. Például ez a sorozat is folytatást, s majd összegezést érdemel.
9. A lakiteleki tanácskozás ez évi letiltását, így a nagyon is aktuálisnak gondolt téma negligálását (éppen most, ebben a helyzetben tett példaszerű gesztus jele lehetett volna a Dunavölgyi közgondok fölvetése, s milyen tanárokkal! a valóban tanulni vágyó fiatal írók jelenlétében) a bizalom totális hiányaként éltük meg. Az emlékezetes 79-es lakiteleki tanácskozásnak kitűnő visszhangja volt, az egész anyagot közölte a Forrás, csak elismerően nyilatkozott róla a jelenlévő és felszólaló Illyés Gyula (aki ide is készült, mert elfogadta a meghívást), Dobozy Imre valamint Fekete Gyula is. Nem véletlen, hogy a szövetséggel közösen vállalt rendezvényt támogatta a Választmány és a Titkárság is; ezért is fejezte ki megértését a JAK vezetőségének utolsó, de már tovább nem hátráló állásfoglalása mellett. Őszintén szólva nem reméltük, hogy mégis tiltás lesz a vége. Azért szomorú a történet, és a végső csattanóhoz vezető út (garanciák, átfogalmazások, szűkítések) megalázó volta, mert Lakitelek is így, egy újabb fantomhelyszínné vált, hasonlatosan Szárszóhoz, ahol – már más is elmondta többször – 40 év múlva sem lehetett méltó emlékezést és a mai gondokra ügyelő konferenciát rendezni.
10. Bevallom, nagyon szkeptikusan ítélem meg mind a JAK, mind a szövetség jelenlegi helyzetét, mert „virágzó tehetetlenséget” látok, mégha a megígért jóakarattal nincs is hiba, hiszen azt mondják, írják: tárgyalunk. Mondanom sem kell, hogy a JAK ügyét elválaszthatatlannak tartom a szövetség ügyétől, és bármily furcsa is, de le kell írni: a JAK sok tekintetben előtte jár a szövetségnek (holott annak stúdiójaként működő rétegszervezet), mert kezdeményezőbb, értékcentrikusabb és relatív autonómiájára kényesebb. Ezért sem lenne célszerű a szövetségbe olvasztva feloldani, vagy más intézményhez csatolni.
11. Neves kultúrpolitikusunk gyakorta idézi Voltaire-nak Helvetiushoz írott leveléből ezt a passzust, ha nem is ebben a fordításban, de a lényeg ugyanez: „Nem értek egyet azzal, amit ön állít, de holtom napjáig védelmezni fogom a jogát, hogy állíthassa.” Ragyogó elv, amely megvalósult gyakorlatában igen áldásos lehet a JAK és az írószövetség működésére. Az egymás közti viszonyban pedig: elengedhetetlen. Ezt azért hangsúlyozom, mert az utóbbi hónapokban kétségbeejtően leromlott az egymás iránti toleranciánk. (Csak a másik fél hibáira ügyelünk, a bennünket ért sérelmek fölhánytorgatását tartjuk elsősorban napirenden.) Javaslok egy alapos „lelkiismeretvizsgálatot”, hogy olyan nyugalommal kezdhessük az új évet, mint tettük nagy elszánással és könnyű szívvel 1982 januárjában.
12. Valószínű, hogy a JAK soron következő taggyűlése néhány fontos kérdésre választ ad, ahol a vezetőség nyíltan a tagság elé tárja a felmerült problémákat, s demokratikus vitában alakítják ki a „hogyan tovább” módozatát. Az előbbi idézet toldalékaként a magunk számára is, de a JAK-ot végső soron felügyelő minisztérium számára is nyugodt szívvel leírom ezt a közhelyszerű felismerést: „a nézetek bármilyen elnyomása – még a helytelen nézetek elnyomása is – következményeiben az igazság ellen irányul, mert az igazságot csak egyenjogú és szabad nézetek dialógusában lehet elérni.”
Budapest, 1983. december
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez