Prózakötetek - Otthonok és iskolák; közösségek és közösségteremtők

Legyen ez a felütés (vagy kissé megpörgetett leütés) ahhoz az évtizedhez, amelyben Budapestre kerülvén lelkes fiatalember voltam. Sőt: szépreményű költősüvölvénynek tituláltak, akit néhány országos folyóiratközlés után fölvettek a FIJAK-ba, azaz a Fiatal Írók József Attila körébe. (Ahol még vezetőségi tagnak is megválasztottak, de 1977 tavaszán lemondtam a tisztségről, mert roszszul viseltem a szövetségi vezetők óvatosságát, gyámkodását.)
A legfontosabb közlés, valóban a pályán való elindítást jelentő bemutatkozásom az ÉS-ben történt 1973 októberében. Kormos István útra bocsátó, féltenyérnyi jóslatos sorai alatt egy teljes oldalt az én verseim töltöttek meg. Közlés okán azóta se éreztem nagyobb boldogságot. Én voltam a harmadik bemutatott költő az abban az évben indult Új Hang című rovatban, melyet azt hiszem, Nagy László gondolt ki. Előttem szegény Szervác Jóska (a Szervác vezetéknevet Nagy László adta neki) és Benkő Attila debütált (őt Weöres Sándor mutatta be) az akkor még rangos irodalmi hetilapnak számító ÉS-ben.
Aztán Kormos István a Móra Kiadó legendás Kozmosz sorozatában kiadta első kötetemet, és 1976-ban odahívott maga mellé afféle szerkesztő-bojtárnak. Ahogy nemzedéktársam, Pintér Lajos írta volt: ez lett a költőtanoncok (meg még jónéhány előttünk járó nemzedéknek is) igazi egyeteme, a Kormos Egyetem, ahol játékosan, évődve lehetett komoly dolgokat megtanulni a költészet rejtelmeiből, s szabad volt keresztül-kasul mászkálni a magyar és a világirodalmon… Közben bámulni Cormieux úr nyitottságát, kivételes minőségérzékét, nemkülömben félelmetes memoriterkincsestárát… S mindjárt lehetetett kollokválni is a Mester tárnamély hahotái, ugratásai közepette. Kormos igazi „Mesterkurzust” vezetett, amelybe nem elhanyagolható tételként a Fradi aktuális fakó csapatának összeállítása is éppúgy beletartozott, mint Nadányi Zoltán vagy Sinka István valamelyik ritka versének ismerete. Aki a dilettánsoknak is úgy tudta visszaadni a kéziratait, hogy azok a Hungáriában eldicsekedtek vele (nemegyszer hallottam): „képzeld, én a Kormos Pistától kaptam vissza a verseimet, és biztatott, hogy még jó magyar tanár lehet belőlem… legyek majd megértő azokkal a szerelmes diákokkal, akik versekkel udvarolnak, merthát ugyebár Balassi is így kezdte…”
Most egy korabeli önéletrajzomat olvasom, abban azt írtam, hogy 1976-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesültem. Pedig korábban azt hittem, hogy mindez 1977-ben történt, ekkor zsebeltem be a havi kemény ezreket, azt hiszem, ez háromezer forintot jelentett, de ha öt volt a három, annál jobb így utólag is! Mert a Móra Kiadónál nem fizették túl a lektorkodást. Hogy Kormos Pista hívott oda, és mellette dolgozhattam, ez volt a megfizethetetlen, kiemelt honorárium.
Irányításával egyszerre szerkeszthettem a híres Gyöngyszemsorozat ritka darabjait, és az utánam jövő fiatal költők első köteteit. Egyik nap Dsida-verseket olvastam, vagy az emigrációba kényszerült cseh költőket, másnap a világirodalom Idő-verseit (Az Idő lovai) szerkesztettem, majd Kálnoky László műfordításkötetének (Déltenger) utolsó utáni imprimatúráját böngésztem. Harmadnap fiatalabb pályatársaim voltak terítéken, talán éppen Zalán Tibor meg Tóth Erzsi első köteteiről írtam akkoriban támogató lektori jelentéseket. Gyönyörű idő volt…
Munka után a New York-palota harmadik emeletéről alászálltam a Hungáriába, később meg átmentem a Gongba. Vagy az ellenkező irányba, a Nemzetibe… Ott volt mindenki, aki számított… Folytatódott a kiadói lektor-képzés, zajlott az élet… az irodalmi élet… ugratások, anekdoták, kölcsönkérések (pénz, lakáskulcs stb.).
Arra sem emlékszem, hogy pályáztam volna a Móricz Zsigmondról elnevezett ösztöndíjra. Ahogy mondják: futott velem a szekér, hiszen az 1975-ben megjelent kötetemért (Koronatűz) a Művészeti Alap legjobb első kötet díját kaptam, s gondolom, ez jó ajánlólevél lehetett az ösztöndíjhoz is. Vállalásom szerint a második kötetemet írtam, s tudtam, hogy ez már nem jelenhet meg a Kozmosz sorozatban. Döntenem kell: vagy Magvetős leszek, vagy a Szépirodalmihoz viszem a portékát. (Több kiadó akkoriban nem létezett! Ezért is volt Kormos húzása abban a kultúrpolitikai közegben bátor és zseniális, hogy a hetvenes évek legelején kitalálta a harmadikat, a Kozmoszt, de az csak az indítást vállalhatta…) Az utóbbi választás látszott volna kézenfekvőnek, mert ők itt voltak a New York-palota negyedik emeletén, ahová én elég sokat jártam, de nem hozzájuk, holott már ismertem onnan Kormos barátait, a szigorú lektorokat: Domokos Mátyást, Réz Pált és másokat is, hanem az Új Írás szerkesztőségébe. Oda vittem az újabb verseket, s örültem, hogy Juhász Ferenc közölte őket.
Végül is Magvetős lettem, mert megismertem Parancs Jánost, aki bejárogatott Kormoshoz egy kis Párizs-idézésre, egy kis focidiskurzusra, s Pista finom diplomáciával átnyújtotta neki készülő kötetem felét-háromnegyedét. De ez a kötet már 1978-ban jelent meg. Nehéz tovább írni ezeket az éveket. Kormos Istvánnak 1977. október 6-án megszakadt a szíve. Álltában, mint a fák… csillagnézés közben dőlt el az őrmezei éjszakában… Pár hét múlva lett volna 54 éves. Nagy Lászlóval, Csukás Istvánnal búcsúztattuk a Farkasréten. Életem első koporsó mellett elmondott beszéde volt: a fiatal költők meg a Móra kiadó nevében szóltam, dadogtam… Aztán három hónap múlva Nagy László is követi. Ő meg még 53 éves sem volt!
Joggal hihettem azt, és nem csak én, hogy a végzet itt járkál körülöttünk, s hogy minden jóemberünket lekaszabolja! (Ha nézzük az elkövetkező éveket, bizony így történt: Pilinszky, Jékely, Illyés távozott… Lássátok csak, barátaim, akkor félelmetes gyorsasággal dőltek a tölgyek a magyar irodalom erdejében, s micsoda Tölgyek voltak!)
Ma is legtöbbet őrájuk gondolok, akik indulásom bölcsőjénél ott álltak s mintegy kezességet vállaltak értem. S tűnődöm, restelkedem: bizony már korban túléltem őket, mármint Kormost és Nagy Lászlót. Arcképük ott van szobám falán. S ott Jékelyé is. Irodalmi dolgokról, versekről többnyire már csak velük beszélgetek.
És majdnem elfelejtem: Móricz Zsigmondnak pedig az Erdély trilógiáért az eddigi ösztöndíjakból vita nélkül összedobhatnánk egy posztumusz Nobel-díjat. S akkor aztán, ha el is apad az állam pénze, az ösztöndíjak még jóideig csordogálhatnának…
A Bajza utcában vagy a Petőfi Irodalmi Múzeumban lenne a kifizetőhely. De erről szavazást rendelnék el évente azok között, akik valóban szeretik Zsiga bátyánk műveit és erőst aspirálnak arra, hogy nemesebb ösztöneik díjra érdemesüljenek.

(„Nálunk nélkül a jelen nem létezik” – A Móricz-ösztöndíj 30 éve, 1974–2003. Hungarofest Kht., 2004)

< vissza Otthonok és iskolák; közösségek és közösségteremtők prózakötethez