Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Olvasótábori töprengések

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz helyzetbe kerülök, ha vallanom kell – igaz, nem teljesen önszántamból – egy mozgalomról, melyben jót és kevésbé ügyes dolgokat cselekedtem. Három olvasótáborban (Kállósemjén, Szentendre–Izbég, Balmazújváros) gyűjtöttem össze némi tapasztalatot és sokkal több élményt, melyekkel úgy vagyok, hogy kár is szólani róluk, mert esetleg tapasztalataim fabatkát sem érnek, élményeim pedig elillannak, ha az egész ügyet akarom népszerűsíteni.
Mindkét aggályom elegendő ahhoz, hogy még egyszer fölvállaljam a mondandóm legelején leírt „nehéz helyzetet” és az ebből következő, velejéig szubjektív hátrafelé tekintgetést: a „vallomást”.
Miután valahogy kibújtunk egy vagy több olvasótábor leírása és az ebből logikusan következő módszertani intelmek hálójából, kezdjünk el csapongni térben és időben, tértől és időtől alig határolva. Például onnan, hogy hol volt, hol nem volt, de igazából a kállósemjéni tanyasi kollégiumban volt egy legényke, nevezetesen Gyulai Ferike, aki Sánta Ferenc: Sokan voltunkját, meg a Téli virágzást úgy olvasta, mintha vele történt volna, azaz már ki is színezte kellő érzékkel és arányokban.
Kérdésemre, hogy mivel foglalkozik az édesanyja, így válaszolt bölcs tömörséggel: „háztartási rendvigyázó”. Találóan jelezve, hogy vannak még páran a családban. S nehéz lenne leírni, hogy milyen átéléssel mondta a kedvére választott Nagy László sorokat:

Anyám ül, mint egy óriás,
gúzsba kötözve tart ölén,
ott rúgkapálok, pántlikás,
ütköző-szarvú kis bölény.

S lám, a Téli virágzás feléledő kismadarának röppenésével már ott is vagyunk az olvasótáborban tárgyalt íróknál, költőknél.
Kállósemjénben Nagy László, Sütő András és Sánta Ferenc műveihez próbáltam kedvet csinálni, a szentendrei és a balmazújvárosi táborban pedig rajtuk kívül József Attila és Tamási Áron is társunknak szegődött. Ehhez a névsorhoz nem kell különösebb magyarázat, hogy irodalmunk valós értékeit, élőkben és holtakban egyaránt felmutassuk. Ha túlságosan ragaszkodnánk valamiféle „előzmény” és „következmény”, egyszóval a „szent folyamatosság” elcsépelt kategóriájához, esetünkben minden elfogultság nélkül erről is lehetne szót ejteni.
Hitem szerint, a szerzők és műveik megválasztása kulcskérdés! Saját példámból kiindulva, és várakozásomat megcáfolva, az élő írók, költők műveit a csoportomba tartozó gyerekek talán még nagyobb izgalommal és szorgalommal boncolgatták, mint a holtakét.
Tehát, ha lehetséges, nem szabad ezt a „ziccer-helyzetet” kihagyni, hogy a jelenkori irodalmunkhoz – akár szubjektív ráhatással is – értő olvasókat neveljünk, tartózkodóbban fogalmazva: mindenre fogékony kis fejeket korunkban leírt versekre, elbeszélésekre, regényekre irányítsunk. Ráadásul azzal a szomorú bizonyossággal, hogy különböző rendű és rangú iskolák erre alig fordítanak időt.
Aztán Tamási Áron minden megbolygatott írása tökéletesen ismeretlennek tűnt, akárcsak az „egyszerűnek” ítélt József Attila versek. Könnyű lenne most végigszaladni egy-két alkotás gerincoszlopán, hogy felszínes vonalakat rajzoljunk a fehér papirosra. Fölösleges igyekezetnek vélem. Rögtön mondanám, hogy miért.
Mert minden táborban más-más tartományok felé merészkedtünk, különböző lehetőségekkel tarsolyunkban. S főleg más alakú kulcsokkal nyitogattuk egy vers képeit, egy Tamási, vagy Sánta elbeszélés világát, aszerint, hogy a gyerekek mire voltak rezdülékenyebbek, hogy ott volt-e egyszál hangjával és gitárjával Dinnyés Jóska, aki után könnyedén, talán sohase feledve fújtuk József Attila és Nagy László verseit.
De Molnár Edit és Móser Zoltán fotói, vagy Csikszentmihályi Róbert érmei és szobrai, Vargha Balázs üdítő szójátékai, Bánkuti István és Szabó Gábor fiatal szobrászművészek (Szentendrén csoportvezető társaim) – akik az anyag szeretetére tanították a gyerekeket – egyformán segítségemre voltak.
Úgy olvastunk, hogy minden művészeti ággal a „mi malmunkra hajtottuk a vizet”. Amit lehetett, darabokra szétszedtünk, hogy aztán újból összerakjuk, mint Szentendrén mindenféle virágokból-növényekből egy figurát, egy rövidke történetet, egy gondolatot, amit éppen szívünk és képzeletünk diktált.
Ha egy táborban, „itt és most” ez alkalmazható volt, üzenhetem egyetlen, holtbiztos „sémaként” másoknak, vagy akár saját magamnak is, hogy máshol, azaz „ott és majd” új elemekkel érhetünk csak el valamit. Elég átmenteni néhány rutin mozdulatot, máris napokba telik, míg kiköszörülhető a művet és a gyerekeket ért csorbulás. Azért hangsúlyozom ezt, mert van némi tapasztalatom.
Remélem, nem mondok sok újat azzal, hogy a csoportvezető egy legyen a rábízott gyerekek közül. Igaz, nem kellett ehhez nagyon megerőltetni magam, hogy együtt focizzak, pingpongozzak, strandoljak velük, résztvegyek balul sikerült éjszakai fogkrém-csatákban. Mert a foglalkozásokon túl a legközvetlenebb kérdéseket a szabadidőben kaptam. A kirándulási alkalmak csak növelik ezt a lehetőséget. A szatmári-beregi irodalmi, történelmi emlékhelyeket két táborozás során is felkerestük. Ennek azért is volt nagy jelentősége, mert a gyerekek egy karnyújtásnyira élnek ezektől a nagyszerű emlékű településektől, s még eddig nem jártak ott.
Így jutottunk el Tunyogmatolcsra, a „Falu végén kurta kocsma” helyére, a „kis Túr” vizét paskoló túristvándi vízimalomhoz, a tiszacsécsei Móricz-portához, tiszteleghettünk a Himnusz költőjének sírjánál a szatmárcsekei temető híres csónak alakú és emberarcú fejfái közt, s Tarpán úgy szálltunk ki az átforrósodott mikrobuszból, hogy azonnal beállunk Esze Tamás talpasai közé, csak előbb egy kortynyi vizet kérünk. De arról sem feledkeztünk el, hogy Tarpán van Bajcsy-Zsilinszky Endre síremléke is.
A kirándulásokat érdemes a tábor félidejénél tartani, mert tapasztaltam, hogy ennyi élményt, csak napok múltán megfogalmazódó kérdést lehet a helyére tenni a tábor befejeztéig. Nyugodtan mondhatom, hogy egy jól választott kirándulási útvonal szervesen beépül a gyerekek irodalmi, történelmi és honismereti tudásába.
Egyhelyütt, a kállósemjéni táborban, vasárnap délutánra meghívtuk a szülőket is, hogy lássák gyerekeiket, akiket a legnagyobb dologidőben engedtek el egy kis „olvasásra, játékra”. Öröm volt hallgatni, milyen büszkék, hogy az ő gyereküket érte a megtiszteltetés – pedig nagyon hiányzik otthon –, hogy ebben a táborban részt vehet. Bevallom, én is megtiszteltetésnek éreztem, hogy eddig három táborban ott lehettem (s talán nem is eredménytelenül).
Asztalomat teljesen elborítják a különböző feljegyzések, amelyeket még a táborokban készítettem, gondolván, hogy majd egyszer hasznosíthatom. De csak emlékeim röptettek egyik helyről a másikra. S itt vannak a féltve őrzött levelek is, amelyekből úgy gondoltam az írásom elején, hogy majd idézek; de annyi szép és jó emlék van a táborban eltöltött napokról – no meg szerény személyemről –, hogy mindez hivalkodásnak tűnne. Pedig a levelek nem szűnnek azóta sem, csak bírjak válaszolni mindegyikre. Mert van, aki már egy kitalált regénybe kezdett, s ehhez kér segítséget; a másik a gimnáziumi szavalóverseny zsűrijét kárhoztatja, akik nem nagyon méltányolták, hogy „modern” verset választott Nagy Lászlótól, s most meg kellene nyugtatnom; a harmadiknak pedig feltétlen meg kell ígérnem, hogy jövőre is elmegyek abba a táborba.
Keresve az utolsó szavakat írásom végére, látom, hogy a nagy papírkupacban megbújik az asztalomon Sánta Ferenc Isten a szekéren című novelláskötete, telis tele a kállósemjéni táborlakók „dedikációival”, pontosan feltüntetve, ki, melyik tanyáról jött. S két év távolából minden név egy arcot is jelent, mintha csak tegnap váltunk volna el.

1975



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez