ÚJABB SOROK KORMOS ISTVÁN LEGENDÁRIUMÁHOZ
A Móra Kiadóban – hová éppen az Ő hívására szegődtem lektornak – egyik reggel a rá jellemző kópés mosollyal jelentette be, hogy a jövő héttől megint dunántúli lesz: ugyanis az Üllői útról Őrmezőre költöznek, a híres-neves Menyecske utcába. A hír és a név azért, mert olyan nagy költők lakják, mint Zelk és Kálnoky. Élcelődtem egy kicsit a végre saját lakáshoz jutó Kormossal, miszerint hamarosan Költők mezeje lesz Őrmező. S jól is hangzik, hasonlatosan a Mars-mezőhöz. A „Párizs-viselt” költő vette a lapot, s tárna-mély hangján dörmögte: No, no, először csak költők uccája vagy boulevardja lesz, és minden őszön megrendezzük az „Őrmezei Költői Versenyeket”.
Ez a fölidézett beszélgetés valamikor 1977 januárjában hangozhatott el. A Kormos család az óvodás korú Lucával akkor költözött a Menyecske utca 25-be. Luca kedvéért, no persze kicsi olvasóinak biztatására is, ekkor írta a Vackor harmadik kötetét, amelyben kislányát már kisiskolásnak, első b-snek látja.
De már az igazi őszt, ahogy mondani szokta volt, a „novemberi ködök idejét” sem érte meg! S nem érte meg a tréfálkozva emlegetett „Költői versenyt” sem. Agyonhajszolt szíve, ama vértanús napon, október 6-án dobbant utoljára. Még 54. életévét sem töltötte be. Mondják, azon az estén kiment az erkélyre, valahol a Törökugrató fölött nézett három árva csillagot, melyeket talán egy új versébe kívánt N. N. bolyongásai mellé társakul.
De ezek a versek már nem íródtak meg, hiába adatott meg, életében talán először, az áhított családi otthon, s a kívánt „független nyugalom”. Persze, Kormos, a gyakorta garabonciásként emlegetett költő, egy kicsit mindenütt otthon volt. Árvagyerekként a szigetközi szegénységből indulva; otthon volt boldog éveiben Párizsban, a Hotel de la Gironde vendégeként, ahol egyetlen értéke József Attila verskézirata. És otthonra lelt bármely normandiai kisvárosban éppúgy, mint az Üllői úton, parányi udvari ablakából szemlélve Luther Márton szobrát.
Majd Őrmező következett, ahol már várta a Költők Társasága, akikért Ő, a legfiatalabb, állandóan aggódott, betegségeiket számon tartotta. A kiadónál az egyik első lektori-szerkesztői feladatként Kálnoky Déltenger című remek műfordításkötetét testálta rám. Megjelenését Kormos már nem érhette meg. Kálnokytól ezután „sok szeretettel” dedikálva minden könyvét megkaptam.
Zelket különösen sajnálta, hisz utolsó éveiben annyira fájt a lába, hogy alig tudta ágyát elhagyni. Írta is 70. születésnapjára Kormos a varázsos köszöntőt, melyben csodáért esdekel, mert Őrmezőn Egy Istennek fáj a lába. Kormostól szinte naponta értesültem két szomszédja egészségi állapotáról, s arról is, hogy ontják a szebbnél szebb verseket, Zelk úr – ahogy szokta mondani Pista – tegnap valami gyönyörűt írt Berda Jóskáról, tegnapelőtt meg Nagy Lajosról. E verseket Zelk többnyire telefonba mondta el, legelőször is két lélekszerinti öccsének: Nagy Lászlónak és Kormos Istvánnak.
Mily különös a sors! Hiszen Zelknek – már Kormos halála után – éppen ezt a kötetét, az eltávozottak emlékét idézőt szerkesztettem. Címe: Főhajtás a túlvilágra. Kondor Béla szárnyas angyalával a borítón. 1980 márciusában rohanva vittem betegágyához az első műszaki példányt. Zoltán szemében könnycseppek jelentek meg, amikor forgatta, rám nézett, s azt mondta: jobban örül, mint az első könyvének. És siratta, nemcsak a könyvben, de valóságosan is az alig múlt 50 éveseket, friss halottait: Nagy Lászlót és Kormost.
Nehéz lenne most arról írnom, hogy mit éreztem, amikor Kormos halálhíre bezúdult a kiadóba, s mit, amikor a Farkasréten Nagy László után szólnom kellett a fiatal költők nevében. Ma sem tudom, hogy jött ki hang a torkomon. Valami hasonlót akkor éreztem, midőn halála után néhány héttel családostul Kormoséknál jártunk, s Márta asszony – fájdalom, hogy ő sincs már az élők sorában! – Pista szobáját, kedves tárgyait, relikviáit megmutatta. Vártam, hogy előlép a Garabonciás, s hahotázva rám szól: „Társzekeres öcsém, hoztál-e Népsportot a legfrissebb Fradi–MTK meccs eredményével, mert Zelknek úgy kell ám beszámolnom, mintha kint lettem volna! Pedig hát egy komoly családapa éppen óvodába is mehet a kislányért.” Akit még nagylánynak szeretett volna látni! S akivel gondtalanul egész évben csak Lucázott volna…
Kormos István csupán néhány hónapig tudhatta jó szállásának Őrmezőt. Versekbe foglalni már nem maradt ideje. De biztos vagyok abban, hogy nemzedékeket nevelő verses meséi, s Villont, Csokonait, meg e századból Sinkát és József Attilát törvényes rokonként idéző varázslatos dalai Őrmezőn is hódítanak. Még akkor is, ha nem éppen versre fogékony időben élünk. De ahol valaha három vérbeli költő lakozott egy utcában, ott a csodák sem lehetetlenek.
(Műhely, 1995)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez