Bulgáriában egy évszázada immár a Vola-csúcs annyit jelent, mint nekünk Segesvár. Hriszto Botev, mint Petőfi Sándor. Kozák pikával, török golyóval a szívükben, jelképpé magasodva a XIX. századi függetlenségi harcok hőseinek élén, s mindkét nép költészetének csúcsán. A hegy lábánál, a sziklafalon figyelmeztető írás: „Vándor, rettenetes ez az út, de a végén a dicsőség vár.” – így juthatunk a Vola-csúcsra vagy Fehéregyháza vérző kukoricásainak közelébe. Így nézhetünk Petőfi és Botev „férgeket vakító” átszúrt, átlőtt ingére. Petőfi Sándor élt huszonhat évet, Hriszto Botev élt huszonhét évet. Legyen ennyi a legszűkebb életrajz.
Botev abban az évben születik, amikor Petőfi már Székelyföldön Bem seregében harcol, majd a legforróbb júliusi napon elesik. Huszonhat–huszonhét év megélt élet, magas izzás, fényes ellobbanás a választás csak igent és nemet ismerő lehetőségében. A meghirdetett harc a fölcsapó dalokban is erre a kérdésre keresi a választ „rabok legyünk vagy szabadok” – „szabadság vagy halál” – „kenyér vagy golyó”, de a kérdés a mindenkori tisztességes döntést is sugallja népének. A rabság is egyenlő a halállal. Mennyivel dicsőbb a szabadság szent ügyéért halni! Petőfit a nagy francia forradalom – Robespierre és Saint Just –, Botevet a szegénylegény hajdutok harca, Puskin Lermontovja és a párizsi kommün ihlette. De népe arra készül, hogy széttörjön minden rabigát. S ekkor áll elő az ezt tudó, verssel lelkesítő, harcoló, halállal haló költő. Mert a szorítás kínjai förtelmesek – „mert látván árvák kínjait, / nyűgöt ő sem tűrhetett, / töröknek nem hajtott fejet!” (Búcsú). Szent ez a harc, s azt követeli fiaitól, hogy „ifjan ifjúság nélkül” kell élni, szerelmet hatalmasabb szerelemre cserélni.
Hriszto Botev húsz hátrahagyott versével áll Petőfi nyomába. A szabadság letiport zászlaját markolja föl, s indul a Vola-csúcsra. Félelmetesen ismétlődik a jövendölés a közelgő halálról, az elkerülhetetlen végről. – „Karjaimat erősítsd meg, / s ha népem talpra áll majd, / soraiban seregemnek / síromra is rátaláljak!” (Az én imádságom). Akár az Egy gondolat bánt engemet sorai. De minden versükben ott lebeg a halál jóslata, szóljon az édesanyához, szóljon a kedveshez vagy a testvérekhez. „Szeretem a hazát híven, / végakaratát betartom,” és „a végső osztozás még hátra, / végrendeletet teljesítünk – / testvér, halálba hát, halálba!” – szólalnak a gyönyörű sorok végakaratról, a haza végrendeletéről, amit az ifjú ember költőknek kell teljesíteni, hogy eljöjjön egyszer az áhított szabadság. 1848–49 nálunk ugyanazt jelenti, mint Bulgáriában az 1876-os dicső, de bukott szabadságharcot, legnagyobb költőfiainak halálát. Botev (legnagyobb) nemzeti dallá vált verse Hadzsi Dimiterről, az 1876-os felkelés egyik vezetőjéről szól, neki állít emléket. Nagy László gyönyörű fordítása olyan sorokban, mint az „Eljön az este, hold is világol, / Széjjel az égen csillagok égnek. / Felzúg az erdő szél fuvatától, / búg a balkánból hajduska-ének” ikerpárjává teszi Botevet az „Elhull a virág, eliramlik az élet” költőjének. Csodálatos magasságokban szárnyal a líra, az izzás felsőfokú kicsapódása az élet s halál huszonhat-huszonhét évnyi zártáságából, kalodás börtönéből, szárnyal a végtelenbe. „Harcban ki elhull érted, szabadság, / nem hal meg, él az! Példa a sorsa, / sajnálja ég s föld, hírét vadak s fák / zengik, s dalolnak dalnokok róla…” – így fejeződik be a Hadzsi Dimitert megéneklő vers, s így fogadjuk szívünkbe Segesvárról és a Vola-csúcsról Petőfi és Botev halállal szembenéző üzenetét.
(1976)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez