Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

AZ 1848-AS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 155. ÉVFORDULÓJÁN

Ezt a verset, a fiatal Utassy József, drága barátom, édes bátyám elhíresült művét szavaltuk, énekeltük legtöbbet 1968 után Magyarországon a puhának egyáltalán nem mondható diktatúra szürke éveiben. Bár tiltották, de a Talpra magyar… másképpen szólva a Nemzeti dal mellett ez a vers, a Zúg Március lett az igényesebb ifjúság titkos dala, nem stréberségből megtanult memoritere. S ez a választás egyszerre vallott hibátlan erkölcsi és esztétikai érzékről, de arról is, hogy a Petőfivel éppen egykorú költőben megtalálták azt a fennen sólymozó poétát, aki nem véti el a hangot.
Mert ez a bátor s fiatal hang kellett három és fél évtizede a reménység ébrentartásához. Ama márciusi szent napon, amikor a pártállam az eleve hamisan csengő „mindennapok forradalmát” nagyhirtelen forradalmi ifjúsági napokká „dúsította” és szervezte már kissé fásult Kiszeseivel és buzgó ifjúgárdistáival a három tavasz – 1848, 1919 és 1945 – cinikus együtt-ünneplését.
Mintha a három tavaszi napot, március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét egy bordában szőtték volna. Mintha valami közük is lehetne egymáshoz!
Ekkor, mindezen elcsodálkozva, és aztán mélységesen fölháborodva spontán megszerveződött – rendszerint a Petőfi szobornál és a Nemzeti Múzeum kertjében – azoknak a fiataloknak egyre bővülő köre, akik március 15-én csak 1848 forradalmi napjairól és az azt követő szabadságharcról akartak hallani. S nem akartak mást, mint az ismert Petőfi verseket skandálni, és mámorosan egymásba kapaszkodva a Kossuth-nótát meg a Gábor Áron rézágyúját énekelni.
Persze jött megtorlásként a gumibotozás, kokárdaletépés; egyetemről, főiskoláról való kicsapás. S bizony még börtön is! Némely budapesti középiskolában meg rendőrkutya-bemutatót tartottak a miheztartás végett. A kutyák vicsorogtak a kokárdákra. Mert tán ők is tudták a korabeli pártbrosúrákból: a leginkább megugatni való a bűnös nacionalizmussá kikiáltott, őszinte nemzeti érzés.
Az 1970-es évek első fele szinte menetrendszerűen hozta ezeket a „sajnálatos márciusi eseményeket”. Amikor fiatalságunk e szent és nagyálmú napon, szíve és lelke szerint Petőfivel és Vasvárival, Irinyivel és Jókaival s a többiekkel képzelte magát egy sorban, s büszkén hagyta volna a költő krónikáját a saját utókorára is érvényesnek, miszerint:

De ekkor, 1971-ben keserű iróniával lejegyeztem: e ketreces korszakban, a finomuló kín példa-országában csak ez jutott nekünk. Ez a fiatalok ünnepéből, március 15-éből:

S így vergődtünk el a szürke, lecsavart lángú, hamis ünneplések után – melyek a nyolcvanas években a Lánchídi-csatákkal, megalázó helyzetekkel, fenyítésekkel, házkutatásokkal, rendőrségi
begyűjtésekkel maradtak meg emlékezetünkben megőrzésre méltónak – egészen 1989. március idusáig, amikor a trikolór ismét a szabadság valóságos színeiben pompázhatott.
Hasonlatosan a térség, Kelet-Közép-Európa országainak és nemzeteinek mozgásához és kibontott zászlaihoz.
Akárcsak 140 esztendővel korábban, most is súgott a történelem Múzsája. Ismét volt új 12 rendszer-kritikus és rendszerváltozást követelő pontunk. S fölötte a Mit kíván a magyar nemzet? örök kérdésére az egyértelmű válasz, amelyet kétszázezer, akkor még egy akaraton lévő polgár lelkesült hangja erősített meg. Ott a Magyar Televízió székháza előtt a Szabadság téren, mondván:
Szabad, független, demokratikus Magyarországot. Sokak vélekedése szerint, 1956 őszét kivéve, soha sem volt még ily közel hozzánk s átélhetően 1848 márciusának fölemelő érzése, sohasem volt még ily közel Petőfi sugalló géniusza.
Az első pont valódi népképviseletet és többpártrendszert sürgetett, az utolsó, a 12. pedig a legtovább takart, fájdalmas sebre mutatott rá:

Csengey Dénes, a rendszerváltás első halottja, a Demokrata Fórumos lakitelki sátorverők legfiatalabbika vezényelte ezt a felejthetetlen sereglést. Valódi petőfis tűzzel a szemében, kissé romantikus, de ott és akkor hiteles gesztussal lefoglalta a Magyar Televíziót: a köztájékoztatás legnagyobb példányszámú hírcsatornáját. Akár márciusi szent suhanc elődei a Heckenast nyomdáját. Tudjuk (az igazi lefoglalás máig sem sikerült!) Dénes még csak az idén januárban lett volna 50 éves, és mindössze 38 évesen távozott e földi létből. Pályáját, ellobbanását én Petőfiéhez hasonlítom. Reá igen nagy nagy szükségünk lett volna az elmúlt 12 évben!
Csupán három hónapra voltunk június 16-tól, a nagy temetési naptól. És az első szabad parlament, legelső törvényében 1990 májusában beváltja majd az évvel korábbi márciusi feliratot: 1848 és 1956 forradalmának fényes kezdőnapjai immár így együtt a nemzet szent ünnepei lettek.
1989-ről írtam le nem oly régen a Európai Utas című folyóirat körkérdésére válaszolva, hogy több okból is a századvég gomolygó ködéből kiragyogva a legfényesebb, leglázasabb évünk.
Hallgassunk csak bele Illyés Gyula csodálatos Petőfi könyvébe, mit ír ő a forradalmat előző évről, 1847-ről:
„Ez az év a magyar szellem történetének legragyogóbb esztendeje. A következő két év nagyszerű eseményei jórészt külső, világpolitikai viszonyoktól függtek, másképp is alakulhattak, eltolódhattak, elaprózódhattak, esetleg, ha az ellenségben, a dinasztiában egy csöppet több ész és becsület van, el is maradhattak volna.
1847 gyűjtötte össze az erőt, amely a későbbi években rohant és világított, világítani tud még ma is. Más nemzeteknek évtizedei voltak a fordulat s az új korszak enciklopédiájának elkészítésére. A magyar újjáéledés egy év alatt végezte el a munka dandárját, vett fegyvert és barikádkövet a múlt anyagából, s teremtette meg azt a szellemet, amely semmiben sem maradt el a nyugati törekvések szellemétől, sőt nem egy lebbenésében túl nyúlt azokon, irányító szövétnekként egész Európa figyelmét magára vonta.
Egymást érik a korszakalkotó irodalmi alkotások, hónapok alatt arcvonalak bomlanak föl s rendeződnek új hadállásba. Ami oly ritkán történik meg: az irodalom közvetlenül az életbe ömlik,
eleven hatóerő lesz benne; mikor érünk meg ehhez hasonlót? Mert a hirtelen pezsgést, amely az egész országot elfogja, elsősorban ez idézi elő. Ami még ritkábban történik meg: az ország vezetése a politikusok kezéből az írók kezébe csúszik; lesznek napok, amikor majdnem teljesen az övékbe kerül. Ilyenkor születnek nagy események…
A cselekvő magyar irodalom központjában a fiatal költő, Petőfi áll.”
S idézzük tovább Illyést, mert jó idézni, hiszen költői, ám mégis, vagy annál inkább pontos szavakkal kérdez és érez rá a 24 éves poéta forradalmas titkára, arra a pillanatra: amikor az alkalmas idő és a kiválasztott személy találkoznak.
„A fiatal költő még nem ismerte, vagy csak, nagy vonalakban ismerhette a társadalom várható alakulásának tudományos elméleteit. Nem foglalkozott a politika-tudománnyal sem. A jogászi észt megvetette. Mi okozta mégis, hogy valamennyi kortársa közt ő látott legvilágosabban, értve ezen, hogy őt igazolta legjobban az idő? Hogy viselkedésénél a mai elméletek ismerője sem tudott volna különbet tanácsolni? Ösztönével mérte ki a tényekből, a helyzetekből azt, mit ma a tudományos vizsgálódás a maga rengeteg eszközével kimér? Az ő példája a bizonyíték, hogy a következetesség bátorságával párosult tiszta elme mi mindent pótol. Nem csak a költészetben volt lángelme. Nagy titka itt is a természetesség és egyszerűség. Mint költészetében, itt is a valóságot bírta szóra. Csak ez tud mondani valóságfelettit: korszakot megelőzőt.”
Nem mellesleg jegyezzük föl erről az évről, hogy ekkor készül verseinek első német fordítású gyűjteménye Karl Beck jóvoltából, ekkor érkezik el hozzá a hír, hogy Heine el volt ragadtatva költeményeitől. Tehát egy magabízó költő vág bele a legnagyobb kalandba, melyet mi, magyarok, forradalomnak hívunk.
Ha a legelőbb idézett, Petőfi talpra-szökkenését és igazságtevését áhító szép Utassy-vers már korábban megszületik, és ismert lett volna 1956. októberi napjaiban, bizonyára Sinkovits Imre – aki már akkor, október 23-án örökre a nemzet színésze lett – az esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk dübörgő robaja után, s a tömeg zúgó tapsa mellett ezt is elszavalja a Duna mindkét partján: előbb Bem, aztán Petőfi égbe lendülő karja előtt.
Igen a kezdetnél és a végnél ott a lengyel-magyar történelem egymásba játszó, egymást segítő pillanatláncolata, melynek hegyélén bátran, megalkuvást nem tűrően Bem tábornok és a költő Petőfi jár. Mint az örök időmutatók, a történelem ismétlődő számlapjain. Ahol aztán jó száz évvel később e szoboralakok tövéből hömpölyög tova az októberi napsütésben 1956 magyar forradalmának ifjúsága, hogy a pontokba szedett követeléseit vérével, ha kell élete árán is kikényszerítse.
A szobrok, mint az egyszer már sikeres vers rímei: szent helyek. Különösen márciusban és októberben. Egymásba tűntek, szivárványlottak és álltukban is tüntettek. Mert minden márciusunk a tiltott és rejtegetett októberről is beszélt, s minden októberünk – az elmúlt század utolsó negyven évében – márciusi szavakkal üzent: költők szavával, elsősorban Petőfiével.
Nem kell bizonygatnunk: ha nincs ez a rendkívüli, tűzcsóvaként elszáguldó költő-siheder, bár történhetett volna minden akár a vég felől nézve jobban, szerencsésebben is, de a forradalom csak vele és nevével hiteles. Mert annak lelkét kivallatni és kivallani máig hatóan csak ő tudta. Aki a szabadság szerelmese volt, s ebben mindvégig tántoríthatatlan. Egészen a megjövendölt nagyszerű, hősi haláláig.
Fiatal, pelyhedző állú költő koromban, s más költők nyomán is, hányszor elképzeltem azt a fejéregyházi–ispánkúti pillanatot! Segesvár mellett, Héjjasfalva magasában… Bolyongtam ott nemegyszer Kányádi Sándorral, kinek mintha egy lezuhant meteor becsapódási helyéről lennének pontos ismeretei, úgy mesélt a szinte a földjük vagy kertjük végében kiszenvedett költőről, aki utoljára ezt a fát, s azt a bokrot láthatta, amint szembefordult a lebukó napot eltakaró kozák dzsidásokkal. Erdély szívében, Székelyföldön, ama július végi napon.
Aztán verset fogalmaztam Segesvári nyár címmel, 1973-ban, éppen harminc éve:

A szó és tett legtermészetesebb egysége testesült meg benne és általa, életében és halálában is. S ez már több egy rendkívüli tehetségnél: ez a megvesztegethetetlen erkölcsű s jellemű férfiú, aki valóban századokon át képes világítani. Erőforrás és fényforrás egyszerre. Fölmutatható és érvényes bármely időben: akár egy világútlevél. Csak éppen az ő képével és vérének örök pecsétjével. Nem véletlenül írta róla már a fiatal Németh László: „A magyar irodalomnak Petőfi a legnagyobb fénye.” Továbbá azt is: „…ha a múltjából menekülő magyarnak csak egy nevet szabadna magával vinnie, az nem lehetne más, mint a Petőfié.” Vigyük magunkkal hát a jövőbe is!
Persze, ha a végeredmény felől nézzük: 1848 forradalma gyönyörű kudarc. De az áldozati füstben mégis a parázs füstje szállt az ég felé, amely egy napra, két hétre, vagy másfél esztendőre, egészen a bukásig a világ magyar csodája lett. Jeget szakító, megolvasztó. Igazi tavasz. Amire mi és majdani utódaink is büszkék lehetünk. És ehhez kell hűnek lennünk, s leginkább a tanulságot, immár az új évezredben is megszívlelve Petőfi üzenetében, amely így suhog ki a Bizony mondom, hogy győz most a magyar című verséből:

Tegyük gyorsan hozzá, ehhez először önmagunk fölött kell győzedelmeskednünk. S tudjuk: bizony nem könnyebb, mint elleneinken!
Már öt esztendeje, még a múlt században, a forradalom és szabadságharc másfélszázadik évfordulójára írtam egy rövid verset, mely egyszerre kívánt szólni e szent nap és igazi hőse sorsának szétválaszthatlanságáról, fényük, legendájuk egymásra vetüléséről: úgy, hogy se az egyiket, se a másikat nem nevesítettem. Nekünk magyaroknak, éljünk bárhol is a világon, azt hiszem mégis érthető.

(Ünnepi megemlékezés Genfben, 2003. március 15-én)

< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez