Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Amikor most megindul a pártok „tavaszi hadjárata” (hírlik, hogy száznál is több honi elgondolás van bejegyezve), s az ellenfél (és az ellenség) nem az osztrák, nem a muszka; nem a császár és meg csak nem is a cár, hanem a másik magyar, akkor… azt mondom: ez bizony Betegség, ami gyógyításra szorul.
Magam valóban betegágyban forgolódván, és gyógyulást remélvén, kit is forgathatnék így március idusa előtt, mint a leginkább reménykedő magyar költőt, Petőfi Sándort. Akit általános iskolásként annyit, de annyit szavaltam…! S persze mindig a legismertebb verseket, melyeket tanítóim kezembe nyomtak azzal az egyszerű utasítással: aztán csak jó hangosan, fiam! „Fújtam én bizony, nem is mindig értve pontos tartalmukat, de a márciusi ifjak szent hevületével; a Nemzeti dalt, a Föltámadott a tengert, a különös csengésű és értelmű Respublikát, és tán a legkedvesebb verset, amelyet egy 10–12 éves gyermek – is „személyes élményként” adhatott elő: A vén zászlótartót. Még szegény édesapámat is megkönnyeztettem vele, aki csak a második világégést és fogságot járta meg. Tán akkor meg büszke is volt fiára, hogy lám, most szép hangosan neki szaval, szinte neki tesz hitvallást, azzal a siheder költővel szövetkezve, aki nemcsak harcra, csatára buzdított, de el is ment a csatába… örökre.
Előtte a szent március utáni hónapokban látván a lelassulást, maszatolást és a gáncsokat – bizony ez az ifjú ember mindent megtett, hogy ismét reménykedhessen, hogy ismét biztathasson!
Nem akarnám az analógiákat keresni, de bizony többször kibuggyanhatott a mi szánkon is, az elmúlt négy esztendőben, amit már Petőfi 1848 áprilisában versbe kiáltott, lényegített:

Petőfi lángszavait a százvalahány párt szabadon – a pluralizmus nevében – és cinikusan ezer fele szabdalhatja. A szabadság élenjárói a szabadsággal replikázhatnak! De félő, hogy csak a meglazított lánc épségét akarják védeni az összes rozsdával együtt…
Most felütöm a mai napra rendelt „evangéliumi” verset, melyet Petőfi 1949. március 6–7. között írt Marosvásárhelyt. Kereken száznegyvenöt éve, mikor már ott van az erdélyi hadseregben Bem oldalán. Ez a vers követi a március 2–3. közötti lejegyzettet: a legfényesebb és legférfiasabb buzdító verset, a Csatában-t, melynek refrénje a vers utolsó szakában már így hangzik: „Utánam, katonák / Utánam magyarok!”
De nem erről akarok szólni, hanem az egyik legszívszorítóbb, legreménykeltőbb költeményéről, amely ma is megdobogtatja a mi aggodalmaskodó, bágyadt szívünket. Micsoda erőt, micsoda szent sugallatot képes már az invokációban átplántálni az olvasóra! És micsoda keserű tapasztalatot, melyet mi is tudunk, naponta átélünk; s aminek említése – legyen bátorítás:

Nem kell magyarázgatni; nem kellenek ide hermeneutikusok, hogy a legkorszerűbb magyar költőt kor szerint mindig értsük! A vers zárása pedig megint ott időz ama láncnál, de olyképp, ahogy magának és nemzetének remélte, s amiért már a tollából kigördülő szép és igaz szavakat is kevésnek gondolta. Ezért fogott kardot és a vérével üzent előre a szabadságnak, reményt adott a nemzet harcoló fiainak. Akkor, ott a „hős székely fiúknak.”

A történet végét a pártos „annyiféle akaratnak”, amelyet csöpp iróniával mondottam „tavaszi hadjáratnak”, Petőfi imént emlegetett, s tán kevésbe ismert verseit ajánlanám figyelmezésre, s aztán a nagy nekibuzdulást elszántan, de józanul segítő érdemes muníciónak is.
Szegény édesapám – aki már a lánc meglazulását nem érhette meg, sem azt, hogy az idegen csapatok „elhagynak” bennünket – gazdaember lévén, bizonyára annyit mondana, mint ahogy mondja tán az igazi tavaszi hadjáratot megért isaszegi szántó-vető leszármazottja is ebben a nagy lázas jövés-menésben a cédulagyűjtögető – kolduló – ígérgető seregeknek: „Vitéz urak, ez mind szép lehet, igaz is lehet, de nem szeretnénk, ha közben a vetést letaposnák.”
Gondolom ez a hang is segítheti a gyógyulást. Gyógyulásunkat. Petőfi áhított szabad nemzetének egy akarata szerint.

(Pest Megyei Hírlap, 1994. március 14.)