Ha nem kért volna föl oly kedves szavakkal Simon István, hogy szóljak pár szót kiállítás-sorozata, a Reménység indította stációi ezen állomásán – amely neki szívbéli hely, mert szülőföld, hazán belüli haza, és így mindenképp több egyszerű kiállítási térnél és alkalomnál –, akkor most könnyű szívvel mindent áthárítottam volna önökre, mondván: itt csak nézni és látni kell; és nyitott lélekkel szemlélődni! Aztán egy kivételesen tartalmas katalógusból olvasgatni kell! Mert Thomas Merton gyönyörű, akár kőtáblákba égethető gondolatai, és a máztalan fehér porcelán képek ihletője, a Pilinszky-vers földközelibb, hazavezető sorai, melyek átszínezik, fölcsíkozzák az anyagot, mindenekről számot adnak. De nem hiányozhatnak innen, zárófoglalatként Simon István „mélyről jövő, magas tüzű” szavai sem, melyeket a konkrét műveken túl a Teremtőnek hálát adó imádságok közé kell sorolnunk. Szóval én itt csak körülírhatok, dadoghatok valamiről, ami nyilvánvaló: látható és olvasható is.
De mégis szólnék, remélve, hogy túlságosan nem rontom le a látvány, az alkotó kéz teremtette univerzum szentségét. Szólnék előbb az alázatról, amely tudja és elfogadja az anyagot formázó kéz eszközvoltát. Akkor, midőn Isten szándéka szerint belép a művészi formálásba, teremtésbe, mert az ujjak érzik a rájuk bízott küldetést: kitapogatják a titkokat, domborítják és hajlítják az álmokat, színekké őrlik a belső látványt, ami persze máz, de mégis úgy látjuk: csak ilyen lehet!
A szavakhoz szegődött magamfajtának bizony lenne oka az irigységre, hiszen az anyag visszasimító delejének varázsa, érzéki mámora engem elkerül, s lám, a keramikust ihleti; ujjai között és szemei előtt játszódik a dráma, s övé az első katartikus élmény. A tűzben, lángban izzó mázak és csillámlások költészete transzcendentálisabb üzenetet hordoz, mint a sokszor elárult, meggyalázott, a hazug szájakon is forgó szó. Az egykori vox humana.
Simon István máztalan fehér porcelánképei az élet teljességéről hozzák a hírt, pedig belengi őket az időtlenség. Fokról-fokra – ahogy a Pilinszky-vers is mondja – vesszük birtokba a terepet, amely árkaival, hófúvásos szakadékaival, s „földrengéses arcunk” másával azonos.
E képek önkéntelenül is megállítanak, ne sajnáljuk hát rá az időt, mert saját lelkünk, arcunk vonásaihoz kerülünk közelebb. A művészet és lélek viszonyának e finom szövetsége a Mindenség akaratát szenteli meg, s ebbe a kötésbe, szövetségbe az alkotó és a nyitott, érzékeny befogadó egyenrangú társként érkezik. Párbeszéd – ember és ember között, végső soron a művészet segítségével és titkai által: Isten és ember között.
Még azt kell elmondjam, Simon István hófehér ragyogású képei nem másképp műalkotások, mint kivételes szépségű, funkcióval bíró használati tárgyai, melyeket kézbe venni, tapintani is érzéki öröm. Nem tudathasadásról vagy erőltetetten ködös alkotói ars poeticáról van szó, hanem egyszerű természetességről, melyben az anyag kibontásának fokozata más hangsúlyt kap. Egyszer a megálmodott egészről vall, másszor pedig az egészhez szervesen tartozó részletet bontja ki a kéz, és így rendezi be a maga praktikuma szerint a világot. De ugyanaz a kéz, ugyanaz a művészi alázat dolgozik szorgosan, míg eljut a megnyugvásig, a felszabadult, nagy sóhajú ámenig.
Örülök, hogy mindezt éppen itt mondhattam el, s itt köszönthetem önökkel együtt a szülőföldre visszatérő keramikust, Simon Istvánt.
Biatorbágy, Indóház Galéria, 1993. április 1.
< vissza Amikor még láttam a szépet... prózakötethez