Apai nagyapám (1877) és anyai nagyanyám (1879) születési dátumaik szerint Ady és Móricz kortársai. Csak éppen a sorsuk, az a kemény, leroskadást sem engedélyező paraszti sors a Mindenható kegyelméből úgy adta ki életük hosszát, hogy bölcs öregkorukban még találkozhattam velük. Mintha megvártak volna engem, a kései unokát… legfogékonyabb, romlatlan csikóéveimben. Ha erre gondolok, azt hihetem, nem volt ez teljesen véletlen találkozás… Hiszen ha írhattak volna, a dolog lényegét nagyon is értve, írtak volna csak: vízre, levegőre, füstre… De mintha most énekelnénk együtt ismeretlen szövegű, máriakék zsoltárokat… és ha belehallgatóznék a féktelen kedélyű lakodalmi rigmusokba, betyártörténeteknél százszor izgalmasabb „posztmodern” tollfosztós-mesékbe…, akkor mindaz csak az ő hanglejtésükkel, gesztusaikkal lehet hiteles. Ma úgy látom, hogy lényük szerint szándéktalan, ám vérbeli népköltőként jártak-keltek előttem. A gének moccanásaiban, a miértre keresve választ, nekik köszönök hát először.
T. S. Eliot írja valamelyik kései esszéjében: „A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelven mondhatók el és lefordíthatatlanok.” Óriási paradoxonnak tetszik első hallásra, olvasva méginkább. És mégis igaz. A költészet minél teljesebb szabadsága egyúttal azt is jelenti, hogy azonnal fölépíti maga körül a személyesség vonzó börtöneit: ahová csak keveseknek lehet ihletett bejárásuk. Amitől a nappal éjszaka, és az éjszaka nappal. A múlt pedig teljes értékű jövő. S mindez jelen időben ismétlődhet, ahányszor csak akarja az a kulcs, amelyik pontosan sejti a zár titkát. De hogy nyitja-e, s nyílik-e? A vers mégis maga a remény.
(1999)
< vissza prózakötethez