ELSŐ EMLÉK A HARGITA FELŐL
Csíkszeredából indultam, afféle stoppos diákként. Éppen húsz esztendeje lesz annak, hogy a város szélén bekéredzkedtem egy Udvarhely felé pöfögő autóba. A derék román sofőr rögtön tisztázta velem, mit is fogok fizetni, ha lesz szerencsénk átjutni a hegy túlsó oldalára. Egy kedves szép lány – aki magyarul beszélt, és éppenséggel ő is az alkalmi taxizást választotta – lett a tolmács néhány ábeli szó erejéig. Minden világossá vált, csak éppen az ég kezdett sötétedni az első kanyarok után, ahogy szegény autó nekifutott a meredeknek. Valahol a tetőn, a borvizes csobogónál kikászálódtunk a kocsiból, hogy igyunk egy pohárral s a vezetőúr is megtölthesse üvegjeit.
De ekkor már készülődött erősen az özönvíz. Most még a furcsa csend, aztán rögvest elkezdenek hajladozni, nyögni és sóhajtozni a toronyfenyők. Hallani véltem, hogy egy legénykeember mintha kiáltozna, így szólongatná-terelné az erdő összes vadjait.
– Nagy nyári málnásaiban alszik az idő – bátorítottam a mellettem álló leányt, aki erős félelemmel kémlelte az eget, és ült is vissza sebesen az autóba. Látható volt, hogy az „édes mókázásnak” aligha ez a legjobb ideje, mert sötétült kegyetlenül az ég boltozatja. A felhők, mint kékesszürke minőségi indigók tapadtak a hegy fölé. Csak a fenyők tartották őket, hogy ránk ne roskadjanak. Indultunk, s ereszkedtünk már alá, miközben rázendített a zápor. Majd elkezdődött a háborúság is. Az ég szabad oldaláról szurkálta-ütötte át valaki a villámos betűket az indigó–felhőkön. Így íródott a fehér esőfalra, majd lejjebb a gomolygó tejszerű pára-ködre, legalább három példányban, a Hargitán való átjutásunk izgalmas története. Az autó szinte tapogatózva kereste az utat ebben a föld feletti labirintban, ahol minden kanyarulat életveszélyesnek tűnt. Ekkor gondoltam arra, hogy ma délután még Farkaslakán teszem tiszteletem, s ott a két cserefa között megfaggatom Tamási Áront a Hargita villámos ördögeiről, akik Csíkból húzódhattak most ide elveszejtésünk végett. De már Udvarhelyt voltunk, déli napsütésben. Az egyezség szerint fizettem, s rövidesen búcsúzkodtam. A leány még útbaigazított Szejkefürdő irányába.
Elég sok gyaloglás volt mögöttem, míg Orbán Balázs kapuit megláthattam. Bár csábítóan kínálkozott egy szejkei strandolás, de nem szalaszthattam el a Korondra igyekvő, meszet fuvarozó szekerest, aki szívesen fölvett, hogy a világ dolgait Farkaslakáig megbeszéljük. Tetszett, hogy Tamási Áronhoz hasonlóan döcögő szekéren érkezhettem. Az ő szülőföldjére! A fuvaros talán egy valamikori elbeszélése hősét mintázta. Mert úgy rakta a szót, ahogy az egy csinos Tamási-novellában is írva vagyon. Röviden, ha kellett, fortéllyal. És büszke volt arra, hogy Tamási a táj szülötte; ő meg gyakran szekerezhet sírja, akkor készülő emlékműve előtt. Mindig láthatja a tisztelgő zarándokokat.
Már ott is voltunk. Az útmenti templomnál s temetőnél. Ahogy befelé lépdeltem, megpillantottam a félig elkészült emlékművet. Szervátiuszék akkor éppen távol voltak, de vésőjük nyomán a Tamási-hősök már részben ott sorakoztak az irtózatos kemény trachittömbön. Még néhány lépés, s ott álltam a sírnál, a két cserefa között, szemben a kopjafával. Imádságként Kányádi versét litániáztam: „Ősszel aztán a két vén fa / bronzba önti lenn a hantot; / jönnek majd és megcsodálják, / mint egy ledöndült harangot.” Megköszöntem, hogy ismerhetem Ábelt, minden útjával és ösvényével; akinek hangját talán hallottam is a vihar előtti pillanatokban. Köszöntem a novellákat, s bennük hullámzó mondatokat; a rengetegből kivilágló ritka szóképeket, szavakat, melyektől az ember azt érezheti „mintha selyem fűszállal birizgálnák a vérét”. Mint az első szerelmi ütközetre készülő kicsi Mókának. Külön köszöntem sok egyéb mellett, hogy három sárgult gépírásos papíron őrizhettem másolatban a Gond és Hitvallás teljes szövegét, melynek dátuma 1956. december 22-ét mutat, amikoris elhangzott az Írószövetségben.
Hátamban a lebukó nappal még esteledés előtt értem a faluba, és a szíves útbaigazítások után, átkelvén a „patakfolyón” a Fehér-Nyikó mentén jutottam el Tamási Áron szülőházához. Az első szoba már akkor is Tamási-ereklyéket mutatott a látogatóknak. S örömömre, kalauzom, Áron édesöccse, Gáspár bácsi lett. Az a kis mokány ember, akiről még nem tudhattam, hogy szorgalmasan jegyezgeti élete folyását egy testes irkába. Egyező keresztnevünkön ugyancsak elcsodálkozott. Azon is, hogy mily messziről hozom köszöntésemet a sírhoz és a szülőházhoz. Közben beesteledett, már szállás után néztem volna, de a család ott marasztalt egy éjszakára. Ott, abban a házban. Ahová azóta többször – valóságban és álomban is –, visszatértem. De ki tudja miért, mindig csak Korond felől. Át a Firtos fölött a „hajnali madarakkal repültem”.
És mindig zivatar nélkül, hibátlan napsütésben.
(Negyedszázada, 1966. május 26-án halt meg Tamási Áron.)
(Hitel 1991/11.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez