Még Gyümölcsoltó előtt.
Nézem és hallgatom.
Aztán csak hallgatok.
Bénultan, megigézve ülök a Gödöllői Művelődési Központ zsúfolásig megtelt színháztermében. Ahol Mária-ünnep volt. Van. Mert Mária már tizenöt éve énekel nekünk. Nekünk: magyaroknak.
Ezt ünnepelték, akik eljöttek Mária-jelenést nézni, és eljöttek műsorába társnak. Olyanok, mint a messzi, mezőségi Válaszútról is pontosan érkező, keserveseket, katonabúcsúztatókat éneklő Kallós Zoltán, s a befejezhetetlennek tűnő szeretet-műsor végén Máriával táncraperdülő legendás koreográfus, Timár Sándor.
És sokan, sokan: szólisták, együttesek és a legkedvesebb leánycsapat a szülőföldről, Turáról, ahonnan mindig legjobban sajog a szív, ahonnan Mária elindult, ahová Mária, ha teheti, ha nincs éppen nagyúton, naponta visszatér.
Ha úton van mostanában, akkor Szabó András előadóművésszel a címében is sugallatos Könyörgés című műsorukat hordozzák szét: versben és dalban és veretes prózában könyörögnek itt a Kárpát-medencében minden magyarokért.
Ahol értik a magyar szót, s fújják a magyar dallamot. S ím: látnak két olyan előadót, akik csöppet sem kímélik torkuk szép fegyverét… Ahonnan a szó és dal villanva közénk szökik, és egybeterel bennünket legalább arra az időre, amíg ők előttünk állnak, büszke tartással, délcegen.
Mária előttünk, azóta is, hogy tüneményként feltűnt a hajdani Egyetemi színpadon a nagy missziót fölvállaló, legendás Forrás Kör irodalmi estjein. Lényével s téveszthetetlen zengésű hangjával összekötött verseket, s ugyanakkor eloldott olyan csomókat is, amelyek ott voltak a szívünk táján, s jó aggodalomként éppen a határainkon túl rekedt testvéreink sorsát panaszló irodalmi szövegek sötéten gomolygó felhői alatt.
De Mária eloldott, felszabadított, „határokat igazított ki”, kalickákat nyitogatott madárként cikkanó énekével, amikor azt a rengeteg tanult, gyűjtött népdalkincset visszhangoztatta a hallgatóságában eszköztelen, épp ezért hiteles előadói tartásával. Ami annyit tesz, kedves magyarjaim, hogy ez büszke kiállást, eleganciát, öltözetet, hajviseletet is jelent a lámpák fényében templomi oltárrá átlényegült színpadi deszkákon. (bizony már akkor kápolna lett újra a hely… Piarista Kápolna!)
Aztán a népdalok mellett Mária ajkáról egyszer csak szépen jődögélni kezdtek az egyházi népénekek legarchaikusabb változatai. Ezeknek értékét és szépségét már más mértékegységgel kell mérnünk, hiszen olyan lelki tartományok foglaltattak vissza itt a magyarság számára, melyek a Szent Istváni alapítású katolikus egyház első kolostoraitól, mondjuk a Géza fejedelem által már elkezdett Szent Márton-hegyi bencés monostortól (a Kazinczy által kivételesen találó névvel elkeresztelt Pannonhalmától), vagy az első érseki-püspöki katedrálisoktól az egész országot behálózó falusi templomokig értek.
Ahol a nyugati, tehát a római kereszténység elterjedését és megszilárdulását a gregoriánum gyönyörűsége mellett majd a legősibb, keleti fogantatású dalaink pentatóniájára épülő népénekek jelentik. Amelyek magyarul imádják az Istent és összes szentjeit. De legkívált magyar szentjeinket. S külön is kitüntetetten szóltak Isten anyjához, a Boldogságos Szűzhöz, akinek tisztelete, nekünk magyaroknak többet jelent a kezdetektől. Hiszen Szent István királyunk, fia, Imre herceg korai halála után, Szent Gellért püspök feltétlen Mária-tiszteletétől is megerősítve, Neki ajánlotta föl ezt a magyar hazát és benne a százfelé húzó, még a pogánysággal is kacérkodó népét. S hisszük is, azért vagyunk még itt, mert mindig volt igazi Patrónánk, közbenjárónk, vigasztalónk, ahogy a gyönyörűséges Mária-énekek, himnuszok erről tanúskodnak.
S Mária énekel – Máriához.
Fölajánlja énekét.
A legméltóbbnak, akinek abszolút hallása van a könyörgés, a méltó dicséret elfogadására és meghallására.
Aki közvetít. Aki hangjával hidat épít.
Aki énekel, az imádja a Fennvalót.
Legyen az csodálatos népdal, vagy egyházi népének. A torok kalickájából kiröpül a fényes csoda.
Ez Maczkó Mária tette.
Egyszer tán azt mondottam néki, nemsokkal gödöllői jubileumi fényeskedése, tündöklése után, talán éppen Nagykanizsán, ahol vagy félezren verődtünk össze Czine Mihály tanár úrra, barátunkra emlékezni. Ahol természetesen Maczkó Mária énekelt s emlékezett. Féloldalvást pillogtam rá, de nagyon közelről. Lényéből olyan szeretet sütött, amely hegyeket lett volna képes mozgatni, abban az értelemben, ahogy Szent Pál vall a szeretetről. Akkor mondtam, hogy nem véletlenül van a nevében, ha monogramszerűen nézzük, az a két M. Bizony figyelmezzünk csak feleim, magyarjaim: M. M. Mondanánk, mondhatnánk úgy is: Magyarok Máriája.
Az egyik már égi anyánk, Mária a Boldogságos. A másik a földön járó, köztünk járó, vidámító, vigasztaló, megoldó, föloldó énekes Mária.
Aki időnként, kegyelmi állapotban áttűnik, s mintha az Ég szélén ülne, s gyönyörű szemével nézné a mi botlásainkat. Mert neki szeretetből fogant énekszavai vannak, melyek nem mártóztak meg a mindennapok mocskában, nem használták, koptatták, nem torzították, nem facsarták, nem alázták őket mindenféle emberek. Rossz írók, rossz politikusok és hitvány, mindenre alkalmatlan magyarok. Erős, kíméletlen szavak? Bizonyára.
De Mária éneke még ezeket a szavakat is némulásig megtisztítja. Így legalább némák leszünk addig, amíg Őt hallgatjuk, amíg Őt nézzük. Őt, Máriát. Neki, az Égi Máriához hasonlóan fölajánlanám a magyar népet, s ennek a népnek hazáját, országát. Vezesse Ő, énekével járjon előtte. Vigasztalja. Óvja. Minden veszedelemtől. A széthúzás magyar démonaitól.
Talán az Ő dalolása lehet a megváltás, a közbenjárás, értünk, magyarokért. Akik keresnék a hiteles szót. Félő, hogy legjava, megtisztított szavainknak olyan híjával érkeztünk meg a betelt 1000. évhez, s új, igazi gondolat sincs, új szavak sincsenek, csak a dal marad, csak az ének.
Ez üzen majd tovább azoknak a magyaroknak akik utánunk jönnek a következő évezredben. És ez üzen a föntieknek is. Az Égnek. És ez üzen a földben nyugovóknak is, akik már egyszer, de legalább haláluk órájában Istenhez és minden magyarok anyjához fohászkodtak. A Boldogasszonyhoz, Máriához. Csaták előtt, a máriás, kék zászlók kiröppenése előtt, amikor megcsikordul a száj és fölsajog a szív: Mária, Istennek Anyja, hazánk patrónája, segíts!
De jó nekünk, hogy van Máriánk! Aki énekel. Földig érő gyönyörű ruhában. Mária-himnuszok, Mária-fohászok és imák, könyörgések nyílnak ki szája szép virágaként Isten Napjára. Az Ég nagy kupolája alatt.
És már zeng is a Boldog Asszony anyánk, ahogy Lancsics Bonifác pannonhalmi bencés szerzetes szerzette volt még a 18. század elején. A szöveg pedig fordulhatott gyakran romlott hazánkra is az első himnuszunkban, hogy aztán édesre váltson, mert nem lehet más, nem lehet…
Ennyit a magyaroknak, magyarokhoz. Ennyit. A többi szó már fölös, magunkat is untató beszéd lenne. … Énekeljünk hát! Aztán illőn némuljunk is. De szívünk és fülünk legyen mindig kitárva. A velünk is megtörténhető csodára figyelemmel.
Legyen úgy.
Ámen.
Lejegyeztetett 1999. június 29-én, Péter és Pál, az első vértanú-apostolok napján.
(A magyarokhoz c. antológia, 2000.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez