Amikor még hittünk egymásban. Így szoktam emlegetni 1989-et. Naptárlapokat fölösleges is pörgetni. Nekem már korábban kezdődött ez az év. Mondhatnám évekkel korábban, amikor versekkel készültem erre az általam sem sejtett esztendőre. (S nem csak azokkal, amelyek elhíresültek s hírhedté váltak… egyszer majd egy jó filológus a többit is mellé teheti s kész antológiája lesz e témakörben.) Persze nagyképűség lenne azt állítanom, hogy tudtam. Nem tudtam, de valahol belül az a bizonyos műszer jelzett. S aztán a nyolcvanas évek elejétől akarva akaratlanul is odakerültek öltéseim és monogramjaim a diktatúra puha bársonyára. Ezt is később találtam ki, csak úgy magamnak, hogy egyszer megírom, ezt a különös évtizedet, legalább 1981 decemberétől, a lengyel hadiállapot bevezetésétől 1989 legvégéig. Mert ez volt az én évtizedem, amikor … dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni. Ezt is később foglaltam össze így, amikor egy kedves barátom vakmerőségem okairól faggatott. De ha átugrunk néhány évet, akkor is korábban kezdődik az év, már 1988. június 16-án délelőtt, amikor a fűvel-gazzal benőtt 30l-es parcellában, a TIB-esek kérésre elmondom azt a két verset, amely a foyóiratmegjelenések botránya után csak szamizdatban terjedhetett. Fehér ing és fehér nadrág rajtam, fehér gyászban szavalok annak a 100–150 fős tömegnek, amelyik már nem félt, de délután még verést kapott Grósz Károly rendőreitől a Szabadság téren. A fotókon mögöttem, mellettem Rácz Sándor, Mécs Imre, Fónay Jenő, Nagy Elek és Kőszeg Ferenc.
Aztán augusztusban a Magyar Baráti Közösség (ITT-OTT) meghívására életem első nyugati útjára, Amerikába megyek a Reménység Tavához. Igaz, itthon Ferihegyen, mint különösen veszélyes elemet csaknem leszednek a repülőről, de szerencsére a svájci légitársaság komolyan veszi, hogy érvényes jegyem és meghívásom van. Amikor október végén megjövök, már szinte egy másik országba érkezem. (A bőröndnyi tiltott könyvet sem veszik el, csak figyelnek a pofák az oszlopok mögül.)
És aztán az az év! A Hitel szerkesztőivel (a lap az előző év novemberében indulhatott annyi megalázó késleltetés után) januárban Mosonmagyaróváron már a véres sortűz apokaliptikus részleteit hallgatom egy tüntetéssel fölérő irodalmi esten. Februárban Pozsgay Imre azt mondja a Rádióban, hogy népfelkelés volt ’56-ban, s az elvtársai már nem merik levenni a fejét. 1989. március idusa. Utoljára együtt az ellenzék! Szegény Csengey Dénes barátom nagy pillanatai a TV-székház előtt. A jelszavak már június 16-ra utalnak: Kádár kezéhez több vér tapad, mint Haynauéhoz. Alakulgatnak a pártok. 1987 szeptemberében ott voltam Lakiteleken, és a nagy viharban legalább tartottam ama sátor kötelét, (akkor még komolyan ígérgették, hogy az első száz alapító tag biztos kötélre kerül), s most tavasszal az országos gyűlésen az MDF választmányi tagja leszek, s maradok is a szabad választásokig, a győzelemig. És eljön június 16. A nagy temetési nap. Sokat írtak, beszéltek erről. Nekem az volt a rehabilitációm, hogy a Magyar Írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel együtt én vihettem a mártírok koporsója elé. Ott a Hősök terén ölelkezhettem össze azokkal a nyugatról, annyi év után hazatért, egykori forradalmárokkal, akik előző évben még nem hitték el nekem, hogy ez megtörténhet. Annyi gyönyörű, boldog könnyet még soha nem láttam! S kint a temetőben, a parcellában a meghajtott egykori zászlók kivágott címerhelyein is, mintha hatalmas könnycseppek hullottak volna át, s hantokként dübörögtek az új sírokon. Aztán az ősz. A vasfüggöny darabjai értékes numizmatikai kincsek lettek, s a németek, a mi segítségünkkel, megnyerték ezt a hosszú „harmadik világháborút”. Októberben megint koszorúcipelő útra indulok, Beregszászra, ahol Illyés Gyula mellszobrát avatják. A hatalmas tömegből a szovjet és az ukrán himnuszt követően kiszakad a magyar himnusz is. Könnyezve éneklik, énekeljük annyi év után. És ott énekli Magyarország hivatalos képviseletében Szűrös Mátyás is… S ő kiálthatja ki majd október 23-án a Parlament erkélyéről az új magyar köztársaságot. Én nem lehetek ott, mert előző nap egy erősen perforált, csaknem végzetes vakbél kivont a forgalomból. (Azt mondják, ez volt a pártállam bosszúja vétkeimért.) Azonnal műtöttek is a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky Kórházban. A doktor úr, aki 23-án véletlenül nézte a Tv-ben az Exhumált versek című műsort, ahol elmondtam 56-os „vétkeimet”, azzal vigasztalt, ha kis szerencsém van, s egy órával később kerülök a kés alá, akkor stílszerűen vihettek volna engem is ide a szomszédba, a 301-es parcellába. Még sokáig lógtak belőlem mindenféle csövek. Valóban úgy fogtam föl, hogy életem első hasfelmetszésétől újra születtem, mint ez a köztársasággá vált ország, amely készül a jövő évi szabad választásokra. Aztán novemberben már lábadozva drukkoltam a Vencel-téri fiúknak és a börtönből szabadult Havelnek. A téli könyvvásárra, igazi ajándékként a Szépirodalmi Kiadó Múlik a Jövőnk címmel kihozta válogatott verseimet, melyet már nem tüntetett ki a cenzúra megkülönböztetett figyelme. Aztán micsoda karácsony jön! Ott ülünk és aggódunk, izgulunk a Tv előtt… bámuljuk és csodáljuk a temesvári, erdélyi, bukaresti magyarokat és románokat, Tőkés Lászlót és Mircea Dinescut. Hallgatjuk a felhívásokat a rádióban, tévében. Az egész család fölkerekedik, beülünk a rozzant Trabantunkba, az Andrássy úton valamelyik üzletben plédeket, takarókat veszünk és aztán visszük át az Ó-utcai MDF-központba, ahol óriási lelkesedéssel gyűjtik, szortírozzák az adományokat. A kisebbik lányunk még alig múlt hét éves, ragyogó szemekkel kérdi: ugye most boldogok vagyunk? És valóban azok vagyunk. Amikor ott a csomagokat rakosgatjuk s már boldog újesztendőt kívánunk ismerősnek, ismeretlennek, a boldog szót úgy mondjuk, hogy pontosan úgy is érezzük 1989–90 fordulóján. Ha most visszanézek, arra a negyvenéves férfira, aki akkor voltam, abban a „történelmi keretben”, hát bizony elővesz az irigység. Mert valóban fényes év volt. Főleg, ha utána gondolok egy kicsit az elkövetkezőknek is…
(Európai Utas, 1999/3.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez