KIS ENDRE, DÁVID LEHEL, ILLYÉS ISTVÁN
Nemrégiben bukkantam egy ómexikói naiv, ám annál zseniálisabb megfogalmazásra, miszerint „a költészet attól költészet, hogy úgy viselkednek benne a szavak, mintha először találkoznának.” Fogjuk föl ezt a mai találkozást mi is valami hasonlónak, ezen a csöndes októberi vasárnapon, amikor az itt kiállító három művész meghívott, megszólított vendégei vagyunk az általuk fölbolygatott térben, mely mindenképpen fókuszába helyezi a váratlanságot, a találkozás és megérintettség izgalmát. Most itt botorkál a látni akaró szemünk, s ha lát, akkor bizonyosan a lélek átállít: a formák és színek, anyagok és gesztusok poézise felől már itt kísért ama delejes pólus. Eléggé magyarázhatatlan, eléggé sejtelmes, eléggé szeretetteli, hogy oda legyünk rántva, oda legyünk hozzá szorulva – s szemünk után észbeli elrendezést akarjunk adni a látottakról, ami nem könnyű kaland. Amolyan boldog fogságról is szólhatnék, én – tökéletes elfogultságomat itt-ott tán okolva majd –, aki e művek társaságában megérezhettem: cellámnak ablakát nem rácsok, de a végtelen idő szeleteli; szabad lehetek velük és általuk, bár nem az én kezem simította el a fa görcseit, az anyag ráncait, s nem az én szemem „gondolkodott” először a gyermek szemével, amikor különös terekben a „lélek döntéseit” nagyította föl.
S itt is vagyunk már e falra akasztott világnál; Kiss Endre színeinél, formáinál, térmegoldásainál, melyhez valóban előbb a bambuló, aztán a keservesen analizáló, majd a fölényesen szintetizáló szem kell. Mondom, kell; azaz: kívántatik. És azt is mondom: nem lehet mégsem csupán ecsetkezelésre, vagy teóriákat elvető és újakat szülő spekulációra visszavezetni mindazt, amit itt már kiküzdve látunk. Látjuk a térbe foglalt, a térbe tett; más oldalról pedig a világ-teret visszafoglaló embert, akiért végső soron érdemes szólni. Akire szétoszthatjuk saját szorongásainkat, félelmeinket, akire rátestálhatjuk a bennünk megtermő szabadságot. Ezért ott a képen, különös hangsúlyaival tüntet és egybefog. Kis Endre képei fokozottan is a látás és meglátás kalandjára csábítanak, már szinte a kép mögé is, a legbelsőbb tartományokba.
De ezen tartományok, az emberi gesztusok révén, úgy vetülhetnek rá mindennapjainkra, ahogy azokat varázsosan-ironikus, fanyar agyagszobraiban, címek és különösebb eligazítások nélkül Dávid Lehel fölmutatja. Föl – az anyagból, a legföldebb földből, a legősibb technikák biztos ismeretével. Anyagszobrok – egymásra tekintő sorozata; mintha az ezredvég összes tékozolható idegbaja, kajánsága, civilizációs betegsége visszakacsintana a kínai, görög és indián kultúrákra: így hangsúlyozva az időtlenség átörökíthetőségét is. Mert az anyagba formázott figurák – leginkább nők, férfiak s állatok – Dávid Lehelnek nemcsak a kezétől lesznek emlékezetes teremtmények, hanem a szituációban ott feszülő kimondatlanságoktól is, amelyek ugyancsak beszédesek. És önmagukra, meg ránk mutatnak egyszerre – esendő bájjal, esendő helyzetekben, egyénített vagy már típussá sorolt fintorokkal. Mintha az emlékezetes és felejthetetlen kisemberek lépnének elénk mondjuk Forman és Menzel filmjeiből, akik szeretnivalóan könnyű szívvel kísértették meg a szabadságot, a csalódásaikra mindig maradt a lélek legbensejéből egy optimista grimasz. Ezen apró agyagszobrok az embert fölemelhetik – egy arasszal legalább! – az agyagos föld fölé, ahonnan már távlatot remélhet gyűrött napjaiban. Úgy tekinthetünk rájuk, mint újkori kultikus leletekre, melyek árulkodnak rólunk, korunkról.
S ha tovább nézünk? Ha távolabbra?
Szentség, ősiség, modernség egymásbajátszásának, egymásra vetülésének különleges találkozási pontján állnak és hallgatnak – mert időn túlian bölcsek! – Ilyés István fából és kisebb részt fémből megalkotott szobrai. Valóban egy „kert tágas templomában” a természet dicséri Urát, aki a végtelen burjánzásból, mely anyagszerinti is, de méginkább a lélek pulzálását követve fölszabadítja, formává szabadítja. A művész és megmunkált anyag fohászkodik itt a plasztika nyelvén, s ha kell, abból kilépve, bár az organikusságot így is őrizve – hibátlanul. Mert a fába vésett, karcolt betűk a legbensőbb misztériumról vallanak. Szólongatásunkra – felelnek. Felelnek és rímelnek a magyarázhatatlan teremtés soha meg nem szakadó folyamatára, mely Isten – természet – ember hármasságát el nem vétheti. Ilyés István szobrainak, korábban domborított vásznainak, reliefjeinek régtől csodálója vagyok; mint aki e plasztikus poézis borzongatóan nemes és ősi állapotait, tartományait erkölcsi hagyatékként kívánja látni ezen a földön, hogy nyomunk legyen, ha egyszer ránktalálnak. Nincs különösebb értelme hangsúlyoznunk, mennyire jövőidejű, a szabadság rendjébe tagolható megfogalmazások, sugallatok kapnak szemet gyönyörködtető s minden érzékszervünket önkéntelenül is megmozgató formát. Azaz gyermekségünk és felnőttségünk összes szép paradoxonát: „Ősi örömeit” itt lelhetjük fel. Ebben a körülkerítetlen kertben.
Rövid és nagyon szubjektív észrevételeimet a találkozás váratlanságával kezdtem, ahol mi, meghívottak, s a művek által megszólítottak – különféle emberek, vendégek vagyunk. De látásunk észre kell vegye, s majd szívünk is érezni fogja, „belátja”, hogy meghívóink régi barátságukat, s művészetről vallott nézeteik rokonszálait is az itt kiállított művek köré fonták. Talán ettől is más, a szokványos gesztuson túlmutató, szív és lélekközeli a vállalkozás. Ez az egymást vállaló, egymást erősítő kiállítás, melyet nemes példájáért is illik megköszönnünk.
Esztergom, 1990. október 14.
(Forrás, 1991. 7.)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez