Prózakötetek - Irodalom és politika

AZ APOSTOL MARGÓJÁRA

Forgassuk csak vissza 157 esztendővel az idő kerekét, tehát néhány emberöltőnyit, miközben három évszázadot is megkarcol és érint képzeletünk a história súlyos könyvében. Azért kell képzeletet, és nem emlékezetet! mondanunk – mégpedig nagyon is empatikus képzeletet, ha 1848 nyaráig hátrálunk is vissza –, mert a képzelet jobban eligazít, mint a históriás, pontos emlékezet. De az emberi történelem, és az ember által létrehozott irodalom története, mely egymásra vetülve képes elmondani a konkrét idő eseményeit, segítségére lehet a képzeletnek. (Talán nem beszéltem túlságosan talányosan, noha valamennyire ez most célom volt.) Ugyanis a képzelet finom jószág. Megközelítése, becserkészése valahol a kegyelmi terrénumokon történik, ahol hazatalálhatunk az ihletnek nevezett szabad mezőkön, ligeteken át. Pontosabban: általa közelebb jutunk a képzelet nagyra törő diadalához.
Az ihlet a lélek titka, írta néhai II. János Pál pápa, aki még néhány napja kortársunk volt. Mint gyakorló írástudó – költő és drámaíró – a művészetről szóló szép esszéiben gyakorta tűnődött ezen titok természetén, s elhelyezkedési koordinátáinak meghatározásán, de végül is a lélek mélyén keresi és találja meg azt a váratlan pendülést, sugallatot, amely elindítja az alkotás folyamatát. Vagyis: az isteni lélek-szikra lángragyúlását.
Lám, hiteles apostoli vélekedés játszik kezünkre s társul a mi megszabott, különös (jelen)időnkben Az apostol című verses elbeszélés mellé, mintegy biztatva is bennünket: keressük az eredő lángot, azaz a láng gyökerét.
De nézzük a konkrét időt, a kronoszt, amikor a képzelet még csak érinti a később kigyúló ihletet.
Az 1985. esztendő márciusi hónapjának egyik nagyon emlékezetes napján verset írtam. Verset vétkeztem, szoktam volt mondani. Életem igen mély kútjában vergődtem akkor. Pontosan húsz év távolából is tudom, melyik mottó kínálta lelkemet párhuzamba vonni azzal a költővel, akit különben alighanem a kedély és a soha föl nem adott remény költőjének neveznek. A mottó, melyet Tőle csentem el versem elejére így hangzik:

1848 júniusának első napjaiban vetette papírra ezeket a sorokat Petőfi Sándor, Pesten. Ekkor kezdett bele Az apostol című elbeszélő költeményébe, amelynek első versszakában olvasható ez a keserű két sor. A kibérlett lelkiismeretet mondhatjuk bérbevettnek, eladottnak, elárultnak. De a kibérlettnek különös zamata van, amely leginkább megtalálja hangulati párját a fekete jelzőben. Másfelől ez a világ azért is fekete, mert feketén látunk. Azaz sötéten látjuk benne helyzetünket, mert a remény pislákolása is hiányzik életünkből. Ilyenkor a totális lemondás diadalt ül. Mert ama erkölcsi tőkénk, a Teremtő által belénk lehelt lélek is kibérlett. Azaz: a lélek nélküliség, avagy lélektelenség sötétje vetül a világra. Így zárul a kör.
Innen indítja – minden bizonnyal legkülönösebb tónusú, mélysötét kontúrokkal rajzolt – és a reménytelenségig keserű versét Petőfi. Jól jegyezzük meg: alig négy hónappal március 15-e után. Ez a négy hónap a költő személyes életében a Pilvax mennyei karzatától a kiábrándultság pokláig vezetett. Amely persze hű lenyomata volt a forradalom szent ügyének: már-már a mámoros márciusi ifjúság némely pontjait is megtagadva, szándékaiból kiejtve. Lelkesültségben bizonyosan alant poroszkált. Ahogy a későbbi „józan realisták” emlegették, miszerint az ügyek buzgása és láza bölcsen megcsillapodott.
Az akkor Pestre felsereglő, vásározó mezei nép a tavaszi munkái után nézett, nem gondolt a felelős minisztérium tájékán történő perpatvarokra, a Béccsel való további huzakodásra: erről jószerivel nem is tudott. Hogy miképp örvendett a jobbágyi sorból való felszabadulásán, erre is csak Petőfi versei figyelmeztethették. De akkor még sorsának valamelyes könnyebbülése is okot adott az elégedettségre. A politikai játszmáktól ment volt.
Nem akarnám ama négy hónap históriás, magyar és európai eseményeit, a forradalmi lelkesültség lebénulását, továbbá a kormányzat tehetetlenségét, illetve a reakció készülődő vagy már részben meg is valósult ellentámadásait fölmondani. Hiszen az tényszerűen, a korszakot már tanuló középiskolások előtt is ismert kell legyen. Viszont elmondható: a Nemzeti dal maszatolást nem ismerő, azaz választásra kényszerítő kérdései és refrénszerűen visszhangzó esküje után sorra jönnek a csalódások, melyeknek a költő kendőzetlenül, amúgy Petőfisen hangot ad. Bizony akiket tolla végére tűz és versbe szed (mondhatnók úgy is, akiket vers-ráncba óhajt szedni!), azok előtt nem örvend túlságosan nagy népszerűségnek. Fölbérlett dilettánsok harapdálják bokáját. De már ki emlékszik ezekre a vezérelt bátrakra…?!
Lássuk csak, miképp ír költőnk a nemzetgyűlésről, az első magyar minisztériumról:
„…zengett az ország midőn az első magyar minisztérium névsorát meglátta… Én azt gondolám: ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán… ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek korában az utolsók? Mert a kettő között oly nagy a különbség, hogy vagy egészen új emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniök, és ez nagy ritkaság. Csak egy főnix volt a világon, az is régen volt, tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem következik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is… Napról-napra mindinkább látván, hogy a minisztérium olyan, mint a bekötött szemű, hátrakötött kezű és vasravert lábú ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe. Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől! soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak, és soha sem csalatkoztam oly csúfondárosan, mint a nemzetgyűlésben! Uramfia, fölküldi őket egy fölébredett, föllelkesült, tettrevágyó, tettrekész nemzet, és ők itt nyámmognak, itt cammognak, mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi, pipafüstös unalmakból és egykedvűségükből csak akkor pattantak ki, akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok…”
Ugye milyen ismerős, ma is pontosan ülő szavak!
Hallgassuk csak tovább Petőfit!
„Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van.”
Minden kor gyermeke a maga megszabott idejében egyszer eljut ehhez a megállapításhoz. Kivált, ha magyar, akkor tán még kétszer-háromszor is! Tegyük hozzá: a képzeletét 157 évvel ezelőtti eseményeken felgyújtó mai ember, ha tárgyilagosan néz Petőfi korára, akkor ezt a szorult helyzetet megérti, képes belehelyezkedni. Arra gondol a költő, s a gondolatot tett követi, hogy a nemzetgyűlésben jelenlétével felgyorsíthatná az eseményeket.
Nem hízeleg a kiskunoknak, szülőföldje népének, amikor kortesbeszédében megszólítja őket. Szabadszálláson a forradalom költőjét csúful megbuktatják, csaknem agyonverik. Képviselőnek, ügyük nemzetgyűlési követének, szószólójának már nem kell. De a szó az övé marad. Ezt a beszédet, mint szónoki remekművet tanítják. (Vagy tíz esztendeje a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnáziumban magam is hallottam kitűnően felkészített, szónoklatból versengő diákoktól.) Szól hát keserűen. Nem a megtévesztett népre haragszik, hanem az álnok megtévesztőkre. Kedélye mélypontra jut. Március rügyei a virágzás idejére lefagynak. A lelkesült ország erősen mélyhűtött lesz… S lánglelkű poétája, ez az ifjú 26 éves ember legkeserűbb történetébe kezd, hogy kiírja csalódását, ránkörökítse, mintegy eszmei „végrendeletként” saját, azaz Szilveszter sorsát.
Innen indul, ebből a fekete világból fogalmazza versbe Az apostol, azaz Szilveszter történetétébe ágyazottan „eszméinek szótárát” – ahogy halhatatlan Petőfi könyvében Illyés Gyula írja –, ezt a „dunai-tiszai Twist Olivért”, kit a nyomor, a megaláztatás, a gáncsok tesznek forradalmárrá. Minden önkény, elnyomás, szolgaság elleni lázadóvá. Az eleven közösség, a hazányi világ, de mondhatnánk az ő esetében úgy is, hogy a világnyi haza áldozat-emberévé. Igazságosztó republikánussá. Aki szinte sihederként fölismeri küldetését:

S tovább mondja, akárha belehallgatóznánk vele Madách Tragédiájába is:

Tehát a szabadság megteremtésének, kivívásának ügye mindenek fölött. Petőfi alakja, és műveinek szabadságóhajtó egyneműsége, a szó és tett elválaszthatatlan egysége 1848 márciusát és az azt követő szabadságharcot is megfényesíti. Jó kimondanunk: költő nem nyomta még rá így verseivel, kézjegyével a szabadság arcmását, bélyegét a kor tiszta papírosára. És szív nem dobogott még így együtt, ilyen kérlelhetetlenül szinkronban a szent szóval: az egyes ember és nemzetek óhajtotta szabadsággal.
A költő szabadsága, ha hatni akar, s ez Petőfinél azt jelenti: mindenkit el akar juttatni a szabadsághoz. Akkor annak az az első föltétele, hogy szabadon kifejthesse gondolatait, s ebben a törekvésében földi hatalmak ne korlátozzák. Nem véletlen, ahogy legelébb a sajtóra teszi rá kezét Landerer nyomdájában a pesti ifjúság, a forradalom lelkesült csapata. A sajtó szabad, a költő szavai sokszorozódhatnak, terjedhetnek.
És eltelik néhány hónap, miközben körülötte ördögi dolgok történülnek… Persze a megriadt hazában is… Az apostol 1848 nyarán papírra vetett, talán túl sebesen írt, de nem mondanám kihordatlan, koraszülöttnek, és terjedelmében a János vitézre hajazó rendkívüli vállalkozás, amelybe csak egy ifjú ember vághat bele. Akinek bensejéből mintegy lávaszerűen kiszakadnak keserű tapasztalatai és feldúsulnak utópisztikus látomásokkal: a képzelet és a valóságos jelen jegyben jár. Az apostol történetének számomra ez egyik legizgalmasabb és legtalálóbb szövegrészlete, amelyet a mi cenzurális világunkban anno gyakorta szoktam emlegetni, amikor úgymond nálunk hivatalosan nem volt cenzúra. Amiről persze tudjuk: volt. Ha mégis cinkosnak avagy figyelmetlennek találtatott némelyik felelős szerkesztő (ekkor találtuk ki a felelőtlen szerkesztői státuszt), akkor igazoló jelentések csavaros mondati kellettek az ügyek „elsimogatásához”. Ha ez is kevés volt s a bűn égbekiáltónak tetszett, akkor jöttek a retorziók; szerkesztő kirúgások, leváltások, lap- és könyvbetiltások, írói szilenciumok. Mert pártfőtitkárok vettek magukra bizonyos inget… (Akinek nem inge, ne vegye…)
Ha a szabadság képzelete a zsarnokságot támadta (lásd emblematikusan Illyés Egy mondatát… s annak legendás történetét), akkor a költő műve maga volt a szabadság tárgyiasulása, következményeiben pedig a zsarnokság működésének kézzel fogható bemutatása. Nem mellesleg mondom, Illyés Gyula Petőfi-könyve azon remekművei egyike, amelyik éppen a szabadság minden árnyalatát nyílt szívvel és tettel képviselő ifjú géniusznak plasztikus és időtálló alakját ritka elevenséggel képes fölmutatni. S erre világirodalmi mércével mérve is alig akad példa. E könyvből lehet igazán elválaszthatatlanul Petőfit és 1848–49-et egy szívben és lélekben fölfogni. Úgy, hogy jól elfér benne, nem feszíti szét, csak repes boldogan, hogy nekünk született ő.
Petőfi a cenzúráról szól, mai füleknek sem idegenül, ahogy Az apostolban Szilveszterként hallja a mindenható szerkesztőtől, jól halljuk mi is, mégha elmúltak is a három T (Támogat, Tűr, Tilt) évtizedekig megalázóan nyomorgató, az ún. szocialista kultúrpolitika őrlő esztendei, és elmúlt érvrendszere is. (lásd. Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok; A főszerkesztői értekezletek történetéből, 1975–1986, Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2004. Azt hiszem ennek a puha diktatúrának nevezett korszaknak a legalaposabb, legleleplezőbb művével van dolgunk, amely jelesen az irodalmi-politikai cenzúra működésének sajátosan magyar, körmönfont természetére mutat rá. Vörös László a Tiszatáj 1986-os betiltásáig, több mint 11 évig állt a lap élén. Ezért szavainak hitelét nehéz lenne kétségbe vonni!)
De tudjuk: korunk is – másféle módon – még ebben a cipőben topog. A sajtó és véleménynyilvánítás még olyan szabadságdeficitben szenved, amely a totalitárius egypártrendszert, azaz mifelénk az állampárti beidegződéseket érvényesíti, csak többpárti diktatúra formájában. Mellé helyezve a pénz mindenhatóságát, amely képes bármely véleményt nyilvánossághoz juttatni, és képes minden ellenvéleményt ugyanazon a helyen elfojtani… Hogy egy másik nagy klasszikust idézzek, akinek ráadásul centenáriuma is van. Gyönyörűt láttam című verséből való az idézet: „Jogállamban, pénz a fegyver”.
Szegény József Attila odaszegődhet Szilveszterünk mellé, hogy együtt hallgassák a cenzúráról szóló részt, s álnaivan úgy tegyen, mintha az ő rövid és tüneményes életpályáját, költői működését nem szegélyezték volna tiltások:

Kell-e ennél maibb, napi tapasztalatainkat ilyen érzékletesen erősítő vélemény? Életadó, élni segítő gabona helyett a kábító, bolondító, lelket bérbe-vevő maszlag jár a népnek. A maszlaggal elbolondítottnak, a rosszal függésbe kerültnek már nincs füle és szeme és lelke (mert azt már bérbe adta s ezért elméjében is jótékony sötétség honol), sem elemi fogékonysága az értékre. Jöhet a talmi hódítása! Szabadsághiányban is lehet ösztönéletet élni. Hisz eszébe se jut, hogy leigázott, mert boldogan belekormányozta magát a maszlag közepébe, a szellemi, helyesebben a szellemtelen dagonyába.
Fölkiáltani támad kedve annak, aki képzeletét másfélszázaddal ezelőtti rónákon futtatja. Szolgáló Apostol után kiált. Petőfi igaz, veretes, kemény beszédével, mellyel híveket toborozna, ma is inkább riadalmat okoz. Mert tapasztalatom szerint, az igaz szavakkal, csak erkölcsileg ép emberek tudnak szembenézni. A felszabadítót, a szolgaságból kiemelőt, vagy arra rámutatót megkövezni, fölfeszíteni szokás. Aki lázító és áldozatra is képes, az rebellis. Krisztusi vállalásnak és sorsnak is tetszhet, de a hit hirdetőjének és követőjének, példaadónak, apostolnak kell lennie. És szabadságnak odaajánlott életével a jövőt marokra fogni, ha tetszik utópiát építeni egy pragmatikus, megfontolásokkal, alkukkal és árulásokkal teli korban.
S Petőfinél az egyéni áldozat bátorsága nem kétséges, holott lelke ingásáról éppen itt állított emléket. Szabadszállási kudarca után azt írja: „Maholnap már én is kétségbeesem, én!… pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én legutolsó vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbeejteni képes.”
És néhány héttel később:
„Hét hónap óta, a februáriusi francia forradalom óta szakadatlan hullámzásban, rengésben volt lelkem. Minden nap egy új remény, új feszült várakozás, új lelkesedés, új aggodalom, új harag és minden a világon. Ki hinné, hogy egyfolytában ennyit képes megbírni az emberi szív, kivált ilyen szív, mint az enyém, mely nagyító üveg módjára jót s rosszat óriási alakban tüntet vissza, mely a rengeteg visszhangjaként egy kiáltásra száz kiáltással felel!”
S ha még lehet fokozni ennek a gondolatnak az igazságát, de nem kiáltással, hanem tán a legszebb Petőfi mondattal, mely nekem a legkedvesebb: lényének és művének sarokköve:
„Kicsiny tűz vagyok a haza éjében, de tűz vagyok; s csak egy szót olvashat a nemzet a sors könyvéből fényemnél, de ez az egy szó a remény!” – mondja a költő-apostol.
Mit tehetünk ehhez még hozzá?
Sorsát átélve, s utóéletében a titkok bizonyosságát a képzelet ihletett pillanataival kitágítva egy rövid versben, afféle hitvallásként is válaszolunk. Apostolunk él, ezért metamorfózisa örökké ihlető példa azoknak a mindenkori magyar poétáknak, akik maguk is szeretnének – nagy elődök nyomán – „a reménység helytartói” lenni.

Gödöllő, 2005. április 9.

(Hitel, 2005. 6. sz.)

< vissza Irodalom és politika prózakötethez