fantasztikus méretű barnásfekete képeit
aki nem volt igazán modern ott
az 53. utcában (The Museum of Modern Art)
csak éppen hidegen korszerű és félelmetes
persze az öreg modernek
kellettek ide „afféle medernek”
hogy „átjöjjön” ez a háború végén
született német piktor
összes szorongásaival –
Átjött – kínzóan hazafelé gondoltam már –
amikor a költővel-tárlatvezetővel és
híres kutyájával sétáltam talán
a 82. utcáig s közben még
ott ott is rejtjelesen félszavakkal
Angyal I. megírandó történetéről beszéltünk
hogy majd otthon L. A.-val tovább beszéljük
aki mindent tud és mindent megír de kiadó
valószínűleg csak itt lesz rá – (konspiráltunk)
Aztán a búcsúzást férfiasan megejtettük
egy simogatás az okos kutyának
és nehéz lett a szívem
és hosszú az árnyam és nagyon a hajam – hát
behátráltam életem legdrágább hajvágásának
színhelyére egy bűnöző képű figaró mancsai
közé hogy legalább a két hónapja nyíratlan
fejemen könnyítsek –
azóta tudom: New Yorkban a magamfajta odatévedőnek
filléres gondjai lehetnek egy tisztes kopasztás
után de valutaárfolyamokon ne tűnődjön
ne számolgasson ne sirassa felsöpört selyem-sár-haját
Mondogatom ezt a régi, 1988-as keltezésű versemet és minduntalan a polcnak ütközöm, ahonnan a könyvek bizony csaknem a fejünkre esnek. Ott beszélgetünk… „és este lett és reggel”, és nem akar végeszakadni a sétának… Teremtődik a világ, benne az álom is. Ahogy rendelve volt/van.
Nézzük csak!
Cirka egy tucatnyi levél zuhan ki köteteidből, kedves Laci. Meg az első versek, kéziratban, dedikálva ott –1988. október 17-én, amikor fölvittél a 233 east 70 th st. APT 5 u-ba a kosztolányi húga III. meg az in camera, és az Alföldnek elküldött verseid másolatai (nálam, a postásnál A. G. főszerkesztő úr köszönő levelei), sőt célirányosan a Lépcsők is, hogy tudjam: abban a műintézetben anno tárlatot vezettél a később kivégzett miniszterelnöknek, akit aztán ezekről a lépcsőkről kísértünk utolsó útjára. Szóval ott voltál te a forradalmi bizottság (tanács) elnöke… És aztán a kutyus képe, ahogy előtte térdelsz. Ennyit talán szabad idéznem, hogy önző módon kapcsolódhassak New York-i versemhez, mert ez a szál a legszebb: legemberibb és legállatibb. Ima-részlet a levélből, ha jól olvasom 1991 májusából: „…Az általad oly szépen megemlékezett kutya, Shadow, meghalt. Szörnyű, bénulásos betegség támadta meg, végül is el kellett hívni az orvost, aki már hónapok óta rajtázott minket. Tizenhét éves volt. Jól ment, a gyerek és Zsebi tartották rajta a kezüket, álmában ment, fájdalom és tiltakozás nélkül. Nagy űr maradt utána. Ez a fénykép az utolsó időkből.”…
Akkor, 1988 októberében, első „nyugatra-szabadulásom” idején, New Yorkban, Püskiék könyvesboltjának felső „traktátusában” a te üdvözlő, bevezető jószavaid után szólhattam azokhoz a magyarokhoz, akik kíváncsiak voltak rám, (a „hírhedett” poétára) s akik között ott volt a még mindig gyönyörű Krencsey Marianne, és sorstársad-kollégád, Horváth Elemér, a kitűnő költő is. (Vele szintén ott, a legendás könyvesbolt szűk lépcsőfordulójában paroláztam először, de már jóismerősömnek számított, lévén ő is egykori pannonhalmi diák, bár jóval előttem járt Szent Márton hegyére. Jelesül a legsötétebb ötvenes években, amikor időlegesen föl is függesztették a gimnáziumot. S nyugodtan bevallhatom, de tán már akkor is mondtam neked, hogy a nyugatra menekült 56-os nemzedékből, verseiket olvasva, melyek leginkább csempészárúként jutottak el hozzám, Elemért tartottam a legtöbbre.)
A versben emlegetett jóbarát-iskolatárs Lukácsy András aztán itthon megírta és meg is jelentette (már különösebb konspirálás és félelem nélkül) Angyal Istvánról szóló könyvét. Megtörtént, ha más nem is, de legalább az, hogy lehetett írni ilyen könyveket. Aki akart, az hazajött…s aki nem jött, az is itthon volt vagy lehetett könyveiben. Lehetett magyar író. Dedikálhatott a Vörösmarty téren. Erre spórolt, várt négy évtizede. És nyugodtan csalódhatott is. Olvasókban, kritikusokban, akiket mintha már a viszszadomesztikált nyugati írók kevésbé érdekelték volna.
Te meg mindenféle műtéteken estél át, egyre ritkuló leveleidből szinte áradt a végszónak való szép ária-foszlány… a búcsúzkodás. De aztán jöttél és jöttek a versek is. Épült a kosztolányi húga, már itthon teljessé, testessé s mégis lányosan légiessé: fontos könyvvé. A Balaton partján meg Dunakeszin folytattad, amit a 70. utcában álmodtál s aztán akkut halálfélelemben cipeltél haza. Itthon voltál, de törölhetetlen volt az a hosszú út, a férfikor java ott, amelyiken a kisebb és nagyobb óceán hullámtarajai csapódtak föl emlékeidben, és ahova mindig bevilágított a new yorki „evnyúk” karácsonyi lámpasora. Angyalian keverték, röptették a vers-világot ugyancsak megszélesült papírsztrádáidon a múzsák. Írtál s apádat láttad, akit nagyon szerettél. Meg Szabó Lőrincet, akit félve csodáltál. Kérdezted is, mit szólnának ezekhez a szövegekhez, amikor kosztolányizol. A végtelen Krónosz hajtott: a végére akartál járni, hát versenyt futottál vele. Sikerült. Sikerült! Sajnálom, amikor itthoni megérdemelt sikereidben osztozhattam volna, akkor épp távol voltam. Ekkor már nyugodtan léphettem át én is határokat. Talán-talán, amit utoljára küldtem, ezekre az elmulasztott alkalmakra is utalva, eljutott Dunakeszire, a Tisza utca 37/b.-be… Nem tudom, mert válasz már nem jött. Talán érthető is, hiszen itthon szinte szükségképpen meglazult az, ami távolról erősnek látszott. (Igen ez az ezredvégi évtized, hozta el ezt a tapasztalatot is, ezt a dzsungelesen szabad világot, ahol… írtam volt egyszer valami borongós versezetben: közelről biztos elveszítjük egymást…)
1999. szeptember végén, gyönyörű őszi időben tértél meg végleg Farkasrét földjébe-csöndjébe. L. A. barátunk most is szabadon beszélt… Úgy értem, hogy közvetlenül, és szokása szerint papír nélkül, mintha csak egy osztálytalálkozón idézné meg távoli, sejtelmes alakod… aki nem lehetsz itt, de majd jössz… és új verseidből olvasol fel az önképzőkörben.
A temetőkapunál egy szép, kedvedre való kutya várakozott, kicsit hasonlított Shadowra, de a feléje passzolt gesztenyét hagyta a semmibe gurulni… Legközelebbi álmunkban merre sétáljunk, Laci?
Lejegyezve 2000. júniusában.
(A mindentudó gyermek, Jelenkor Kiadó, 2002)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez