Első mondatomban sietek elmondani valami végtelenül egyszerű dolgot, hogy mindazok megnyugodjanak, akik még nyugtalanok volnának: titkári posztomról, melyet 1981. dec. 21-én ettől a Választmánytól kaptam titkos szavazás útján, ezennel – 1985. március 12-én – leköszönök. Tehát most nevezhetjük ténynek, megtörténtnek: praesens perfectumnak. Amit ezután mondok, már nem titkári szavak, s talán így összeegyeztethetők velem, azzal a személlyel, aki mindig is tiltakozott az ellen, hogy a viselt tisztséget és az írói szabadságfokot valami megfoghatatlan ködös elv alapján egybesodorják. S az ellen is, hogy ezek a szabadságfokok írónként és témánként változzanak. Mert mint kiderült már többször – tárgyalt ilyet a Választmány nem is egyszer –, ha valakit az irányító és felügyelő hatóság „közellenségnek” minősít addigi tevékenysége alapján, akkor valamely jókor és kapóra jövő munkáját halmazati büntetésként alaposan felnagyítják, túlértelmezik, ijesztőre torzítják a derék és vállalkozó kedvű interpretátorok. Csaknem tehetetlenek vagyunk ekkor barátaim. Ha úgy akarják, se fórumunk, se terünk, se jogosítványunk a méltó tiltakozásra. (Ügyek felsorolása: Illyés–Bori, Csoóri–Duray, Új Symposion, Mozgó Világ, JAK stb.) Ezzel összefoglalva elmondottam titkárságom fényes kudarcait. Ebben az élményben a Választmány tagjainak jórészével osztoztam. Úgy gondolom, hogy az elintézetlen és érdemben megválaszolatlan ügyekre az elkövetkező közgyűlésig egyszer még vissza kell térnünk, ha a tagság jól érzékelhető elégedetlenségét csillapítani akarjuk.
Röviden még néhány mondatot csak, ami kapcsolódik lemondásomhoz. A múlt év október közepétől a mai napig sok minden történt. Többnyire hallhattuk eddig Fekete Gyula fölvezetésében. Amit nekem kellett elviselni, az sem volt csekélység. A módszerekről, nyílt és burkolt zsarolási formákról, őrülten hangzó telefonfigyelmeztetésekről nem beszélek. Az erőt kellett volna megsejtenem belőlük, de én csak a hivatal presztízsfitogtatását és gyengeségét konstatáltam. Viszont barátaim gyanúsítgatása, megfélemlítése, továbbá a szövetség zsarolása (600 tag zsarolása), elszigetelése, normális életének lebénítása, s nem utolsó sorban az ez év január 2-i elnökségi ülésen elhangzott elnöki és főtitkári lemondások, amelyek „példakövető” pedagógiai célzatul szolgáltak – mégha zseniális tálalással a velem való szolidaritásként értelmeződtek is – valóban együttesen löktek errefelé, s világossá vált: mi már itt aligha fogunk egy titkárságban szót érteni, s így dolgozni sem lehet tisztességgel.
Azt is meg kell említenem, hogy Sárándi József rovatvezető eltávolítását az Új Forrástól, erősen túlzó intézkedésnek érzem. Ha már a szerző amúgy is „elcsapatott”, nem kellene mindenáron a „több legyet egycsapásra” című elvet érvényesíteni, mégha Őt sem kedvelték azon a tájon nagyon, de 10 éven keresztül komoly érdemei voltak a lapnál.
A versről természetesen szó sem essék. Oly fantasztikus és meglepő értelmezés-variációkat hallottam kiolvasni belőle, hogy már ezért sem mondhattam le korábban. Hogy némileg aktualizáljam: „a velünk élő történelem” emlékezetvesztései, kihagyásai miatt íródott, feltehetően azért, mert Nagy Imrét másképp ítélem meg, mint azok, akik szabályos egyenlőségjelet tesznek az ő személye és Rákosi Mátyás közé. Így, ezzel az emlékezetvesztéssel éljünk együtt? Azt hiszem, ez írók számára különösen embertelen aszkézis: lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről. Semmilyen társadalomban, de főleg a szocializmusban nem elfogadható az a Nietzschétől eredeztethető gondolat, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja.
Végezetül hadd mondjak köszönetet mindazoknak, akik a három és fél év alatt munkámat segítették: mindenekelőtt a vidéki írócsoportok elnökeinek és titkárainak, továbbá a JAK évenként változó titkárainak és vezetőségének, hogy sok értelmes ügyben partnerek tudtak lenni és maradni.
Köszönöm a ház dolgozóinak is a segítségét, s végül is sokat köszönhetek a mostanra eléggé szétzilált titkárságnak. Úgy látom, vitáink, erőlködéseink azt szolgálták, hogy jobban menjen a szövetség ügye, az most más kérdés, hogy a hangsúlyokat alkalmanként máshová tettük. De köszönöm azoknak is derék ténykedését és igyekezetét, akik kezdetektől figyeltek, sőt: megfigyeltek, bizalmatlanságukkal tüntettek ki, és kitartóan akadályozták munkámat. Talán nem is sejtik, hogy ezzel mennyi erőt és biztatást adtak. Így volt kerek a világ, Barátaim! Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Elhangzott a Választmány ülésén, 1985. március 12-én.
< vissza prózakötethez