OLASZ ATTILA KIÁLLÍTÁSA OROSHÁZÁN
Olasz Attila mindig címet ad kiállításának, mint egy poéta a kötetének, melyben önálló címen több vers is visszakereshető ugyan, de a főcím kifejezően sugallatos… Ugyanez történik most itt e kiállítási térben, külön-külön is, és mennyire találóan! Ott vannak a képek címei, de az egész fölött ott lebeg a titok és a sejtelem: a főcím. Pontosabban annak az izgalma, amit nem lehet megnevezni. Olasz Attila pedig színeivel, mintegy belehasított a titkok és sejtelmek közepébe és fölnyitja vagy éppen elfödi azokat. Lelkének tiszta, szabadon futó tengerhullámzását romantikusan, gomolygó alakzatokban, álomfoszlányokban vetíti föl – végtelen filmszerűséggel – egy nagy paravánra, hogy a néző-szemlélő lelkét is különös edzésbe hozza.
Mintha azt mondaná: légy szabad és szemlélj engem! Bátor és szentségtörő gesztus, hiszen a kockázat is ott van, ha a néző nem megy be az utcájába és elfordul, mert esetleg jól körülhatárolt tárgyakat, portrékat, csendéleteket látna és várna szívesebben, akkor… No, itt nem erről esik szó, nem ezért a festék és a lélek viharzása, hanem valami másért. Olasz Attila még csak 21 esztendős, s már komoly kiállítások vannak mögötte, legutóbb Budapesten a Fiatal Művészek Stúdiójában mutatkozott be, s ott nézhették meg – sokan – a Sebzett terek című kiállítást (ez a kép itt is látható!), melyről aztán szép méltatásokat olvashattunk.
De nem a kiállítások számát gondolom fontosnak, hanem azt, hogy az első szép sikerek, kiállítások pergő évei után lesznek majd hosszabb, gyötrelmesebb periódusai is, melyekre nem lehet igazán fölkészülni, de muszáj mégis, annak különösen, aki kivételesen tálentumos, érző lélek-ember. S kellően érzékeny is, mert látnivaló, hogy az életet a művészi létbe helyezi át teljes odaadással, elszánással.
Itt látható képeinek előgomolygó színeivel, a lélek és szív mélységeinek sötét tónusait megmutatva, a fény hágcsóin a lágyabb, világosabb színek hágóira kapaszkodhatunk. Eközben „nagy utazásokat” tehetünk a magunk legbelső, rejtett, titkos tartományaiban. S ahogy a hullámzások – valamire mindig nagyon…, de semmire se pont úgy emlékeztető alakzatok – váltakoznak s kiadják a bámulatosan feszes kompozíciót, amely az első nyugtalan rátekintés-élmény után egyszercsak elcsitul bennünk. Akár a partot ostromló tengerár, s kisimul a horizontig a láthatár hatalmas, honnan is jövő megnyugtató fénye…?
És megnyugtat és megnyugszik a kép is. Persze itt most képenként, akarom mondani egy-egy tengerként, óceánként kéne az ég és a mélység közti látható hullámzó csodát, színjátszást és játékot számba vennünk. Nem teszem, viszont mindenkinek ajánlom!
Szoktam volt emlegetni más művészeti ágakban is (de most nyomatékkal teszem) a „termékeny félreértés” esztétikai elvét, amely gyümölcsöző is lehet azon nézők számára, akik makacsul értelmezni akarnak. Tudni akarják: az meg mi, mit ábrázol, mire hasonlít, mi az értelme… kérdésekre a precíz választ. S egyszer csak megtalálják azt a kegyelmi pillanatot, szemszöget, a belső csendet, a kellő ráhangolódást, amikor – ahogy T. S. Eliot mondja – helyes okból élvezzük a műalkotást.
Nem tudom, hogy Olasz Attila fiatal barátunk hallott-e egy varázsos, különös magyar festőről, aki közelest akkor halt meg, amikor ő született. Az elmúlt század nyolcvanas éveinek elején. Illés Árpádról van szó, Weöres Sándor egyik legjobb barátjáról. Akit Weöreshez hasonlóan (s tán az ő baráti hatására is) erősen megérintett Hamvas Béla és Várkonyi Nándor szellemi kalandjainak, filozófiai, kultúra- és művészetelméleti kutatásainak ritka hozadéka. Illés Árpádnak nehéz, leszorított éveiben, évtizedeiben! csak könyvborítókra kerülhettek fantasztikus képei. Például a Tűzkútra, és más Weöres-kötetekre gondoljunk. És első lemez-borítóit a Bartók utáni újabb modern zene képviselőinek ő készítette, például: Durkó Zsoltnak és Bozay Attilának. Illés Árpád is a sejtelemben és a titokban utazott. Weöres értő kortársaként, barátjaként (Weöres náluk lakott jó néhány évet a Király utcában, amikor a pécsi egyetem elvégzése után a negyvenes években Pestre került), művésztársaként természetesen nyakig a költészetben, a kozmológiában, ős-kezdet tanokban, teremtés előtti víziókban élt. Tele szorongással, s ebből csak a terápiaként is felfogható festés és a szárnyaló, felzaklató nagy zenehallgatás és az orfikus költészet oldotta ki. A muzsika persze jótékonyan beszívódott a képek színvilágába, s átlendítette a szokatlan és váratlan megoldások álomszerűen ellebegő, nyugtalanító tartományaiba. S aztán át a metafizikai ösvényekre is. Ahol majd jönnek utánuk, a csendet követve, éteri hangon leginkább a vonósok: és a sötét tónusok, feketék, kékek, mélyszürkék vagy húsvörösek sárgára, pasztelesebb színekre váltanak… csendesednek…
Mert most, nyilván észrevették, Olasz Attila képvilágáról beszélek, beszéltem, nem erőltetve a párhuzamot, csak felvillantva inkább ezt a lehetséges ösvényt, ahol és amelyen az én gyarló szememben találkozhatott már a Szürke menny Időkapujában a két művész. Mint ahogy Attila szegedi felfedező Mesterével, Pataki Ferenccel is szerencsésen, a legjobb pillanatban találkozott.
Nos, mert kétségtelen, hogy én látok valamiféle rokonságot Illés Árpád bizonyos korszakával (mert aztán volt más is pályája elején, a 30-as években, és a végén különösen, ez már a 70-es évekre esett), ahol a teljesen letisztult ősformák, például a tojás rajzolata, már csak fekete-fehér absztrakciójának (lásd Weöres híres egyszavas verse: Tojáséj) a hullámzása érdekelte. A teremtés őseleme mindig a sötét birodalmából kél föl…
Azt pedig bizton mondom: a zene minden Olasz Attila-képen elemi erővel, hallhatóan ott van; egy-egy kép, egy-egy zenei műnek a megfelelője. S természetesen én verseket is látok, sőt hallok is a képek mögül előgomolyogni. Mert sorolhatnám már magukat a meghökkentően „költőire vett” képaláírásokat, melyek mégis benne vannak az adott látvány centrumában, kompozíciójában, sőt színvilágát is kifejezik. Nézzünk csak néhány különösen élő címet: Üvegkatedrális; Fényhullás – alkonyatkor; Felhőcsapda; Egy kabát fénytörései; Sebzett tér; Galaxis-talány; Szirmok misztériuma; Lebegés; és a Rejtelmek talányos hasábja.
Ha a költővel, József Attilával folytathatnám: Rejtelmek ha zengenek… bizony itt a rejtelmek boldog foglyai vagyunk, s zeng bennünk a látvány.
És őszintén irigykedem is, mert én például még soha semmit nem tudtam megfesteni, még az ecsettől is megriadtam, amikor azt általános iskolában kötelezően a rajzórán vízfestékkel valamit pingálnom kellet volna… Amíg húztam nagy óvatosan egy árva kék vonalat (azt hiszem, a Duna akart lenni, amint körbefogja a Margit-szigetet), addig a kék festék gombja szépen beszáradt. Ott ültem megszégyenülve a fehér rajzlap előtt, a papír maradt hófehér, rajta valami ceruzás, idétlen ákombákom.
Ezért is szólok most csodálattal arról a fiatalemberről, aki itt áll előttünk, s akit a képei képviselnek természetesen, semmi és senki más. A vernisszázsos alkalmi szövegek általában csak gyatra közelítések, mert mondom, ha festeni tudnék, akkor én is festettem volna közben egy olyan képet, amelyen Olasz Attila éppen elgondolja, hogy holnap mit fest… Mert engem most itt ez izgat legjobban, hogy holnap is kedvét leli-e abban, hogy kicsomagolja az ecsetjét…?
S kérem azokat, akik útját egyengetik, nagyon vigyázzanak Rá! Tönkre ne segítsék csupa jószándékból a már kétségtelenül megnyilvánuló kivételes tehetsége ismeretében! Mert nagyon szeretetreméltó ez a 21 éves fiatalember! Aki a tehetsége természetét maga is most teszteli, de akiből a lélek csak úgy ontja a jó fényt és a tisztaságot… Ez a garancia mindenre, a jellem ebből épül, mert tudjuk, láttunk rá bőviben szomorú példát: …s ahogy lejegyeztük egykoron, egy már halott nagy lengyel költő mondatát, aki igazán ismerte e tájékon a művészsorsot: A tehetség semmi: elpazarolható, elrontható…, ami az egész életben számít, az a jellem.
Kedves Attila! Fiatal Barátom! A magad ösvényein járj, ne a fénylő sztrádákon. Az útról amúgy Neked már bőven van fogalmad, s a művészi szókészleted is napról napra örvendetesen gyarapszik, épül. Tehát: tudsz szólni képeid által. Ma is erről győztél meg valamennyiünket. Köszönet érte! S azoknak is, akik e kiállítást lehetővé tették.
Orosháza, Városházi Galéria, 2003. szeptember 25-én.
(Duna-Part, 2003. 4.)
< vissza prózakötethez