1.
A letett kardon és a kivágott nyelven túl még ott van egy másik nyelv is: a megszólított költők időtlen nyelve. „Az idő szárnyon jár / soha semmit nem vár” – ezt így tudjuk. De azt is, hogy a költészetben az emlékezet teljessége és a képzelet nagysága mint pengeél, összevillan. Ekkor fény jár az idő beomlott alagútjaiban.
1990. február 7.
2.
Az okosság most azt sugallja, hogy angyali természetűnek mutatkozzanak a tegnap gyakorló ördögei. Akik előzékenyek, és már agresszíven jók is. A felejtés és furcsa távlatosság szelleme sűrűn hajigálja acél-mentőöveit a földi Purgatóriumba. Már a tapsokat is hallani: föltaláltuk az egyedül üdvözítő középmagyar-európai stílust.
1990. május 16.
3.
Itt – nagyjából is csak átutazóban vagyunk. És nem azért, mert egy átmeneti korszak köpenyét viseljük: hanem lényegünk szerint. Bár most még ábrándos nyugalomban készülünk. Mintha megtörténhetne velünk is az elutazás izgalma, és beteljesedhetne rajtunk a szerencsés visszatérés. A hintó vár. Az ostor majd végigtáncol a lovakon. De a megérkezés misztériumáról senki nem beszél.
1990. augusztus 22.
4.
Aki rést üt – jó okból – várkapun, falon vagy öröknek hitt dogmákon, az tágasabbnak gondolja a világot. Önmagát pedig egy pillanatra szabadabbnak. Csakhogy az ilyen elszánt ütések mindenkor riadalmat okoztak, s a gerjesztett félelem ki-be futkározott a „szabadságréseken”. Így gyöngítve még a botondi virtust is, mely egyik emlékezetes dörömbölésünk volt. A félig-nyílt európai kapuk előtt most zavart vitézek téblábolnak.
1990. december 12.
5.
Pannónia halmáról ez az utolsó, elszánt széttekintés már befejezettnek tudta a Művet. Aki ott túlnézett – „mongol mosollyal s hunn pupilla-lánggal” – a bakonyi lankákon, az nemcsak hazát, de jövőt is foglalt. És nem csupán a fegyvert szorító kéz erejében bízhatott, hanem a lélek virtusában is. Mert a kétkedőkkel, visszafordulókkal szemben „tiszte volt, hogy gondoljon előre”.
1991. március 20.
6.
A kép baloldalán egy sejtelmes alak. Talán ő az építőmester. Bocsássunk meg neki, ha kicsinysége elől – kellő alázat híján – fölfelé menekül. Mert a pokoli tornyok, a csillagokat vallató távcsövek és az imbolygó hajókémények egyszer úgyis földet érnek. Addig meg töltsük hasznosan az időt, mint az építőmester, aki a készülő geometriai dzsungeléből figyeli a madarak röptét.
1991. május 29.
7.
Akkoriban Magyarország fölfelé kapaszkodott; a falakon kívül is jótékonyan „dúlt” a reformkor. A belső terekben világosság és rend: az érkező vagy távozó? (liberális-nemzeti) polgár nem érthetett félre semmit. Sem a pillanatnyi csodálkozást, sem a diszkrét kanálcsörgést. Pest-Buda nagy „szociográfusa” csak a század végén írt lezüllött társasági és étkezési szokásokról.
1991. augusztus 21.
8.
Gábriel princeps az „égi és földi hatalmakkal egyaránt összhangba kívánta hozni az ország és a hatalom ügyét-üdvét”. De mindig az idő alkalmatosságához szabta magát. Törökös tánclépései közben pasákkal, vezérekkel „itatta meg a Duna vizit”. Ezen a képen, „nagyálmú homloka” alatt jövőt kémlelő szempár villan: benne a folytonosság őrzésének erkölcsi-politikai többlete.
1991. november 27.
9.
Bősz arénák és viseltes porondok szünetében nyújtózik a májusi árnyék. És boldogan körbejárja a taps-nélküli világot, ahol nyugalom udvarolgat a nyughatatlan szépségnek, s elidőzik a kiteregetett álmok tenger-illatában. Már majdnem nyáridő; de megdöndül az első ideges kalapács… Aztán fűrészporrá silányul az ezüst-homok a tovanyikorgó kerekek alatt.
1992. január 22.
10.
Száműzetésünk műfajáról gyűlik a tapasztalat. Tudjuk, nem szükséges a helyváltoztatás, csupán a lélek elmozdulásait követik az elégiás sorok. És a kézbesíthetetlen levelek. Ex Ponto! Már háttal ülünk emlékeinknek is, nehogy megzavarodjunk az asszonyi öltözetben hajlongó fáktól. Fejünk fölött árva levélke, s kérdi: Rómáig ellátunk-e még a pontusi partok alól?
1992. május 13.
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez