KATKÓ TAMÁS FOTÓKIÁLLÍTÁSÁRÓL
A fotós, aki művésze a meglátásnak, a pillanat elejtésének, összegyűjtvén fölépített látomásait, bemutatja azokat. Három teremnyi csöndben kitakarja (most) szemünk elé portékáit, szülötte gyermekeit, hogy lássunk és nézzünk rájuk az ő lencseszubjektívjén – ami persze tételezi azon keresztül; és lássuk meg kínálkozó, adakozó-kölcsönző erős gesztusát is. Bizony van itt némi imperatívuszos kényszer, ha éppen vonakodnánk, ha bután ki akarnánk kerülni ebből az álomból, amely a színházról szól. Csontig vetkeztetett látomások a színpadról és annak környékéről. A legharsányabb, horzsoló fények az öltözők és nézőtér határán pásztázzák a pillanatot. Még a deszkák fűrészvágta molekuláira is jut ebből a fényből, mint ahogy a dobbantást követő szállongó porra is, s aztán a láthatatlan történet hamujára. Amikor színész már összecsuklik, titoktalan lesz, de a hamu ott kering a nézőtér fölött. Viszik haza: arcokon és szívekben, mert volt/lett vinnivaló színházi egyszervolt. Nos, Katkó Tamás színes teátrumi képei között, ott a Bajor Giziről elnevezett Színészmúzeumban, különös erővel tör ránk ennek az egyszervoltnak mármár metafizikai élménye. Egyszerre annyira túl vagyunk a képek realitásán, hogy a tér-idő koordinátákat lerázva – persze akaratlanul – mégis benne vagyunk az egész „álomvetésben”, ahol még a lebbenő selymek, vásznak óriásivá nagyított sejtjeit is látjuk, sőt – talán még abban a megnevezetlen pillanatban – érezzük is. Szinte tapinthatjuk a föltárulkozó, lüktető szép test, arc pórus-városait. Csatangolhatunk utcáin. A mi álmunkban. Fészkelődhetünk benne. A fészeknél vagyunk. Pontosan ott!
Ahonnan szólt a kitűnően megkomponált és rendezett vernisszázson Szikora János hangja. Így illett, hisz Katkó tán a legtöbb Szikora-rendezés fotósa volt. A rendező, ebben a leképezett látványosságban, hangjával vett részt. Ott ingázott, repdesett a vernisszás-színpadon egy madárfészekben: költögetve, értelmezve a másik művészi álmát. hangkazetta röpködött tehát, belengte a termet, s ha lanyhult éppen, akkor egy gyerekkéz újból röpdösésre nógatta amíg csak volt mondandója. Szikora nagyon bölcsen és poétikusan a megörökített pillanat szerkezetéről beszélt, a minden létezés szent töredékében fölmutatható Egészről. Igazi költött szöveg volt, mondtuk is ott: „fészekbe való”, s a fészek már maga volt a röpülés, a madárlét ígérete.
Aztán a művészettörténész, teoretikus Pap Gábor minden igaz képek közös gyökéről, a mítoszokig mélyülő világlátásról hozta „híreit”. S a paralel allúziók értelmezést (is) kínáltak, mint ahogy Molnár V. József grafikus már szakszerű műelemzés-kísérletet is tett egyik-másik kép látható és láthatatlan dimenzióival.
A nagyszámú és szerencsés gyülekezet, bizonyára sok elfuserált és külsőségeiben meghökkentő megnyitó után, láthatott egy kivételesen jól strukturált, szabatos exponálást. A tárgyhoz és környezethez méltót és illőt, ott, a halottan is élő nagy színészek vigyázó tekintete előtt.
Körülnéztem a népes publikumon, voltak ott fotósok, színházi emberek, érdeklődő barátok, családtagok. Felnőttek és gyerekek. S nem unták a szokásosnál hosszabb expozíciót, a képes álmokról szóló hangos töprengéseket. Nem köhécseltek, nem csoszogtak. „A figyelem delejességét figyelem” – mondottam is a mellettem álló ismerősnek, pedig akkor még nem tudtam, hogy írni fogok mindenről.
Nemcsak a színházi produkció, az estéről estére fölépített szép-szomorú illúzió múlékony, de a megörökítésre érdemes, kinagyított pillanat is. Katkót mégis ezek a pillanatok vonzzák, kísértik. Keresi, szinte vadássza a látványból kiemelhető érdemeset, önmagán túlmutatót. A hozzákészülés és bevégzés közti misztérium idejét ritka intenzitással éli át és mutatja föl, azzal a merész elszánással: te is így láss ezután! És láss csodát, elfogadod, mert csak erre a képkivágásra, erre a fölsejlő női testre, erre a kavargó színpadi szélörvényre vagy kíváncsi. Persze, mondod a történet mélységeit, hallod a párbeszédeket, a rendező ordítását, a súgó kínos horkolását. S hallod a nézőtér felőli széknyikorgást is. Másfelől meg érted az öltözőasztalon felejtett rúzsok magányát, amíg ott igaziban zajlik a mintha-élet, a mintha-dráma. Ez így benne van az álomban, ami itt színes, színházi álom.
Hét esztendő csaknem kétszáz érdemes kattanása. Legtöbbet és legkorábbról az Arvisura Színház produkcióiból, képeiről őrzi meg majd az emlékezet, a lejegyzés. A Mester és Margaritáról, a Magyar Elektrából, a Szentivánéji álomból. Ahogy a kinagyított pillanat Szikora híres rendezéseiből, igazi „találatként” a Doktor Zsivágóból. Bergman Rítusából, Márton László Carmenjéből. Vagy a Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott Karol Wojtyladrámából. A pápai darab címe: A mi Urunk testvére. Főhőse, a fényes karriert is megtapasztaló Adam (Chmielowski), a festő így könyörög Teremtőjéhez: „Változtasd meg látásomat!” S ezután fordul a szegények felé, akiken – föladva a művészi önzést – szent alázattal segít, így szó szerint is szentté válik: megszenteli eddigi fényesen céltalan életét.
Katkó Tamás észrevétlenül ugyanerre a személyes imperatívuszra épít, s már az első – „képek hálójában fogott” – nézőit, akik tán a föntebb említett (és itt most hely hiányában nevezetlenül hagyott szerzők, rendezők műveit, kreációit is gondoljuk) előadásokat látták, ugyancsak álmélkodásra készteti. Mert a „megállított képek”, szögek és fények, színek és árnyak sohasem jelentek volna így meg szemünk előtt, holott jelen voltak, s mégsem ez a kékség, mégsem az a rőtarany…
Tehát a látás mikéntjét kölcsönzi; már kibogozhatatlan a háló, amely a további – az elioti értelmezésben használt helyes okból történő – műélvezetet így tereli és irányítja. Hálót mondtunk, mint „befogási” eszközt a szemlélődő irányából, de kifordítva az álom természetét, mondhatnánk úgy: a fotós lasszót dob a porszemekig hiteles színházi gesztusok felé. Képbe fogja és a mi nyereségünk lesz; a mi szemünk is érteni – és helyes okból látja – véli, tudja. Olykor a látvány poézise fölé nő a kép terrénumának, kitör belőle, utal arra, ami történni fog a kép túloldalán, az álom nagy barna hegyei mögött. A látogató meg a befogott színházi látványt rakosgatja még sokáig, akkor is, amikor már a szürkére és omladozóra romlott házfalak között visz az útja. Színeikkel került viszonyba, színházi színekkel, a színek házában és padozatán járt, ahová a nézőtér székeit immár föl kell vinni. Ahogy Pilinszky írja: „Ragadjátok föl a székeket, és költözzetek föl a színpadra! Ez a szín ugyanis nem létezik. Ha fölköltöztök ide, egyedül akkor kerülhetitek ki az idő múlását, Isten haragját és a közeledő háborút!”
Ez a kiállítás bizonyára sokakat hódított meg (vagy hódíthatott volna meg!) a színháznak, a látvány költészetének. Azzal a koncentráltsággal és azzal a delejes erővel, hogy már mi akarjuk eztán: „Változtasd meg látásomat!”
Egy esztendő romlandóságán és múlandóságán is átlépnek ezek a képek, szinte jelképes így, hírelhető is, talán február végéig még nézhetők, élvezhetők. A hétfő, szerda és péntek a halott halhatatlanoknak, a Színészmúzeum lakóinak tartja az „álmok előadását”, ők sétálnak itt föl és alá, egy-egy alakítást akarnak olykor pontosítani, néma szókkal „kierősíteni” a kép selyméből. Más napokon a betérő halandóké, kíváncsiaké a termek üzenete: egy Álomé, amit Színháznak nevezünk, nevezett Katkó Tamás fényképező buzgalma és tehetsége. A kiállítást Zeke Edit díszlet- és jelmeztervező rendezte és persze ő is álmodta tovább. Tovább az Álmot.
(Magyar Napló, 1993. 4. sz.)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez