LEVÉLFÉLE KORMOS ISTVÁN SZÜLETÉSNAPJÁRA – MERT ÉPPEN NYOLCVANÉVES LENNE
Drága Pista! Kormieux Úr! Társzekeres Bátyám!
Látod, megint október van, és írom Neked sokadik októberi levelemet. Az első vidám és boldog volt a meghatottságtól, hiszen éppen harminc éve október 20-án mutattál be az ÉS-ben egy teljes oldalon. (Az Andrássy úton a megdöbbent újságárustól emlékszem öt példányt vásároltam, merthogy ott virított a nevem a neveddel együtt a címlapon. Akkor, azt hiszem, 1,50 Ft volt egy lapszám!)
A második levél szomorú volt, sirató, immár huszonhat éve, azt halálod fogalmaztatta, amikor koporsód mellett dadogva szóltam költő-árváid meg kiadói kollégáid nevében. Aztán az évek… Yorickként üzented: „Halálon túl kicsit / mondjuk ötszázöt évvel…” Szóval nagyvonalúan adtál magadnak s nekünk is egy kis időt, hogy rendezzük a nagyobb kártyaadósságokat… mert „Hajha barátaim / akkor már ti se lesztek”.
De ne fussunk ennyire előre! Inkább egy tegnapi álmomat pörgetem eléd. Valami napfénykeretezte felhő szélén ülsz, szívbéli barátok között az egyre bővülő, mennyei asztaltársaságban, s tárnamély hangon perszehogy Te viszed a szót. Verhetetlen és
csalhatatlan memóriával idézed – ahogy annyiszor hallhattuk Tőled a hajdani Móra kiadó folyosóin meg a Hungáriában – József Attilát, Illyést, Sinkát és Nadányit. És ugyanígy rendre Chaucer, Burns meg Max Jacob és Frénaud is sorra kerül. S álmomban tisztán látom az arcokat: Jékely Zsoli, Kálnoky, Weöres, Zelk, Vas Pista meg a fiatalabbak: Nagy Lacika, Fodor Bandi, Ratkó Jóska, Parancs Janó, Orbán Ottó és Baka Pista az asztal körül fényeskedik. Te pedig, évjáratod okán is éppen középen, asztalfőn ülsz, és lekiáltod nekünk egy égzengéses hahota kíséretében: „Hahó! Ugye, vénülő, hűtlenkedő barátocskáim, még velem együtt sem egy vizesnyolcas csapat ez!” Mivelhogy a „holt költők társasága” meccsein senki sem lazsálhat, kell ide is legalább tizenegy (és egy örök tartalék) verhetetlen meg halhatatlan férfiú. Akiket annyira szerettél, akiket szintúgy bármikor idéztél, akikért aggódtál, s akiket a halálban megelőztél 1977. október 6-án, ama vértanús napon.
1923. október 28-án születtél Mosonszentmiklóson, és októberben zárult izgalmas nagy életed is… Három hét híján szinte egy teljes kört, akarom mondani: egy szívet rajzolt föl a szegények Istene életed fekete palatáblájára, amint nagy sóhajtással fölnéztél az őrmezei csillagokra s egy hatalmas szívdobbanás lassított filmjén a szigetközi öreg Duna beletorkolt a normandiai partoknál az óceánba. Valami ilyen képet láthattál, álmodhattál magadnak utoljára, mert a te költészetedben a csoda és a varázslás mindig megtörtént, megtörténhetett. Hogyan is írtad?
… „Se házam székem asztalom / Surabajában vásált gyöngyöm / foszlott magasnyakú pullóver / fekszem könyéken puszta földön // de semmi vész gyerekeim / sajnálnotok fölösleges / világokat varázsolok / amikor akarom”. Írtad ezt egyik legnagyobb versed (nem csak azért mert 110 soros) a Nakonxipánban hull a hó indításaként. S aztán varázsoltál… Fejedre olvassam azt, amit a legjobb költőtársak, a céhbeliek – akikkel most egy asztalnál múlatjátok az örökkévaló semmi időt –, s akkoriban még nem kánonokon töprenkedő tudós irodalmárok, kritikusok is tudtak rólad? Sőt a szárnyad alatt fölcseperedő költősihederek is megsejtettek, amikor csaknem negyedszázados hallgatás-bolyongás után 1971-ben előléptél a Szegény Yorickkal. Micsoda ünnepe volt ez a magyar költészetnek, micsoda visszatérés! Aztán jött még az N. N. bolyongásai, az utolsó nagy verstűzijátékod boldog idejének páratlan szépségű darabjaival. De ha a vége felől nézzük, akkor bizony fekete szivárványú fátumos kötet ez; benne egy megrendítő hatalmas leltárverssel. S lám, megint csak itt vagyunk a te hónapodnál, mert a címe: Október… Ötvenévesen készítetted a számadást: „…október ez, az év októbere, / valamint életem októbere; / nem fájna, ha egy nagy csontkalapács / a halántékomra csördítene, / (…) / látsz régóta, szegények Istene, / pecsétednek szívemen a helye…”
S tudd meg, ha valaki Kormos István varázsos lényére, hányatott sorsára, s a csak reá jellemző, utánozhatatlan poétikai, nyelvi eszközeire összefoglalóan kíváncsi, akkor ezt a verset szoktam volt ajánlani. (Zárójelbe teszem, bár nem oda való. Te egyszer valami hasonlót cselekedtél az Egyetemi Színpad ámuló közönsége előtt egy – színpadra fellőtt papírgombóc belsejére írt – igazán váratlan kérdésre, különösebb töprengés nélkül azt válaszoltad, hogy a magyar költészet legfontosabb sora a Nyújts feléje védő kart. A dübörgő tapsot még harminc év távolából is hallom.) Mert az Október minden sorából, szavából visszafelé is szétszálazható és fölépíthető minden egyes versed. Mintha egy mesterszonett lenne, csak éppen 40 soros, s csupán két versszakban, de éppen az aranymetszés szabályai szerint elvágva a versszakok sorhossza, sorszáma is. Korábban valahogy így írtam: mert a belső iránytű és mérleg pontosan működik a mindent eldöntő arány és mérték kérdésében, ugyanis a versek hosszát kontrollálja az ihletadó perc, vagy az emlékezés delejes ereje, ami eldönti a szigorúan vett formát is. Ezért a formaváltozatok biztos kezelése, sőt merész elegyítése vagy nemegyszer túljátszása. Örök meglepetések, ahogy az ősi nyolcasok vagy Kalevala-ritmusok, monotóniák… pendülnek át az időmértékes terrénumokra; majd a versszervező erő a már-már andalítóan sanzonosra vett dalok végét borigatja össze és nyesi le éles csapásokkal… Nem folytatom, mert látom, ott fönn a társak az asztal körül is köszöntésedre készülnek, miért figyelnél gyér földi szavakra, inkább Nagy Lászlót idézem, aki köreidből három hónap múlva először költözött utánad Églakónak, s ott előttem szólt még a Farkasréti döbbenetben arról, hogy miféle is az a költészet, amit Te műveltél. Hitelesebben és pontosabban ezt senki nem mondhatta ki: „Páratlan versbeszéd az övé a hazában. Diákos, kópés, góbés, fintoros meg fricskás kezdetektől végig. A végzetig egyre sokrétűbb, dúsabb, de egyöntetű. Örök elevenség, mert megrögzötten sohase elemez, így eleve elrettenti héthatáron túlra az unalmat. Ez a hang a bánat, a tragikum közegében szakadékokat jár, s kiállja a próbát, nem kacérkodik a reménnyel, mégis reményt ad. Győztes kormosi hang.”
Majd megint írok októberben, s ez így folytatódik addig, amíg csak „egy miccenésre” nem leszünk, földben s tán még az Égben is, de „halálon túl kicsit / mondjuk ötszázöt évvel.”
Ez a kerek nyolcvan év ünnepelni való, de még nem olyan rengeteg idő… És köszöntöm, veled együtt ölelem azokat is, akik most ott Téged köszöntenek. Mondd meg nekik, hogy itt mifelénk – a földön – már régóta nem látok ilyen vidám, jóféle asztaltársaságot.
(Heti Válasz, 2003. okt. 31.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez