Miszerint

már csak ezekben a kezekben
ebben a letagadott szegénységben
tudok hinni

már az eligazodási
nehézségek ismételgetése
teszi bonyolulttá
a világot

a kard és a zászló elavult

fogalmaink fele ultra-ultrább

bár még lenne több javaslatom

már csak ezekben a kezekben
ebben a letagadott szegénységben
tudok hinni

(1968)

Ha kezedbe veszed a talajt
a föld melledről zuhan el –
a bomba is: az apád majdnem
majdnem belesüketült –

tanulhatnál!
– tófenékre nyúló szilánkok
felúsztatják zubbonyod a
nád tövére –
röhögj hogy neked mindez

egyénien fáj! – s eredeti
a körömszaggatás –
megkülönböztetően hasogat
a nád éle már szemedben

– kezed a tiéd
csak sokféleképp csavarhatja
a szilánkokat porrá

ha könnyű a por
a víz tetején buborék lesz
ha nehéz lehúzza a mély

a nádkést kezedben forgathatod
forgasd csak a halak ellen!

(1968)

Amióta tudván tudom a sorsom
hallgatólagosan egyezséget kötöttem
a Halál angyalával (vagy ördögével)
ő nem említi nevem
s én sem beszélek róla senkinek
és titkunkat nem fedi-szegi
semmilyen záradék homálya

azóta csöndben járok-kelek
még mosolygok is olykor
ahogy mondták már
annyian előttem
sorsukkal megbékélt
kiszemelt (gyáva?) halandók:
minden nap ajándék…

Már csak visszafelé
és nem előre…
már csak a hárítás
homályos sasszéit
léped meg ama táblán
bár választott gyilkosod
akár már holnap is lelőne…

minden erőddel azon vagy
hogy majd egyenesen
(viszonylag) tisztán állj elébe
akkor ne kérj kegyelmet
se könnyű irgalmat…
se hamis bocsánatot…
ne kérj már semmit se tőle!

Mielőtt még Berlinben találkoztunk volna,
már évek óta pontos szavait kölcsönözte nekem:
verseimet fordította különböző antológiákba,
így szinte vércsoportjával voltam jeltelenül jelen,
de akkor ott, márciusban, egy szép irodalmi esten,
főleg egyetemi tanítványai okulására bemutatta
az addigi „zsákmányt”, s arra kért, hogy én meg
eredeti hangzásukban olvassam föl a verseket,
(a hallgatóság jutalma egy szinte kész bilingvis kötet),
aztán még néhány levél jött, szokás szerint akkurátus,
de mindig fontos értelmezési kérdésekkel,
az utolsó tán a ZöldErvin Tübingenből kapcsán,
(mert prózai „kalandjaim” is fölkeltették figyelmét)
hogy miképp is van egy Hölderlin-idézetben
a pálma és a cserépedény összefüggése…
…aztán gyanúsan hosszú csend… hónapok,
majd a brutális hír: a szőke, kedves Irene Rübberdt,
a magyar irodalom angyali szolgálóleánya
a 2003-as esztendő legelején hosszan tartó
súlyos betegségben elhunyt… futását befejezte…
Tudós irodalmár barátunk (amúgy kollégája
a híres Humboldton) szokatlanul szép, már-már
csaknem érzelmes nekrológgal búcsúzott tőle
április legelején az általam csak ritkán forgatott
hetilapban… de akkor valamilyen sugallatnak
engedve megvásároltam s olvastam a Kodály körönd
még kissé hideg padján… csak a szívem könnyezett,
s önkéntelenül is azt a régi népdalt kezdtem dúdolni,
melyet éppen a Tanár úr mentett át híres kórusába…,
és előttem volt Irene áttetszően fehér, figyelmes arca…
rebesgették, hogy néha hosszabb időre elvonul,
aztán föltámad és szolgál: fordít sokféle magyart,
köztük engem is, akit igazán nem erőltethettek eléje
a honi kánon-kurátorok, kik „mindig csalhatatlanul
tudják, honnan fúj az antipasszát”, s tán ezért is
valamivel több vért pazarolt rám abból a kevésből…,
hogy ily korán, negyvennyolc évesen befejezte…
A fordítás, lám, vérátömlesztés is, hajtogatom halála óta,
s nem mondom, hogy nincs semmi bűntudatom…

Ahogy kilépett az omladozó templom
oszloproncsa mögül, mondtam is neki:
barátom, kissé agresszív tétovasággal
léptél a semmibe, mintha még a versen
keresnél valami titkos fogást, de ő
kisfiús, bájos mosolyával, szemébe hulló
sötét haját félrelökve azt kérdezte:
jó volt-e így, mert még lenne két ötlete…
a szőke rendezőnő hagyta volna már,
de az operatőr bátorította, így aztán
megszerettem a későbbi változatot,
miközben szinte vezényelte a kamerát,
nagyon hasonlított egy másik Zoltánra,
aki tán példaképe is lehetett az őrült,
tehetségeket őrlő magyar színházi világban…
kértem, hogy lehetőleg őt, Ternyák Zoltánt
hívják, ha megszólalnak majd a verseim…
vers- és szívhangom volt a Félelmen túli
tartományban, az életem helyszíneit vallató
filmkockák mögé szorulva… s egyszer vagy
50 percig mondta, élte ZöldErvinem tübingeni
kalandjait a rádióban, amikor tán Berlinben
Irene Rübberdt épp pontot tett a fordítás
végére, bár még akadtak filológiai kérdései…
akkor még nem volt tudható,
legalábbis előttem nem, hogy útjaik
2003-ban végérvényesen találkoznak.
Zoli már egy éve kómában lebegett,
miután legnagyobb alakítását követte el
a gyönyörű mentőangyal, Tóth Ildikó
oldalán Dettre Gábor sötéten kavargó
félelmes, narkós filmjében,
s egy máig kiderítetlen baleset után
beköltözött a földi purgatórium bizony
nem első bugyrába, ahonnan vártuk, vártuk
a csodát, hogy még visszajön… föltámad…
fényképe ott a falamon… kétfelől társak:
Latinovits és Visky Árpád néz a jövevényre…

Baljóslatú jelek
a virradatban,
mikor hálóit
fonja már a hajnal,
s a víz fölött éppen
megébred a fény.

Sirály-sírások
kottahangja szálldos,
és szól szívünk
legbenső zugából,
ha tengerről fúj
az ördögtorkú szél.

Baljóslatú jelek
a virradatban,
mikor hálóit
fonja már a hajnal
…hálóit fonja már…
fújja már a szél…

Készen a hálók:
mind remekek,
büszkén, fehéren
lengnek, megfeszülnek
a tenger hatalmas
oltára előtt.

Kérdik tán maguktól:
mi készül ma
belső köreinkbe
fogolynak?
Bűn, csalárdság?
Vagy hűség, szerelem?

Mi készül?
Ki tudja, mi készül?
Büszkén? Fehéren?
Remegő foglyok…
Egyik szerelem foglya?
Ki tudja?

És szakadatlan lengnek,
ringnak a hálók:
sorsfonta, bogozta
drága kötelmek…
s lesznek majd
életünk talányos igéi:

Oldani, kötni,
bezárni, kinyitni!
Lám, a lét titkai
szívünkben
mindig ilyen
csodákra fülelnek.

…Szakadatlan lengnek,
ringnak a hálók:
Oldani? Kötni?
Bezárni? Kinyitni?
Szakadatlan… a hálók:
a drága kötelmek.

Kellett a tűzben is
gyújtósnak lenni

pörgő sustorgásban
lánggá merevedni

zörejes szívre
füstöt eregetni

homlokok hegyét
elszenesíteni

a menedékhelyet
hamuval hinteni

(1969)

Amikor öregapám
a vőfély-nótákat fabrikálta
már gondolhatott
egy haszontalan unokára
aki folytatja
a lakodalmak másnapjain is
a megátalkodottságot

Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal.

Anyámat derékon vágta a szózat,
hogy szárnysuhogást hallott: esnie kellett a hónak.

Hát repedt a vánkos, kitoporzékolt a gyermek
“az angyal énekel”, gerendák között verdes.

Fehérre fürdettek, mint másnapi holtat,
kit jeltelen csillag is fényesre ragyoghat.

Orgona-árulásban, odakünt a betlehemi angyal
jászolkarikák kötelét vágja-nyiszálja karddal.

Hogy semmi ne kötözzön, s ne is védjen páncél!
Legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék!

Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
születni készülök, anyám hívja az angyalt.

Király se, koldus se,
magam se, más se lehetek!
Csillag áll fölöttem,
féltestem hóban,
jövendölések szerint
egy-két dologra megszületek.

Pásztorok kutyája csak eb,
az angyalok szárnya csupa seb,
ajtó-nélküli a HELY.
A csillag megállt.
Ez lenne Betlehem?

Anyám vére a hóban,
olvad, de lucsoktalan
szikrázó a hó.
Vére a szalmán;
ebből tán még
koronám is fonható.

S amíg rágom az emlőt,
sejtem miként jutok
tejtől a vérig.
Könnyen bor lesz a vízből,
semmiség ahhoz, mikor
igazam szegekre cserélik.

Billeg velem a csillag,
alattam ringatózik a jászol.
Erzsébet asszony kínkeservvel
átsimítana a legszörnyűbb halálon.

Amíg a bölcsek ideérnek,
aludnom kell, az előbb születtem.

Kerted lapály-válla mögött
kihemperegsz az időbe

szakadt szálú köldökzsinór
nem kötözhet oda többet.

Búzaszemes nyár-csillagok
pörölnek, de átruháznak

valamit a konok fejjel
rugdalózó fia-fának.

Váramat már építgettem
a lezúzott hó-tusákból

azt kéne most megpróbálni
öklömre pottyant villámból.

Titkaimat kicsépelték
jég-törölközős hidegről

némán kiolvadt csont-kedvem
nagyanyám-fércű zsebemből.

Csúzlinyélről gránát koppant
kertünk alján tűz-kakasra

senki nem teríti ingét
kötözi a vért bugyorba.

Katapultos szamárháton
röpítsd szavad ki a kertből

ezért a mákszemnyi kincsért
lopd el szíved Názáretből!

König Róbertnek linómetszeteihez

1.

Uram királyom
paripás vonalvitézem
egyedül tiéd az érdem
ha kiszakad tollamból ez ének

:

mert helyem már nem találom
hol lehessen én szállásom
bújtatsz nádas rengetegbe
leskeljek magas egekbe
várjam az esti harangszót
Tihany partjain visszhangzót
nézzek aztán két toronyra
mögöttük a telő Holdra
várjam kezdetét a szélnek
súg a nádas ők beszélnek
kik e képeken forogva
kerülnek majdan „horogra”.

2.

Reggel van mint ezer éve
királyi kos vízhez ballag
vadszeder közt ér a fényre
talpát befonja a harmat
krisztustövis érintené
Ura föntről koronázná
szeme forog a Nap felé
nem vagyok még olyan bárány
ki a háromságot érti
kortyolom vizét tengernek
pannon tónak a legszélin
mit mondanak tengerszemnek
arra lovagló királyok
pogány harcokból győztesen
s könnyeik tavába látok
csak az Isten megsegítsen!

3.

Test s vér lucskától azt hiszem
kardjuk hajnalra megtisztul
mint a fölkavart nagy vizek
mélyén a forrás legalul
gyapjamba nyírják álmaik
szívük ha imától remeg
bizony a pásztor állhat itt
ki érettem is halni megy.

Jön a Nap s vele István
fölkel minden pogány ellen
Koppány köveit is tisztán
beépíti falba verten
hordatja magasra égig
érjenek föl valahára
a mű ne maradjon félig
Istené legyen a hála.

4.

Pándzsa forrásvize mellett
áll mons sacer Pannoniae
löszön Vashegy mint a jellem
erősödvén vajon kié
lesz majd a hit aki érti
magyarul az első imát
puer scholasticus égi
szókra indul majd fölkiált
Uram a Te Maurusod
boldogan Mór lesz ha hagyod
királyfi Imre jön elém
csókokkal lepi arcomat
liliom zárta esküvés
apja királynak is sokat
mond arról ami még kevés:
szentekből építni falat.

5.

Várak erődök kövei
idővel kimozdultanak
ellenség zápora veri
s hitében ing az ég alatt.
Ki légyen hát a választott
akit az Úr magának szánt
miképp a fájdalom halott
fiával tépi a királyt.

Bakonyos ország félvadon
terem a vad ártatlanul
Imre elé ki liliom
gyökerén agyar megtanul
szenteket és magyart ölni
mert mindig jön majd alkalom:
aki sok azt letörölni
nőjön a csönd s új sírhalom.

6.

Kőből a súly
vízből a kék
hegyből a csúcs
Napból a fény
nádból a zöld
Égből a Hölgy

Mária ő kire bíztál
fiad után minket István
égi anyát választottál
amikor ott sírva sírtál
minden fiadnak szülője
nemzetednek megőrzője
végül hozzá fohászkodtál
oltalmába ajánlottál
minden élőt s követ rögöt
azt is aki elköltözött.

7.

Jégre csúsztunk jégre tettek
bűneinkért hányszor dúltak
országot hatalmas Isten
tatár török s más hadurak
akik hitték szabad préda
s könnyű vágta a jég hátán
míg megriadt ez a néha
nádban susogó nép árván
de akkor még a hínárból
is előjött a magyar virtus
halként hallgató halakból
fölcsobogott Jézus Krisztus
kereszt került vízre jégre
ahogyan a lobogókra
szent királyok büszke népe
sújt a betolakodókra.

8.

Kőtengeren kővitorla
úszik bibliai tájban
mintha árnyéka ki volna
tűzve a bazalthegy oldalában
így haladnak fény és árnyék
ezer éve furcsa tárlat
fölöttük repülőn szállnék
vagy mint búcsúzó madárraj
sötét felleget borítva
fehér templomrom egére
de a zúgást a harangét
visszahoznám mindig délre
mert ameddig egy harang szól
és a tájban áll kőkereszt
Isten addig ott araszol
ladikodban s veled evez.

9.

Szőlőmunkásokat keres
Jóurunk művelni sziklát
a víz fölött az ég veres
derengő napfény amit lát
riasztó bábokat talán
őrizni még a látszatot
hogy élnek ott révoldalán
vámköteles jó magyarok
kik ahogy a Bibliában
termést hoztak még akkor is
ha bár vesszejükben kár van
de a tüke-akropolis
innen lentről ép fürtöket
ád miket Isten sosem un
s megtartja hitükben őket
miként az Evangélium.

10.

Lásd egybe és lásd külön is
háttal a viznek szivárvány
úszik zöld esőfüggöny-tincs
szétpermetezve a látvány
kapujában ég emléke
mandulafákkal mit üzen
elsötétülő nagy kékje
amikor már esti tüzet
gyújtanak körben a csillagok
ezt látod mióta nézed
elbűvölten hogyan ragyog
vízbe hullva annyi fényed
s ér tovább le tófenékig
mint a röntgensugár ahol
átfúródik nádszéléig
szépségétől nem nyughatol.

11.

Ideje már semmi sincsen
oly elfoglalt mint az Isten
ideje ha mégis sok van
fölsuhoghat nádasokban
hajában nagy őszi fények
villódznak már vizen égen
bámulják a parti nyárfák
zöldjük utolsó szivárvány
kortyolgat ott fellegjáró
tavából egy könnyű ráró
csitítja nagy szomját éppen
kettős harang zúg szügyében
a félsziget kulcsra zárva
megcsikordul éjszakára
ladik lánca még eloldva
villan föl a csillagokra.

12.

Palástod zöld nád bajlátott
vizeken hullámzó ország
küldettél értünk barátot
hogy teljesüljön a honvágy
szakállam mint a szakállad
szemeim mint a szemeid
velük is királynak látlak
koronafény ha nehezít
kereszted sajogjon égig
mivelhogy értünk az sajog
utadat hajóznám végig
Dunából inna Balaton
bennük hű asszonyod képe
villanó pikkely halakon
csitul vizeknek szenvedélye
s kereszted béke-alkalom.

1944 karácsony táján…
az istálló felét elvitte a légnyomás –

a másik felére, jászol közelébe…
az ijedségtől megcsikózott
katonaapám sárga lova

di-cső-ség, di-cső-ség,
menny-ben az Is-ten-nek

sziréna-lövedék-zene az égből

halott katonák lent az angyalok
kiszálló leheletük tódult az istállóba

bé-kes-ség,  föl-dön
az  em-ber-nek

Így lett valami meleg a jászol körül

fiam én mindenre vissza tudok emlékezni
a csikó színét elmosta mégis valami

azt hiszem még nem volt az anyja színe

apám másnap bejelentette, hogy csikó született
apám másnap bejelentette, hogy a csikó nincs

ó bol-dog  Bet-le-hem
ál-dá-sok  vá-ro-sa

Fiam a csikót esküszöm elhoztam (volna) neked

Emeli csillagos fejét
imént született kiscsikóm,
a járáson ott találtam én,
futottam, “kiscsikó, fődeje kiscsikó”!

“Nagymama, mama, nagymama”!
vonszoltam szegényt oda,
hogy lássa gyönyörű paripám,
melyre nem ülök soha.

Az istálló falán,
örökre minden fehér,
kit hason rúg legszebb lova,
gyorsan meghal, és leporolja a vért.

Kiscsikó, kiscsikó!
azok a bánatos szemek!
hová kerül sajogni
értem fújtató szügyed?

Ömlött a könnyem, mikor
szekérhez kötve elrobogott,
látom, ahogy visszanéz, s talán
Hollandiáig szétrúgja a vagont!

Ki vágja nekem
a legsudarabb ostornyelet?
tettem fel első
hibátlan kérdésemet

ki ültet engem
s tart meg paripám hátán?
2 éves tenyerem
suhogtattál lovaglópálcát?

mér anyám az
aki más faluban él?
édesanyám nem így akartad
örökre velem legyél!

anyám ostornyél pálca
Csillag-paripámra első ültetőm
álmába csempészem magam
s szemükig lépdelek fejtetőn

e furcsa szerzet én valék
de belőlem szivárog az ének
Üveghegyen is túliak csattogjatok
nyerítsetek imádkozzatok értem

voltak akkora zablák
mint a Hold
emészthetetlen fékek
sárgarezesen gurulók

voltak tollfosztók
és halotti torok
egyhangú borfejtések
papszentelésre rejtett óborok

voltak ríkató mesék
és kuncogó mennybőlangyalok
dunyha alatti szamárkehék
és keresztanyámtól pofonok

voltak akik már nincsenek
vágtattak szentmihálylovon
pirossal álmomba szőttek
tárultak kapuk udvarok

idegszálaim közt sürgönyök
súghatják meghalsz meghalok
üzengeti egy kisfiú nekem
hogy a lesz is csak a volt

Kacagó muskétás
mire vitted?
Az ellen királyát
lelőtték helyetted.

Szulejmán kérdi:
“Ott az a vár?”
Uram, ott balta vár.
Legyen a neve Baltavár.

Kipányváztunk rózsafához
lovam evett a virágból
piros lett a szőre tőle
kivágtattunk száz mezőkre.

Álmomban
tűzszüneti vonal voltam
tiszta fehér inggel
tekergő felhőket
ingereltem s lehulltak
hozzám fényvirágok
a keskeny sávon azt hitték
nem látok.

Szokolay Sándornak, az ihletadónak

1.

Puszták – – – – – – – kövek – – – – – – – puszták~ kövek
folyók – – – – – – – hegyek – – – – – – – folyók ~ hegyek
nyarak – – – – – – – telek – – – – – – – nyarak ~ telek
hideg – – – – – – – meleg – – – – – – – hideg ~ meleg
esők – – – – – – – havak – – – – – – – esők ~ havak
utak – – – – – – – szelek – – – – – – – utak ~ szelek
zablák – – – – – – – nyilak – – – – – – – zablák ~ nyilak
tüzek – – – – – – – kezek – – – – – – – tüzek ~ kezek

2.

Rovásaidon gyepüiden
igéiden és csontjaidon
a megvilágosuló pillanaton

ott az a kéz
az az egyedüli
mely imára hajlik

mintha szép aranyló hídon
kelne át egy nép
mire meghajnallik…

3.

Mintha járnánk ősök sírján
érkeztünk hazánkba sírván.

Fejér várra menő utak
hodu utu rea mutat.

Fölépítik templomukat
lerombolják bálványukat.

Összekulcsolt kezed hídján
érkeztünk szívedhez István.

4.

Remete keresztény
Bakony bujdosója
magyari új hitnek
kovásza és sója.

Istvánt erősítő
Imrét fölnevelő
velencei bencés
szíve tiszta zengés.

Szólt abban a lélek
halhatatlan zúgás
tenyerében tenger
pünkösdi morajlás.

Másnap virradóra
reá felelt Gellért
„malom áriája”
– ora et labora! –
örlető köveknek
pentatóniája.

Honnan hozta egy nép
ősibb koronáját?
Symphonia ekképp:
hallgatta csodálta!

5.

Énekel e értünk
valaha akárki?
Nővérünk vagy húgunk?
Sámánpap vagy bárki?

6.

Verik ám a dobot
őrlik a népemet!
Nemzet habarcsához
kérik a véremet.

Dárdák és szuronyok
gyilkolászó pengék
egymásnak szikráznak
jajj világgá mennék!

Testvér testvér ellen
apák fiak ellen
régi az új ellen
új az ősi ellen
és ha jön az Ellen
Keletről Nyugatról
Északról meg Délről
elő a kereszttel
virtus kell és jellem
akkor tíz száz ellen
győzni fog e jelben!

7.

De megállt és megmaradt
villám-dárdákkal átvert ég alatt
változó holdak s csillagok alatt
ködszürke bádog-boltozat alatt
amikor állni látszott is haladt.

8.

Helytállt és megmaradt
két iszonyú kő
örlető malomkő
két ágyúgolyó közt
két fene pogány közt
száz hűtlenség közt
ezer árulás után
megállt és megmaradt.

9.

Megállt és megmaradt
„szirt a habok közt”
imádnak hűsége
hűséged imája
lett könnyel teli víz
s oltalma ez a part.

10.

Hódítók hordája
tovatűnt szétomolt
élő lett itt újra
a rejtező a holt
felizzó reményünk
jövőket ostromolt!

11.

Mert az a kéz
erős is volt
de imára
– s át a mába –
hídként hajló
szent lett
és sohasem
részre hajló
ügyeiben
magabízó
Istenére
támaszkodó.

12.

Királyi kéz
vérünk vére:

korona-fényt
gyújt reményre

támadjon hit
legyen áldás

visszhangozzék
a megváltás.

Királyi vér
s vértanúké

minden élő
magyaroké

akiket a
hit fölvértez

énekük zeng
Szent Gellérthez

akik hűek
még e tájhoz

imájuk esd
Szent Istvánhoz.

Királyi kéz
vérünk vére:

Bennünk lüktet
ezredéve!

Pont: a végén a köveknek
tovább nincsen koppanás.

Pont: a végén a hajóknak
tovább nincsen süllyedés.

Pont: a végén a síneknek
tovább nincsen utazás.

Pont: a végén a hálóknak
tovább nincsen merülés.

Pont: a végén a kezeknek
tovább nincsen szorítás.

Pont: a végén a szavaknak
tovább nincsen könyörgés.

Kit az álmokba beléfogtak
e kocsiból többé nem szabadulhat

keringhet itt egymagában
bujdokolhat a szivárvánnyal

a hegyeknek vegye útját
de őrizze millió szemmel a pusztát

csak a márciust szeresse
hamura lángot hordjon nyelve

rúgtasson akár az égig
csontja előre kifehérlik

kit az álmokba beléfogtak
jaj az álmokba beléfogtak!

Repegeti a csontok hídját
tördeli a vadlúd szárnyát

kertek alól beröhög
lopja szalmánkat a dög

“nézd bogaram a füvet erre
nyuszik bukfenceznek benne

elvisz majd a pujaszedő
te uccacsavargója feleselő”

Bitang kutyám róka forma
neki volt a legszebb hangja

“te fiú tilosban a tehén
lánc himbálózik tarka fején”

az udvar vége belekékül
ahogy a kazalokkal égünk

halk rorátés harangzúgás
közeledne a megváltás?

Egyszer kinövök abból is –
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Ha megszültetek anyák
– nád közé ne rejtsetek –
a lapuló állatok dühe úgyis rámakad.

Sírásomat ne bújtassátok
– így volt a rend –
jöhetett kozák-szurony, tehervonat.

Buzogányos vizeken tanulok járni
s világgá űzöm a partokat.

De még abból is kinövök:
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Hajnali szép dallamba zárt,
szívnyi szelencébe csukott,
föld mélyébe titkon rejtett,
oszthatatlan közös kincsünk.

Hogyha elvész, nemzet vész el,
s hangtalanná foszlik minden,
még a sírás szabadságát
is tagadják… azt kell hinnem

amit látnak vak szemekkel,
honnan a könny előgördül.
Mért titkolja ez az ország,
gyász vagy remény van-e fölül?

Jó volna, ha véget érne
egyszer ez a szörnyű álság,
s jönnének bátor fiai
hűségükkel, hogy megváltsák!

Árva dallam… lányka-hangon
s belénk költözik a lélek,
déli harang brongásával
szól a kórus: élek, élek!

Fűszál hegyéről a harmat
gyöngyét ajánlja az Égnek,
mekkora kincs mikor ének
üzenhet a Mindenségnek!

Követ esznek a sasok
kő közé rakják fészkük
szabadságnak tárják szárnyuk
kövek nehezítik repülésük

Feltűztem gonosz banyáim hajzatát azzal a sublótból lopott fényes csattal; akár
a hold-sarló vakított, melltű, szalmahúzó vonyogó ragyogott ki tépdelt levelű
diófák közül mígnem haj borult rá. Bámészkodtam bedőlt kerítések tövénél. S
hulltak a diók, borítottak rám fényt a csatok, végképp beborítottak a szoknyák.
Így zuhantam csalán-zuhatagba, minden méreggel összecsípve. A banyáknak kiáltott
tízesztendős szüzek már mindenüket kitakarták nekem, s nevemet lihegték, ahogy
rozsdás ekéknek támaszkodtunk. A taligaküllők vasalatlanul osztották a fényt
fejünk fölött. Szalmából csudás dolgok fonódtak; szalmaszerelmek, halálig,
sírig. Madár röpült a diófa tetejébe. Figyel, figyel ide homlokomra, s vájná
szememet. Az a madár nem engedett mozdulni, lenyom csalán mélyire, szeretők
ölére, bíbelődni a tűkkel. Fél pillantással a gonosz madáron mesébe kezdtem: az
a királyfi repülni kezdett lefelé, áthúzva hanyatt a kazal, az ól, a ház, a
hegy, a pince, a Gövecses-alja, Ferta, Kumbor-főd, Cuna, Kaptás egy világnyi,
egy egész világnyi hegy- és vízrajza alatt, s átrepülve maga hite alatt csalános
koronában, s dühülve a fejére dobbanó dióktól, csak repült egyre. Kérdezzétek
meg öreganyját, Bakler Máriát, az Ő sötétkék köténye érti ezt a furcsa rohanást,
érti a röppálya dísztelen parádéját, ahogy a királyfi végigfut a
Petőfi-kukoricás mentén, s mondja: no, most aztán nincs kegyelem,
lehettek eztán nélkülem, világgá megyek! Fut, fut a patakig, ez itt a világ
vége, s vissza a kukoricák és tökindák közt felhorzsolt lábszárral. Így
bohóckodott a királyfi, de komolyan ismerte a Káldi-domb rókalikjait és a téli
szánkautakon a legjobb dobatókat. Legfőbb ellensége a nagy vörös kakas, amint
szemének ugrál, ezért mélységesen megvetette, a kismalacot tejjel itatta, a
csikókat rendre elsiratta, s kutyája ugatását a harmadik határból is komoly
bajnak tudta. Ha gyanús emberek padlást söpörtek, ha puskát kerestek “puskás
Kelemenéknél”, ha elindult a hossziszekér a Futurába búzás zsákokkal
megrakottan. És jöttek a pajtagyújtogatások hideg őszi éjjeleken, csak üszkös
kertlábak maradtak örökre felsöpretlen udvarok végén, és jöttek a mindent
megszitáló, beborító, igazságtévő hóhullások. “Gombócokban hull a hó” – írták az
irkákba, átázott bakancsok párologtak szénszagú levegőben. Csak a hóra
gondoltak, nem arra, ami a papirosra kerül, a száncsengőre, a lóhorkanásra. Az a
királyfi feltűzte gyönyörű lányok hajzatát, legszebb lovának sörényét pedig
egyoldalra fésülte, s mégis repülni akar, de az a madár… Még mindig a
homlokomon a szeme, a lányok figyelme erősen a számon. Megvárjuk, míg leszédül a
csúfság, aztán repülünk igazából. Banyáimmal várakoztunk alig pisszegve. Szemünk
és a fényes tűk ragyogtak. Tátott szájjal néztük, ahogy a madár kitárta
szárnyait, és úgy maradt. Később feldobtam egy diót, de nem találtam el. Mire
újból dobtam, úgy eltűnt, mintha a föld is meg az ég is elnyelte volna. Egyedül
maradtam. Hová lettél, madár, kiáltoztam, s hová tűntek a banyák? Kétségbeesve
szorongattam egy diót és a fényes csatot.

Ki bérelt föl a pörlekedésre?
S ki fogta be a szádat? 

Ki döntötte el,
hogy ki lesz a gyáva?

Kezét ki mosta csendben?
Miért hazudta a Balatonról, hogy tenger?

Ki szívta vérem halkan? 
Ki örült annak ha ríttam?

Ki idegesítette halálra a fákat? 
Ki kutatta százszor át a házat?

Ki rejtegette a fegyvert, a puskát? 
Ki járta a kínok leghosszabját?

Az bérelt föl a pörlekedésre, 
aki befogta a számat!

(1969)

Még nincs kerítése a háznak
s ez a nagy gondja apámnak

távolodó galaxisokról kellene
szólnom anyámnak

vagy hogyan vagy hogy is
 mondjam el amit a szív
kattogva érez

(mitől lepedőm
hajnalig véres)

bomolva minden
– büntessen Isten –
nagy az én vétkem
 
a mezsgyekőnél
véletlen
átléptem
idegen
határba

gyerekfej
kócosan
mutogat
fügét
a csodának

aztán
a gyerekfej
odamegy
hinni kezd
mesének
csodának

még nincs kerítése a háznak
már nem mehetek vissza a házba

Kitűzöm pipacsom, itt találtam –
senki el ne vegye tőlem!
Körülforogtam a pirosságban.

Kötelet sodortam anyám elé
az eddig hantdobáló kézzel,
apám válla kalászok közt tűnt el a kaszaéllel.

Fenyegettem a felhőket,
villámokat: hagyják
összerakni keresztbe a napi munkánk!

Kitűzöm pipacsom, 
sehol a pipacs -
kaszafenő kőbe botlom, 
torkomat köszörülő időben

szólnom kell apámnak, anyámnak: 
sehol a pipacs!

(1972)

a kapunál majdnem elgáncsolta az őr
a harang majdnem elkondulta magát
hivatalos eljárás a bizalmasok szerint
„csak a megkövezés után következik”
szóval a kivezetett volt a bűnös
aki állítólag másképp akarta építeni a várost
illetőleg az addigi gyakorlattal
és a fejével nem tudott mit kezdeni
ezért is „megváltás volt számára a kövezés”
az eltemetést engedélyezik
de nem a katakombába
az utókort meg akarják kímélni
egy „vértanú-históriától”

Égethető papírcsomag lesz a szív
hegyek és hegykatlanok közt?
– még nem közölte a szálfák suhogása,
csak a fátyolos, véres zászlókat csavarta
körbe, belesiratta gyerekébe –
Az arc hátrafordul, kövek szikráznak
homlokára, válla mögé húzza magát
az az egy-két motyogás is, fagyos
rándulással, kiszegzett koronával várja
a tengerre kiúszó kopjafát – nem a
Tejútra hajt a révész – Gerincek,
sebhorpadású völgyek, kifaragott tölgy,
fenyő között halottan is keresni
egy biztos helyet, ahol ökölbezárhatja erejét.

Te Deum laudamus…
e csöppnyi falvak népe
csöppnyi templomokban
haranglábakban
idegyűlvén letérdel
Téged Uram dicsérünk…

– szorítás nélkül ne roppanjunk a csendbe –
– mostohább kő már ne hulljon szájra szemre –
– házainkat így tartsd meg kifosztott síri rendben –
– hajunk lengjen csak tovább kötözzék fenyvesekre –

e csöppnyi falvak népe
csöppnyi templomokban
haranglábakban föláll
hazaindul
s visszhangozzák a léptek:
Ne hagyj soha szégyent érnem!
Ne hagyj soha szégyent érnem!

A Kapuállító szerzőinek

A teljes elsötétítés előtt
a rengetegből kiágaskodom
akár egy „toronyfenyő”;
és lerázom kilakoltatott
fészkeimet a földre…

de égnek pördítem arcom
ha „fésze” ért;
e föld védtelen titkaival
akarok hegytetőkről
zúgni lefelé.

Állok őz-suta szemekkel,
némán, míg kéreg-szívem
csillag-köszörűn kopik;
mozdulatlan az erdő,
hó hull vadmacskanyomra,
százféle csapdára is
hó hull, havazik.

Az Elérhetetlen föld költőinek

Hátországba előőrsnek
küldött valaki bennünket

egy országnyi temetőben
hasítjuk a szemfedőket

mocorog millió halott
rebbennek az őrangyalok

kiköptük a cukrot zablát
énekünket tisztán hallják

dobszó nélkül semmi havon
jöttünk ide hosszú úton…

(1970)

A néptribunus ma beszédet
készül mondani, melyet
a fórumi kiárusításhoz intéz,
hosszasan szemlélődik előbb:

a szerencse felől
közelítik meg a tébolydát,
a céllövöldés bódét

egymás leégetését
gyakorolják

naponta kieshet valaki,
másokat kilöknek,

a mikrofonon beolvasott
kívánság és zeneszám

mindenki jól szórakozik.

A néptribunus pedig
végső kétségbeesésében
cukrot szopogat,
egy játékpuskáért
elhagyná a fórumot!

   1.

a kereszt alumíniumból 
a töviskorona sztaniolból 
a kendőd fehér gyolcsból 
a szögek műanyagból
a lándzsa színaranyból 
az ecet tiszta borból

   2. 

Pilátus kezet mos tíz lavórból 
poroszlók isznak telt kupákból

   3. 

Mi latrok: jobbról balról 
várunk míg kilép az arc az arcból 
lesietünk a Golgotáról 
amennyit hallottunk láttunk abból...
lehetnénk a tanítványok 
s úgy kezdenénk: „föltámadás a halálból”

(1970)

Csikorduljon a kulcs, ha nehezére
is esik a zárnak, meg kell
nyílani a titkok kapujának – !
Hitünk ne törjön belé a zárba,
miként a kulcs, a gyáva!
Még hat lakat, még annyi hátra,
mögéjük hatalmas titkok zárva.
Szívünk nem dobban,
ha szemünk lezárva!
Rövid életünk,
s kudarcunk is áldva,
csikorduljon a kulcs!
Hitünk ne maradjon árva,
árván se sirassuk magunkat hiába!

„Levelére válaszolva elfogyott az összes ténta, de pont elég lett! Mindazonáltal avé­gett… hol is kezdtem?… Abbamaradt, maga jól tördeli a sorokat… mármint egymás alá… mindenkit hülyének néz talán? No, a dicséret után kis marasztalás is, nem itt, hanem el, mivel észrevétlen fontos dolgokat a sorok közé rejt! Majd tárgyalunk halála után erről, úgyis ön, fiatal barátom hal meg előbb… És én is azt mondom: végülis dönt az utókor…”

(lexikonokba, ikonokba, okba)

1.  szavak: fog nélküli lehetőség a szájban
2.  érvek: halálra ítélték az ellenérvek
3.  idegek: egy darabig „cérna”, aztán szakad
4.  forradalom: a kvazárok egy sugárnagyságnál
miért válnak láthatatlanná?
5.  béke: amikor csak a gravitáció lehet halálos
6.  szabadság: amint a kövek úszni kezdenek… és…
7.  tengeri szél: partra is sodorhat
8.  kavicsbánya: üregében a szív pitvara
9.  képzelet: a vágy aláaknázva vággyal
_______________________
10. költészet: hogy éljen, elegendő ok
egy sor vértanú-ikon
és a lexikon kilenc
előbbi magyarázata

Már szunnyad a zsennyei kert…
elalvás előtt elmondogatni hétszer….

És a kertben a február végi
hóvirág erdő is…
elmondogatni ötször

És ha még mindig ébren
akkor alszik az ibolya-erdő
elmondogatni elmondogat…

Ekkor reccsen a padló
tekereg a hóvirág-ösvény…

Ráborul az ibolya-szőnyeg
belép egy angyal a Csók-szobába…

Lépését csak a hóvirág
csak az ibolya hallja…. meg én

Hajnalig álomig ér
mint a vizesárok felől
az éjre karistolt
feszült kutyaugatás.

Nincs szörnyűbb annál
mint éjszaka kettesben maradni
egy félkész verssel
először is nem hagy aludni
föltárja minden fogyatékosságát
bár ezt úgy teszi mint valami
szenvelgő pártszűz aki arra pályázik
hogy vérét ontsa érted
de aztán kiderül: már az első hajnali
kakasszó előtt egy mellre tűzhető
membrános jelvényért elárult

másodszor sincs szörnyűbb… illetve van:
az éjszaka sejtelmesen bénít és csábít
amikor váratlanul belépsz a szentélybe
s a kárpitok mögött árnyak tolakszanak
hát keresed a megfelelő szóvonalzót
amivel a félkész portéka lelkét valahol
a súlypont körül megcsiklandoznád
hogy kimozduljatok ebből a buja
semmittevésből

ha már nem álom harmadszorra sem
de iszonyú álmosság gyötör
mikor ő kezd éledezni és követelőzni
mint a teremtést roppant türelmetlenül
viselő ember kényesebb oldalbordája
hát kényszerűségből is belátva
hogy nem menekülhetsz
kávéra teára gyújtasz
egyikre a másik után

bent elszórt égő csikkjeid
kint égve hagyott csillagok
legyen csak emlékezetesebb az éj
így rendelkezett ő
míg alakult és idomult
a múlhatatlannak tetsző kéjben
agyad meg véred
millió sejtjének protonjait
használva és pörgetve

alakult már az ablakon
a hajnali párafolt tigrist mintázó csipkézete
és a hideg lehelet mely a halált akarta
szívedre fuvintani halj bele
halj bele ebbe az éjszakába
s te már nyugodtan nézed
a szerelem-lucsokban magzatvízben
meghengergetett drága testet
meleg és lüktet

fehér gyolcs a papíron
míg indigó pelenkákat kékít
feketít alája kezed
majd röpteted mint az ég madarait
ablakod már természetes fényben nyílik –
ő kész de te most félsz mit is tettél
ha nem látsz ha nem látnál a hegy mögül
éppen felbukkanó Napostyában egy biztos jelet:
fehér mint az éjszaka mélyén a nagyon fehér

Fantasztikusan könnyű volt, lebegett a párákat lehellő medencében,
csak az orra látszott ki mint valami titkos periszkóp vége,
nézte a szeptembervégi csillagokat s olyan érzés fogta el,
mintha már valahol egy másik világban lenne,
vagy mintha még a születése előtt anyjának édes terheként ficánkolna
ama áldott burok édenében, valóban még paradicsomi állapotban,
amikor a kiűzetésről, pontosabban a világrajövetel gyötrelmeiről
semmi de semmi tudomása…és nem földi lénynek gondolja magát,
bizony a víz, a legnagyszerűbb elem:
simogat, megtart, betakar s most az éjszaka közepén
ez a meleg paplanszerű vízből varrt anyag megvédi mindentől,
főleg a hidegtől, nem bolondság hát vízzel takarózni,
meleg vízen aludni el…
a medence pipált, az ég felé fodrozódó páratincsek törtek,
de ezeken is áttűntek a csillagok sárgásfehéren izzó fényei,
majdnem belealudt ebbe a ringatózó gyönyörűségbe,
igen, igen —————:              ezt az érzést kereste, este,
mintha a víz és közte valami titkos szenvedély
beteljesülésének gyönyörét élné át,
belehasít buján a víz testébe s a víz magába fogadja,
kedvét leli az együttlétben, játszik vele, ütemesen hullámoztatja,
néhol a keze a semibe ér, néha még ijedten érzékeli a beton aljzatot,
s ekkor gondolja, talán még ébren van, talán…
szája körül a víz meleg csókja, nem lehet szabadulni tőle,
pedig ki akar jönni, de a víz nem engedi, rabja már,
kiáltani akar, de csak kétségbeesetten számolja a csillagokat,
azokba fogódzik, mintha fölülről ők tartanák,
mentőövet dobnak rá az égből, vagy mágneses erejük vonzásába hurkolja
magát még valahogy, azért is megéri a reggelt, azért is…
meddig, meddig… egy gyönyörű békacsobbanás, ez menti meg…
egész nap az utazóra gondolt, aki csak néhányszáz kilóméterre délkeletre…
időnként ránézett a bejárat melletti kártyás telefonra,
odament aztán és hívta, tudta, hogy alig beszélhetnek,
hiszen a robogó autóban mások is vannak,
de addig akart valamit mondani neki, míg nem lépi át a határt,
még itthon, hazai földön, hogy mennyire jó lenne ha…
együtt lehetnének itt a platánokkal teletűzdelt, kiürült fürdőhelyen,
ülnének egymást átölelve a vízben és néznék a csillagokat,
így az örökkévalóságig, ha már így alakult a sorsuk, a határátlépés
véletlenjében ez a nyárvég s őszelő,
tele volt aggodalommal, arra gondolt, hogy karamboloznak azok ott….
s aztán soha-soha… vagy hogy ő itt elábrándozik
s szépen belefullad ebbe a  simogató meleg vízbe,
belealszik és átúszik szépen a halottak tartományába,
de egyedül, nélküle, iszonyú érzés,
itt van a gyönyörűség közelében, de nem érheti el,
vagy ezért vagy azért, a különös találkozás értelmén töpreng,
beszalad minden törölközés nélkül a fürdőhely takaros faházába,
ahol egyedül lakhat pár napot L. író úr vendégeként
s gondolkozhat a világról, vagy éppen a magával hozott
gondokat (témákat) csomagolhatná ki, de nincs hozzá semmi kedve,
teljesen betölti a víz éjszakai játéka,
ekkor gondolja el, hogy (témaként) a távollevő utazóval szerelmeskedik,
elgondolja valóságos szerelmüket, ami még odébb van,
hiszen a teste nem készült még föl erre a fordulatra,
most itt dolgozzák a hullámok, itt gyógyul, hogy kellően ellazult legyen,
a vízzel szeretkezik, kéjes előjáték, vele készül a nagy összecsapásra,
ha visszatér az utazó s időt szakít a találkozásra,
amikor már mindketten éhesek lesznek egymás húsára,
mint két kannibál, mint két földlakó,
akik tudják, csak ketten maradtak valami nagy katasztrófa után,
vagy Isten kedvteléséből, ők a paradicsomi Ádám és Éva,
még a kiűzetés előtt, bűnökben elédesülve,
hiszen gondolatban már megtörtént az első érintésnél,
amikor egy hirtelen mozdulattal megérintette a bokáját,
ebben benne volt az a régtől kívánás is, nem tudja, nem…
amely bűn-e most?, keresi a fölmentést, alkudozik Istennel…
hajnalig hánykolódik, egy szúnyognak vérét veszi,
ki azt gondolta, hogy a ius primae noctis okán
az ő véréből szippant föl néhány szép csöppöt,
de aztán a mohóságnak halál lett a vége,
s az ő vére most ott szárad a falon,
az ő Á-s vére, amikor az utazónak tartalékolta az életét
s holmi alkalmi csapodár szúnyognők akarják kiszívni nedveit,
nem, ezt nem engedheti, nem is engedi,
holnap óvatos lesz, még lefekvés előtt kiutasítja őket a szobából,
mert csak rá akar gondolni, csak vele akar álmodni,
a víz hullámzásait tanulva és követve vele szerelmeskedni,
reggel pedig együtt nézni majd a sápadt-bágyadt napot,
amint pimaszul érdeklődik a zsalugáteros ablak résein,
hogy s mint telt az éjjel, köszönjük, jól, jól…
szólnak a madarak a berekben helyettük…..
a platánok hullatják óriás leveleiket, dicsérik a szép őszt,
már minden kitüntetésük a földön…

A kor kapujára plakátot szögez.
– Ki olvassa:      előtte nyílik.
– Ki nem:           előtte zárul.
Csak egy szög tartja…
A jég is odaver!

(1970)

Éjjel ha keresnek
kóbor álmok
fölszedett sineid
megtalálod

eldugott vonatot
elővonszolsz
hűséges vagy Te a
vagonokhoz

leveles dohány az
amit szívnál
halálod: logika
életspirál

halálod nyomában
fájó pózok
életed spirálján
én rugózok

én függök e korban
szürke ólmon
idegek rácsain
ringatózom

(1970)

Mondani akarom a tanulhatatlan verset
és közben játszani a tiltott jövés-menést
a függöny előtt
a súgó nem kapja meg a szövegem
maximum izgulnia kell értem
a rendező elkékül a függöny mögött
s szankciókat emleget tehetetlenül
mert nem ronthat elém hogy még egyszer
és utoljára felhívja figyelmem
a játék fogyatékosságára
de nem tudja kiigazítani végzetes botlásaimat

egyedül pár deszkára hagyatkozhatok
innen állítok és vonok kétségbe evidenciákat
pár centivel magasabbról mint az első sor székei

tehetetlenségemen túllendültem
maradék erőmmel temetkeznem most szégyen volna
e tenyérnyi kockán míg a függöny mögöttem széthasad

1. Szemtájék ha kifehérül
    holdbiztosíték ha kicsapódik
    haláljáradék ha nem postázzák
    akkor szabad-e félnem
    s van-e jogom
    hisz alig karmolásztak össze a kések.

2. A forradalom idején
    az idő mérlegén
    a mérleg nyelvén
    a nyelv hegyén
    volt a szó –
    de nem mondták ki:
    vártak a forradalomra.

3. Nem lesz szobánk
    nem lesz papírom
    a város betemet
    én betakarlak
    huzattal szerelemmel
    (egyformán osztva a terhet…)

(1970)

Titkolózzál, aranyharmonika!
Ügyetlen tobzódás vet ide-oda,
titkolózd ki, ereszd ki sípos tüdődből
a gyerekhang megkeseredett vonulását,
tüntess ki, rejts el! – mikor fejemre
a pokol tornyot épít, hordják a követ
magyarországi piramisokhoz, járomszegek
döfődnek vállaimba, s járok egyhelyben
bedongózott pofával, mint teheneim, kosár
a számon kerítésdrótból – hej teheneim! -,
kiköttettünk a legelők szélinél, legsúlyosabb
vidékeink irtás-derekán bámulni a jó füveket,
hasunkra ágaskodik a csalán és a sás,
igaszegünk ledöfve a földbe kardként kimered,
mint Attila kardja, szemünk lesz véres,
ha belelépünk, az ostor is ott hever, bogozódik,
nyálunk már öklendeztető, de falják ezek a bogarak,
szívják vérünket, tejünket, mit borjainknak
szántunk, tőgyünk elapad, és végtelenek a szekéragyak,
harmonikaszóba torkollik a küllők némasága,
sír, úgy felel, csapát vágunk minden lucernás tájra
és belénk vágnak gleccser-medret az utak, körmünk
égetett szaga is lenyomat lesz az újabb szemeknek
kik utánunk cammognak, s felteszik a kérdést:
hány kereszt fér egy gabonásszekérre, hánytól telik
be a piramis-asztag, vagy csak amolyan fakereszt
lesz a vége, ácstól a temető eldugottabb részibe,
valakik ezüst-homloka fölé, úgyis ez lesz a vége!
Mit titkolózol, aranyharmonika?
Apám faragta mogyoróostor, örökkön metszette nekem,
szíj sosem került rá, csak sudara volt meg raffiából,
s csattant, ropogott, micsoda hangot adott;
keserves bőgését a vándorlegényeknek,
az el sem csapottaknak, a mindig jól-felelőknek
ostoba kérdésekre, a visszafogott robogású jeleseknek,
az ügyetlenkedő büszkeségeknek, az egyetlen kései
szülötteknek, korai halóknak, a kétkedések örökös
mágnásainak, az ingre vetkőzött télimádóknak,
a boldogságot messziről kerülőknek, előle szarvasként iramodóknak.
Hát mit titkolózol, aranyharmonika?
Nincs fölötted titok, se vasbeton menedék,
mint annak, ki föllépett a lövészárok tetejére,
mert szégyellte, hogy hasztalan lő az ellen,
s nem tudta, hogy meddig mehet ez,
hát azonnal lebukott vissza, húsz találat
is érte, neve olvasható Magyarország minden
falujának első világháborús emlékművén,
alatta nyugszik a semmi és a minden bazalttömbje,
a fájdalom márvány-piramisa, hát "győzelemről
énekeljen, napkelet és napnyugat", mert akik
győztek, már úsztak a Styxben nyakig, kifelé hajóztak
végtelen tengerekre, szájukban nem rézpénz,
pár tábori levél, végrendelkeztek úgy hirtelen
síksággal, hóviharral, a -40°-kal, a hőség emeletes porával.
Kiáltana az aranyharmonika.
Bemutatná zavarait a toronyépítésnek,
a toronynak, mely elomolhat, s borul minden,
hogy a szívem kárpitja meghasad.
Kiáltana, rikoltana az aranytrombita,
a föltámadás pirkadás-kakasa, a csókok elhengerített
záróköve, a "vigyétek hírül" asszony-futára,
mezténláb trappoló ifjúságom koronázó-terme,
hol vért fröcsköl a tájra egy eddig ismeretlen tarló,
s viselem a szúrás fájdalmát, a sírás bátorságát,
az üvöltés kényszerét, ezt viselem.
Szivárog a dal az aranyharmonikából,
mint zsebkendőkötésből a vér, hogy lassan
a zuhogás Niagarája legyen, és itt a szív
alámerül, lesz süllyesztett búváröltönyünk,
megtorpedózott álmaink egybeterelt kirakodóvására.
Buzog a dal az aranyharmonikából.
Kemény taktusokat játszik a zenekar Miklós-búcsún
rajta, utána meg viszik a lányokat kerítés mögé,
és bőrkabátot is átszúrnak, ha muszáj szúrni,
itt mindig muszáj valakiért, valamiért,
és az is belátható innen, hogy törekvésünk
a presszóslányok megmentéséért már nem sikerülhet,
mert mondják: "így jobb, kurvák leszünk valamennyien,
s kinek miköze…", mert a szívbillentyűk
kilőtték magukat az aranyharmonikából, s rájuk
telepedett módszeresen a por, benőtte őket
nomád tehénlegelőnk, betekerte domb mögé ívelő
szivárvány, melynek a végit kerestem, keresem
vakság-autó-utakon, kitaposott unalmas ösvényeken,
városok vasbetonja és kocsmafüstjében, de nincs,
hát keresem többnyire keserű káromkodással,
"egy ágyban, egy hazában" – "semmilyen föloldozásban"
itt himbálózik nyakamban egy ócska zeneszerszám,
a számon tolakszik egy ócska zeneszerszám,
röhögi ujjaim ügyetlen mozdulatát,
siratja a titkolhatatlan döbbenetét,
nyakamba akasztva sorsunk cserélhetetlen billentyűsorát.

Vonat     sín      jelzők 
huzatos döccenés a kendőd

öled a halál-cséplő 
csattog szodomai kénkő

vonat      sín      jelzők 
utadba fekszik egy felhő

két felől a tájkép rád lő
törölnek a megérkezők

vonat      sín      jelzők
vonat      sín      jelzők

karodba omlasz
karodba térdel a felhő

Ha rátalálnék vadcsapásra
azon én elindulnék, mennék.

Ha lányra lelnék
megint becsapnám és szeretném.

Ha vízre szállnék
vihart kérnék.

Ha lóra ülnék
lón, lovason lenne habos veríték.

Ha megállnék
ha megállnék? – a mesében megállnék
a Csillagot etetném.

Ha lenne szerencsém
hát tinéktek köszönném.

Ha kezdeném
megint csak így kezdeném.

Ha végül megérhetném
talán meg is érteném.

Ha vadcsapásra leülnék
szarvasoknak regélnék.

Ha regeszarvas lettem én
hej, Hunor, Magyar! – magam elől elfutnék.

születtem csaknem a század
felezési idejénél
a csaknem miatt lettem szabálytalan

szabálytalan költő

egyetlen szabályom ebből következik:
a teljes „tudathasadás” előtt
– minden óvintézkedés ellenére –

robbanok!

Ha már ablak is kitárul 
semmit se írok a hazáról 
se nép se nyelv nem határol 
az ember milyen könnyen árul!

De majd aligha szól másról 
mikor egyszál magába árvul 
az oly távol-messze-távol 
édes hazától -
föléje más idegen föld zárul.

(1970)

Súlyos vizek mellől madarak 
vetődtek a szem szárazföldje fölé

kiköltöttek pár láthatatlan láthatatlant 
kevés fióka és rengeteg ürülék maradt utánuk

tovaköltöztek nyugatra délre
vitték szemünket: a szárazföld mintavételét

a fiókák repülnének 
de most tanulnak a repülőiskolában

s ott is csak körbe-körbe 
egy szem körül

a berepülésre mondják: 
nincs remény 
mások: semmi remény 
egy költő: reménytelen

csak fölfelé lehet 
arra nincs OLDALT és EL

egy költő: halálunk nem reménytelen

(1970)

Időnknek mindenikje
mindenik időnk egy órája
szétterpesztett két láb mutatója
köldökzsinórunk életlen
vágóollója…

Fehérre pingált az ól
mögötte csalánból szőve
buja délután,
Istenem
– jaj csak ne nézzek oda! –
de kinek szurkoljak
a sárló kancáknak
vagy az unottan hágó csődöröknek?

A hetvenes évek elejéről

Fiatal arcok
beszőve
seszínű 
lobogókba:
SZÜRKE 
SZÜRKÉBB
FEKETE
trikolórba!

Hazámra rátalálok
a bot ütése mint az óra ver.

Hazámra rátalálok
életem óriás késekkel perel.

Hazámra rátalálok
e földben itt mert az ég levet.

Hazámra rátalálok
zászlón a vér: a szertekent.

Hazámra rátalálok
ha népe már nem is keres!

Ami már megfogalmazható
akad arra százegyvalahány
vers-fogalmazó…
S ami még rejtezik?
Azt nem lehet!
Nem verselik…

a      néha       véletlen
a      hátha      reménytelen
a      mégse     bátortalan
a      mégis      bizonytalan

(1971)

Dobog az urnák csendje,
szentségtartóként égre
mered Európa csigolyakeresztje,
földig letérdel előtte
országok eső előtti füstje,
viharra készül, rugózik
a Kárpátok hógerince és
krákog a tenger, sót nyel,
az ember már befelé köpne,
horkan a ló zablabilincsben,
leszakadt álmainktól piroslik
mámikák kékköténye, jaj
édesanyánk dehogyis szülne,
szemünk vaksága, tél keresztje,
hódűlők fölött köröz a vércse,
csak le ne szállna, le ne érne!
gyötri nagyon Isten e földet,
Európa kisagynyúlványai deresek,
Visztula, Duna, Olt szökővér vize
reményt olt, halakat partjára kerget,
kopoltyúk sípjain Bartók hogy szenved,
szálkákkal huzigál Csontváry Mester,
s a HARMADIK tudja: semmit se veszthet
ha égre meredő síneken vére
konzerválja a verset: a MINDENT,
krisztusi korban eljön az este,
riadót csörög júdások bőezüstje,
meg kéne maradni, túlélni őket…
s dobog az urnák csendje:
sürgetik egyetlen életünket!

Tengerszoros
és földszoros
mindig az
életünk szoros

vágyunk isteni teljes
a megvalósulás
hézagos –

halunk és
haldokolunk
ne súgjátok
ki lesz a soros –

tengerszoros
és földszoros
álmaival ha
nem lesz azonos
az ember:
az ég se holdas
csillagos

- ó szilánkok az 
éjben a vérben 
essetek át az 
emlék rácsai közt -

ha az egyik kéz 
telében bepáráll 
minden üveg s a 
másik kéz nyarában 
megfagy a bor:

akkor elindul
életem estéli útján 
hanyatt a pohár 
akár a közös poharunk is!
a fehér fal 
kivégzőosztaga elé

Ahogy elnézem magam,
én már saját lábon
megállni azért sem fogok,
s nem is törekszem megmutatni,
hogy azért, ha nagyon…
mert hideg, huzatos
éjszakákon parányi szobákban
és csatangolva vad utcaköveken,
cigánykerék zenitjére dobva
kézen kezdtem állani, majd
jönni-menni, kézen botlani,
s így történt meg vagy eközben,
hogy a haszontalan lábak
a felkelő és lemenő hold közé
verseket kalimpáltak

                                        Csoóri Sándornak, a hajdani pápai diáknak

„Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon
s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél,
szivethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.”

Nem irigyeltem én soha semmiért,
ha csak ezért az árva négy sorért nem,
mikor a szeme alatti sötét aknasor
árkaiból fölszállt az Ábel-füstje ének.

Én nem tudom ki fogta akkor szívére kezét,
és melyik Isten súgott neki éppen,
de a betűk testén már lángrúzsos múzsák
árnyéka lüktetett a délutáni fényben.

Talán csak március volt akkor is,
mert a fakult, köszvényes zászlók kibomoltak,
ha a nyárnak képzelt túlvilág perzselőn sütött is,
s a nap és hold közötti félúton sétáltak a holtak.

Látja most diákját a könyörülő Isten temploma,
és négy verssort ezüstlőn susog a jegenye-sátor,
mivégre futott világgá, mért nem volt maradása
annak, aki ím: hűségében is vakmerően bátor.

„Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon
s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél,
szivethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.”

Legyek kizárva,
legyek árva,
akkor is mondom utoljára,
elmegyek, elmegyek
egészen rövid útra,
visszatekingetek
házunkra, kapunkra.

Jön a jó szél, jó szél
nagy vizeket borzol,
nagy vizeket borzol,
könnyeimmel
telis-teli árkot.

Nem szoktam búcsúzni
mégis elbúcsúzom
vállamra terítem
semmi maradásom
semmi maradásom
két marék földet lop
s viszi zsebeiben…

Ki a szabadságot velem osztaná –
nélkülem kell!
A végtelen utakat ossza be magának
– de egészen –
A példát tűzze nyílra,
fúródjon szívek köré
a legkisebb fiú tette,
aki a mese előtti pillanatban
elköszönt apjátúl anyjátúl
és ökrös szekerét az ezersávú úton
a MESÉKBE űzte –

Halálig, most már addig a házig,
melyik a ház? – futna visszatalálni, kapuját elhordták, csak a távolság csökken, de van, s lészen távolság… miközben előre-hátra hordja tekintetét, füvek színét keveri mámoros zöldre, útnak kell lenni menthetetlen. Kapu leng ott, kerítés, előre látszik rácsozata, köd száll, reggeli köd, estéli köd, mindennapi köd, bolondórán vagy, te közeledő!
Sehol a csikók, nyergeletlen kancák, a kerék nyikorgását is szalagon őrzik, s hallana ostorsurranást, valami őszeleji zajt a hegy felől, kiforrázott hordó kongását, nem hallja, és hallja, kérdi is füleitől a történtek okát, de látja is, nem néz oda pedig. Hátrál a kémény, megfogni semmi reménység ekkora szélben, mikor a tető is úszni, ó, dehogyis úszni, repülni készül, és akkor ki födi be végképp zsúppal, cseréppel, ha odáig elér, takarná két tenyerével.
Kinek? Minek? Egészen közel tündököl négy ablak, tizenhat pántozat, csöndben hulló fal, fehér fal, szabálytalanul lóbál a szív egyfajta indulót, tengerlökés, hajódeszkák úsznak minden cél nélkül, de kinek számít, hogy a pajta bevakolatlan fog összedőlni, mint a szavak a szájban, nyúl nem rágta, fagy nem hasította gyümölcsfák, alig termők, egy eliramló teret bekerítve mit foghatnak az idő rontásából?
Íme távolodom, az imént közeledtem – mint a galaxisok -, üvölti a távolodó, közeledő, lefolyik könnye a fűre, a porba, álma meg akadozik a cseresznyefán, nem akad föl könnyedén.
A ház feltünedezik messziről is, bár bemérhetetlen, csak áll a vacsoracsillag, rányitnak ajtót a tücskök, s csillagokig húzódik föl a szó, az egész mondatok kihallatszanak a pitvarból, és itt – az utalások, jelzések, legyintések egyezményes rejtjelei a hallgatásnak, falról mint bogarak potyognak ebbe a rettenetes hamutartóba. És öntsék az összes sört a ház virágoskertjébe, árt a virágoknak, inkább csöndes esőt, Uram, a port is elveri, mert már a jegenyék tetejéig ér, esőt kértünk, te Názáreti, nem jeget, üljön ki hátakra, szemekre az összes jégkocka, de ne hulljon, mert akkor végünk!
Kilépek a porfelhőből, ködből, elsötétítésből. Nézek fölfelé,mintha közeledne, csak a csillag, nézek lefelé, mintha távolodna, csak a víz. Aház egyik lakója indul fölfelé: tejet visz a csarnokba, a másik indul lefelé: pénzt visz a kocsmába, több irány nem létezik, kupolává szűkül az ég.
Sötét éj helyett világos következik. A sosemvolt testvérek közül kishúgom átfut a réten, amely úgy keletkezett, hogy meséltem neki, végtelen nyarat cipel könnyedén, bátyám, öcsém utánanéz, szövőlepke módjára fonják körbe szemükkel, s kikönyökölnek velem a ház ablakába, jó rálátás van az időre, ami nem a miénk. Itt járok már a kertek alatt, az estéli harangszóban térdig.

Fehér örvényű februárban
ritka kovakőszagú nyár van.

Sistereg, villámlik az élet,
csecsemő sír a jussa végett.

Hazája lesz-e, s hozzá ege?
Fagyok királya, nyár hercege!

Szökhet-e szíve mint zöld vadon
határsorompók közt, szabadon?

Ahogy az ország… hetven éve
száz halálból előjön élve.

Tiltások, nyilak záporában
kint február, de belül nyár van.

Bársony hang, mosolyvillanások.
S ádáz türelem, … szinte már sok!

Délszaki táj illene hozzá
és tenger, hogy kihullámozná

mondat-dallama kottakönyvét.
Bámuljuk: mindez Vele történt!

Örvénylő, hideg februárban
lángot lapozó azúr nyár van.

Beláthatatlan város!
Hogy idomítom semmi meződhöz,
semmi anyámhoz
hangomat? Tompán
kiraktak tereidre, mint egy holdutast.

Tüzesre nyíló reggelek
szürkén hordják ki a messiásokat.
Megváltást csak éjszaka ígérnek,
s bor mellett számlálják a tanítványokat.

Huszonkét évre értem eddig,
nőttem és loholtam oda-vissza a falakig.
Bordázódik az álom, de ne csodáljatok,
ha szesszel, nővel talál rám valaki.

Hordom az inget, kabátot,
beton és üveg-csapdák közé szívemet.
Gyújtsak-e gyertyát ablakomba,
aládúcoljam-e fogaimmal a szót?

A szó csak kirekeszt!

Hazaküldöm a várost. Kinek küldjem?
Hazámat is küldöm, s visszafelé szárnyal a madár.
Fiú! – Kapd fel a fejed a csattogásra!
Fölötted köröz a madár.

Tűz a teteje ennek a szobának,
csak ég, ég!
Kimérten, gerendákig.
Bent lakhatom, ha nem kiabálok.
Rámdőlhetne, mikor a Hold világít!

Tizenkét lakatot olvasztok,
azzal színezem a lángot,
hopponmaradt kulcsok
nyitják a világot,

ha meg mégsem nyitják,
sípolok jót velük,
legalább lelkem szakadjon,
kedvem kerekedjen fölül.

Fekete legények ablakomhoz érnek,
nyárson hozott szalmát tűzre szórnak szépen.

A főnszél szaporán belekap a lángba,
lesz elég hamu majd Hamvazószerdára.

Arra az utolsó filmre gondol, ami majd lepereg,
mint a homokórán a kristályhomok,
a forgatókönyvet az egyszervolt életéből írja,
az ő filmje lesz, csak az övé,
persze meghívja majd valahai filmes testvéreit,
de ezt most csak ő fotografálhatja,
csak ő rendezheti egyedül:
ez valóban szerzői film lesz.

A fiú a háborús lövészárkok között sétál, nézelődik,
sőt nagyon figyel: egy egész életre való képet
raktároz el homloka mögött, amelyek
mindig és mégis váratlanul megremegtetik annak szívét,
aki igazán látja, érzi ezeket a képeket,
ahol minden hullámzik: tengeren és nyárfasorban,
s végül mindenki a maga mondatára talál:
nagy filmmondatok, a színész a kellemesen beszélők fajtájából való,
bevon a színeivel, ízeivel, a nyelv alatt egykor volt talán kő is,
de most már könnyű bársonyban, elegáns suhogással lépdel:
szekérutak kaptatóin és metropolisokban edzett nyelv,
de ott is elevenen él s így lát táj-belsőket: ablaka előtt két jegenyét,
kivert kutyákat, a lombok között megözvegyült galambokat,
amint a harangszóra eszelősen keringőznek
az alacsonyra bádogolt ég szürke parkettjén.

Bátor, sőt vakmerő, de józan is,
hányszor hallhatta a József-hegyi szószékről
hogy itt …a józanság az egyedüli hősi állapot,
de neki nincs veszélyérzete, életveszélyesen nyílt,
nagyvonalúságában könnyen kifosztható,
képes azt is megsimogatni, akit amúgy csépelni kellene,
de van belátása, ezt általában nem szokták viszonozni,
sőt: a nyugalmas tenger ágyúzó vihart játszik ellene,
ő közben hattyúkat számol és etet naiv türelemmel,
s nézi a hajladozó parti fákat, csak ki ne törjenek,
vállalja helyettük is a szörnyű reccsenést,
vállalja a szégyent, átveszi mint gyóntató pap a bűnt,
mint szent-vajákos, búcsús asszonyok Szindbádtól a vétkeket,
csodálják, hogy még él, kibírta a kis és nagy halálokat,
társak, gyönyörú nők léptek mellőle a sírba,
büszke magányba, csak azért, hogy ő sirathassa el őket,
hogy őrizze versben delejes emléküket.

Most megint jön a hóval tömött torkú tél,
amit ő látott, az egy ország volt
egy fennkölten züllő,
egy nép, néha nemzetté magasodó rejtegetett szobor,
a haza ábrándja……vagy lecsavart álma,
amely ma még nem maradhat olyan zseniális fiúkra,
akik talán nem esnek részegen egymásnak,
nem vetnek még szemet kisorsolt köntösére,
de minden kósza hajnali hírre fölriadnak…
és ha megkérdik olykor egymástól, bűntudattal: szeretted-e őt,
hűséges voltál-e hozzá nyíltan vagy titokban,
szeretted-e a szerethetőt, … amíg élt, amíg élt,
amíg itt járkált és gyönyörű mediterrán nők szemében
látta a délutáni hosszú esőket, s ült csak egyedül,
öregen-örökifjan a jövő kiszemelt szökevényeként
abban a pár négyzetméternyi irígyelt szobában,
ahová hívatlanul is mindig hétfelől zúdult
a panaszos hang és a fájdalom…
pergeti most a filmet, mintha csak lapozna az életében:
akár egy boldog, cenzúrázatlan kéziratban…

A dobok sohasem
adhatnak kegyelmet
a húrok semmiféle magyarázatot
társtalanságunk tej meg sörszagára.
Egyelőre nyílt kérdés, hogy
hosszúhajúan lóghat-e a ritmus
deszkasikolyok rengetegében.
A hangfal-tisztelet ministránsai
évek óta hordják
a bort és a vizet
egy tisztább kelyhet keresnek.

Hajnaltájban megfogtalak,
reggelre nyakamra kötötted a rétet,
délre a tóba húztál,
harangkondulásra elvesztettelek, érzem.

Tegnapelőtt és azelőtt tudom a nádba,
holnapra fehérebb lettem a hónál,
tegnap mindenütt kereslek,
holnaputánra sehol se voltál.

Szegény Fiú, te így mondanád,
Ferenc, barátunk, Kiss Feri
a fájdalom és vereség
örökkön bújdosó fegyencei,
szemük sarkában könnyel,
akárha csempészett Tisza-vízzel
onnan a kuruc Ugocsából,
és Debrecenből meg Budáról,
mintha csak sorsod
suhogta volna el az őszi zápor
mikor a panaszt már kidobolta
a csonkán lebénult hazáról,
ahol nagy bűntetés-szótlanságod
keresztje alatt jelkép voltál,
te, a megkötözött szellem,
kifosztott templom és oltár,
s lám, istenült, szorgos törpék
vesztedre törtek önként,
s orvul pokol-csapdába löktek,
és nézték hogyan hull rád
a kín eleven szemfedőnek.

Örökölt hegedűd fiad kezében,
tudd meg: egyetlen hangot se téveszt,
az első hantok dobpergése jelzi:
igazi kuruckapitányt temetnek
„Péterfalva jó helyen van…
mert a templom közepén van…”,
a fiad mondja: apa én most…
úgy ahogy tőled tanultam…
és megy egyszál hegedűn
a hantok után, a koporsó fölé s alá
kúszik a hang, úszik, erősödik,
gyorsul, vadul fergetegessé a héjsza,
mintha látnánk, Ferenc, élsz ma,
hisz ma születtél, s ma temetnek,
és árva hangunkon a Himnusz
is neked szól, csak teneked:
Nyújts feléje védő kart…

– – – –

Duna, Duna, Sugovica
kettétörik a híd rajta,

még a jég is beleroppan
szerelmünket nem bírhatja.

Füveket növeszteni áruló csókok fölé

Tengereket hinteni partravetett ladikokba

Masnikat kötni kisorsolt köntösökből

Körülrajzolni leheletünkkel görbülő karókat

Kicsorbítani szemünkkel cikázó tőröket

Felgombolni szívünkre bárányos takarónkat

Kifelé porló szerelem
halál ellen esküszöl,
befelé dörrenő hantok
fogjátok szívemre
az összes lányt, asszonyt,
fogjátok ezüst tobozba,
kössétek ki; a szél
többé ne sodorja földre,
elhullajtott tűleveleimre.

“Én nem is tudom”
Te nem is tudod
Ha jól meggondolod
“Ha jól meggondolom”

azon az esős napon
enyém a két mokkacukor
anyám s nővérednevű hídon
szépen megbolondulok

“Ha jól meggondolom”
Ha jól meggondolod
Te nem is tudod
“Én nem is tudom”

szerelem holdja
telihold volt
énekszakajtó
éjszaka volt

zúzmarás melled
hófehér folt
gyönyörű hajad
nyakamra fond

köröttem minden
feketében
szerelem holdja
lemenőben

énekveszejtő
nehéz óra
vágyakozunk a
hulló hóra

ideje van a
hóhullásnak
épülsz te körém
hófúvásnak

köröttem minden
hóesésben
szerelem holdja
felkelőben

1.

Lányok kötik a szerelmet,
bokrétát tűznek artériákba –
olvasztják, fagyasztják nevemet,
bújtatnak el halottas házba.

Lepkék röpítnek határba,
és molyok kezdik ki szívemet –
belemosnak esők a Dunába,
s patakok belőle kimentenek.

Feledjem a bömbölő gyereket,
mikor a kazlak fellobognak –
töröljem szívemig a könnyet,
ha “világgá megyek” holnap?

2.

Papír s virágarc, – liliom!
Kivülről ráforrasztva a pánt,
lereszelve minden mi idegen,
lesöpörve az összes csókhely –
maradhatott valaki? – talán –
Vonagló, vérző birtokom
elébem áll, s kibontva jégverem hazám!

3.

Az űrt hová akasztom, ha az Istent nem találom.
Az életet ha túl is élem, a halált csak kiérdemlem.
A szerelemből odébbálltam, a csókokat elherdáltam.
Most mégis jön mögöttem, vagy egy lány, vagy az Isten.

Kemény a fejsze
fán a csorba
derekát lökném
alá a víznek
hegyek közt
a szétfolyt gyanta
illatát szórnám
bele a csöndbe

viszi a fát
meglékelt tutaj
a fénylő kapcsok
itt szétszélednek
halálhajó
után úszik
az erdeinkben
csorbult fejsze

A tenger megáld
sónyelvével, gyökerével,
csiszolt kövével

itt hullámzik,
vesszőm intésére
nem nyílik szét.

Népem
menekülőben, visszatérőben
toporzékol partján.
Nem nyílik szét.

Áztatott arcú gyökerek,
üvegéles kövek sodródnak felém
és a só, a “tenger sója”

belep, mert idemerevültem.
Azonképpen itt a parton is,
Uram, ajándékaid között megálltam!

Szétnyílik a tenger.
Népem átért, s én ittmaradtam
gyűjteni kivesző, feléledő hitemet.

Mielőtt még meghalok
elmegyek Lisszabonba

mielőtt még szívemben
fölrobban a bomba
s elbuktat: – arccal a Balatonba
még elmegyek Lisszabonba

ott a márciusi nyár-tavaszban
már azt a víz-zöldet látom
bár ez nem az én tengerem
csak a kisebbik óceánum

futok előle morajló sziklafokra
föl a kétsüvegű vad Sintrába
és űzött magyaroknak legyen írva:
emléket őrlő s őrző Estorilba

aztán csak vissza vissza
vasárnap is maratoni vágta
mohó hódítóként fotómasinámmal
elzarándokolok a Szent Jeromos Kolostorba

hol Pessoa márványtáblája váratlanul
áttöri a kerengő-folyosó homályát
de sajnos tolmácsunk keze láthatatlanul
villantja föl a pillanat varázsát

mielőtt még meghalok
elmegyek Lisszabonba
s elmondom – szinte csak magunknak –
a híres Gulbenkian Auditoriumban
hogy Bartók itt szállt hajóra

bizony itt intett búcsút Európának
itt dúdolta el akkor tán utoljára
szép vagy gyönyörű vagy….
és szebb mint a nagyvilág…

a teli bőröndök emléke… talán
sétálva még egy utolsó sétát
az óceánhoz futó Rua Augustán
vásáltam egy drága cipőt

mintha megéreztem volna:
nem lesz már hátra sok időm
ez lesz az én koncert-cipőm
lisszaboni Bartók-cipőm

tudjátok-e barátaim
ott a márciusi nyár-tavaszban
virágzó parkok zöldjében
s a tengerillatú éttermekben
mondottam így: hal-paradicsomban
ritka borokat kortyolgatva
egy hétig ott Lisszabonban
veletek boldog voltam

el kellett hát mennem
erre az útra
el kellett mennem
Lisszabonba

Pörös Gézának

Ahogy hömpölyög a víz
és ahogy megtörik,
annyira ismerős, mint az arcotok
és a homok úgy pereg, mint a könny,
tengert tápláló, tengernél nagyobb.

Fordul egy kamera
a szemhatáron túlra, s jólismert
csikó-futtatásos pusztát rögzítünk
a végtelen víz mellé, hogy ez a kör-körös vágta,
amott pedig a tenger képzelt nyomunkkal a parton
valamit kihasítson.

Mondom vagy sem,
Te arra gondolsz, amit már tudunk,
arra, hogy nincs.

Ha vizet látsz, végtelent,
végtelen egyedül találsz rám
egy egészen partnélküli földön,
ha csikókat, szutykos kölyökkoromig
gyere értem, mohás itató-vályú
szélén ülök s kilenc csillagot számlálok
össze az udvarunk fölött.

A tenger robaját, a horkanásokat
felerősítem, a kontúrok szürkésfehérre
merevített sorát meglazítom, elkeverem.

Hogy beljebb mély a víz?
S a csikók elbotolhatnak?

Tengeren vágtatnak át!
A puszta egyenesét megtölti a tenger.

Mondj egy imát értük
mert nagyon is tudták
hogy mit cselekszenek
    kit figyelnek
    kit jelentenek
    és mennyiért
bár nagyon nehéz
az öklendezést visszatartanod
hiszen a hihetetlen tartományban
fantáziátlan fedőnevekkel
másutt meg befeketített
letakart óvott-védett nevekkel
ők vannak ott
akikről azért nem hitted volna el
s akikről persze mégis tudtad
hogy többnyire gyönge rongyok
(ez most így túlzás
ergo: nem nem így igaz
csak sejtetted inkább)
amikor már lehetett
minden kockázat nélkül
akkor a szabadság bajnokaiként
oly harsányan kiabáltak
már ezért is gyanút foghattál volna
s mi mindenre jogot formáltak
még arra is talán
hogy te kérj tőlük bocsánatot
………….most mégis
mondj értük egy imát
(megérdemlik)
rájuk fér nagyon!

Arra ébredt hogy megvakult
bár voltak erre már jelek
ködön át érkezett a múlt
és nem jött felmentő sereg

s reggelre minden elfagyott
kertünk mint virágravatal
feketén-fekete halott
áprílis velünk mit akart?

kérdeztük ám – de hallgatott
hiszen csak néhány fok mínusz…
megmenteni a holnapot
jöhet majd Dugovics Títusz

………………………….

bár voltak erre már jelek
ködön át érkezett a múlt
és nem jött felmentő sereg
arra ébredt hogy megvakult.

Balassis kedvemben lagúnás Tarjánban
jártam jó sörökkel s víg fiúkkal párban
az egyik Péter volt unikális festő
másikuk meg Pál még palócos szerkesztő.

Kedvemért ha ittak attól azér’ szentek
tejről már leszoktak s vivék a keresztet
mint jó búcsújárók föl a magos hegyre…
Péter-Pálkor majdan jutnak az eszembe.

Az sörök párjának meglett a hatása
kies szállásomon zengő horkolása
hallatszott bizonnyal annak a kóbornak
aki ott én valék amúgy híve bornak

s éjszakai lánynak… de nem jött!… csak álom
balszemem sarkába s onnan kitalálom:
mi lehetett ennek az éjnek a titka?
– a másik fáradtan hajnalig még nyitva! –

Bálint úr nyomában Christina nevére
véletlen bukkantam s fölgyújta szemével
„mert szeme nyilával…mint célt engem…meglőtt”
mondatta már velem azúrkék délelőtt

amint tallérosra fordítám söreim
igencsak sajnáltam elhagyott vétkeim
dedikáltam ottan Pál uramnak éppen
didikáltam volna mint tettem az régen

Christina nevére tengerkék szemére
szűzi termetére… eszem vesztésére
ím verset vétkeztem de nem maradhattam…
vasderes paripám nyerítette: Hatvan!

(utóirat)

Azon az éjszakán meghalt a barátom
Halasnak szülötte: hazájától távol
pedig készült haza maga mondta nem más
Los Angelesből is hazakondult Kannás!*

(1999 szép májusának legvégén, telő holdnál)

*Kannás Alajos költő (1926-1999)

rezdül a csont
végtelen a háló
füst a szigetekről
befut a gálya

feszül a csont
hálótlan a háló
távol a sziget
jéghegy és hajó

ilyen a csont
szárad a háló
nem is volt sziget
horgonyoz a horgony

Lám hullásainkban
is van gyönyörűség
a méltó zuhanásban
a csöndes alászállásban
a libegő esésben

mindig föntről lefelé
a föld arca felé
készül a magas égből
Isten lába elé

csak levél vagyok mondja
csak boldog szerelmesek
fejére hulló barna gesztenye
a Sétakertben

csupa fuvallat vagyok
és csupa suttogás
de nem a szél játszik itt
ha felhőid ajtaján kilép
a nagy holdas ég

szindbádi éjjel
kökény színétől égő
dió ízétől férfi
birs illatától részeg
álom vagyok érted.

Rum kéne, rengeteg,
mert keserű íze van a kikötőnek.
Hullám fúrja át a sirályokat,
néhányunkat meg partra sodort az ének.

Rum kéne, rengeteg,
mert léket kapott a tenger.
Kettétörik a mólón a kürtszó,
zászló helyett annyi barátom teng-leng.

Rum kéne, rengeteg,
mert beáll a szó, akár a víz!
Matrózlázadásra alig biztat
hasával jégre fordított ladik.

Rum kéne, rengeteg,
mert józanul sehogy se mondhatom,
hogy hajóvá álmodom a testem,
lángol, utoljára azért kifutok!

(koraőszi tihanyló levélrajz)

Ideje semmi sincsen
elfoglalt mint az Isten
ideje ám ha sok van
suhoghat nádasokban
hajában őszi fények
villódznak vizen égen
bámulják parti nyárfák
végtelen zöld szivárvány
kortyolgat fellegjáró
tavából könnyű ráró
hűsíti szomját éppen
harangszó zúg szívében
félsziget kulcsra zárva
csikordul éjszakára
ladiklánc cigaretta
villan a csillagokra

(- Napló, 1984/85 -)

A falvak után
az iskolák után
elnéptelenednek
a szavak is
kiköltözünk belőlük
mert lakhatatlanná váltak
pedig már
összkomfortos bennük
a hazugság
és plafonig ér a gyávaság

Nagyon kellemetlen
bizonyos dolgokról beszélni
viszont legalább ilyen kellemetlen
bizonyos dolgokról hallgatni

ha az első felét nézzük a dolognak
akkor: Mondj igazat és betörik a fejed!
(és kitörik még a nyakad is…)
ha pedig a másodikat vesszük:
Ne szólj szám, nem fáj fejem!
(és legjobb tálcán előre fölkínálni…)

Le szoktunk mondani rólad
szabadság
hogy nagynéha
nyugtunk és békénk legyen…

Amikor egy ország bűzlik
az erkölcsi hullák szagától
akkor és ott
óvatosan kell levegőt venni
mert a lélegzetvétel automatikus
pillanataiban természetessé válhat
ez a levegő…
amikor e szépszámú egyedek
valamelyikével beszélsz
(mert beszélni kényszerülsz)
légy óvatos!

Fásult és zsibbadt napok
lustára edződik az ember
ha ugyanúgy nyújtózik
minden reggel
hát ez az amitől szívbajt kapok!

Szívem szerint
csak a te szívedet választanám
ha az enyémet majd átadom
valakinek
a tiéddel akarok lüktetni
tovább
és te szegény te hogyan…?

Testem
a tested teste volt
és mondjuk (talán)
este volt…

Hol vagy
ha nem vagy itt?
Hol sírsz
ha nem a vállamon?

Utazás – – – honnan hová?

“A távolsági járaton
a szememet járatom...”

Visszanézek bűneimre
mielőtt lehullok
hófehéren
látom az Istent:
arcáról alázúdultam

K. Cs. halálára

Behajlik egy halál
ebbe az évbe is
szilveszteri zajban
már kulcsolta őt
valami mámorító
súlytalanság

most itt sír egy asszony
és három fiú
akik alig értik ezt
amit mi se
vagy csak alig…

Isten valósága mögött
ott lapulunk – – –
a szenvedést is
kidobja az ő szerpentinjein:
ezt jobb hangulatban
teljes vagy beteljesítő
életnek nevezzük
legyen bár rövid
de tartalmasan barázdált
kanyargós elvesző megtérő: bibliai…

Ő   elmondta az udvart
Ti   feltöröltétek a vért
Én  széthintettem a fürészport
Ők hozták a zsákot
Mi  beletettük a fejet
Te  voltál akit lenyakaztak

Elmúltam – – – – délután
elmúltam – – – – leszaggatott akáclevél
elmúltam – – – – hajnal
elmúltam – – – – hideg mosdóvíz
elmúltam – – – – szénaillat
elmúltam – – – – lovaskocsi tehénszekér
elmúltam – – – – elutazás
elmúltam – – – – ruhák cipők
elmúltam – – – – kinőttem minden emlékem
elmúltam – – – – apám s anyám
elmúltam – – – – minden halottaim
elmúltam – – – – készülődöm

Kitiltva már az őszi hónapokból
lassan megkedvelem a tavaszt
fagyottan álldogálok most a télben
valaki mindent későbbre halaszt

Valaki hó
valaki hő
valaki hí
valaki hű
hahahaha
valaki
mikor mindenki
leste    várta
jöttömet
de félve biztos
helyét kereste

Egy jegyzőkönyv olvasásakor

A lehetőségek igazságát betűzgetem,
az más kérdés, hogy elfogadom-e…

Szegény szegény holt költők
és tévedhetetlen volt lektorok
fullánkos hír- és színlapírók
elárvult gyönyörű múzsák
és megsértett kékharisnyák
profi dilettánsok
és részeg piktorok
persze már örökre
mind-mind halhatatlanok

most előttem vonulnak
egy hosszú éjen át
farsangi fáklyás körmenetben
és fújnak fülembe nyekergő
borízű nótát: hars bulvár-áriát

itt csoszognak a Körúton
kik ismerték minden zegzugát
zúgó liftjével fénylő lépcsőivel
a Newyork-palotát
s örvénylő mélyvizeivel
a csilláros Ó-Hungáriát
és hallottak ott számos adomát
a harmadik etázsról alázökögni
egy Kormos-hahotát

a liftben mindig Angyalok
nyomták a gombokat
csak néha volt áramszünet
szálltunk zuhantunk Szívem…
a múlt századból egy évtized
a hetvenes volt az hiszem
mi ifjúságunkra rímel
nem folytatom … mert
bepárásodik szemem (és szívem).

Átszelhetőségéről
senkisem               jön egy hajó

se vége
se hossza              súlytalansági állapotban

indulás
jön egy tenger       marja a rozsdát

partjairól a
bárka a komp        FÖLD FÖLD

bogozhatatlan
partjairól                HOLD esteledik

marja a  rozsdát
vitatkozik                vége hossza se se

Tudom, nagyon nehéz lesz
amikor vége, vége.

Mert mosolya, hangja,
teste: drága lénye…

Igérje meg, nem enged
többé a közelébe!

Még remeg az égen
egy csillag pisla fénye.

De a lombok közt már
napom bukik az éjbe.

Mikor a nyárból
az őszbe szépen átkísérte.

Csak azt nem tudom,
szívemben lesz-e béke?

Ha megszólal a Hang:
Értük és Érte.

Mert kegyetlenül kell
a döntést meghozni végre!

Tudom, nagyon nehéz lesz,
de most már vége, vége.

Júliusvég: boka-érintés hava,
áldott nyárvégi várakozás.

Ha Isten műtermében is sötét
izzású volt a napfogyatkozás.

De készülgetett száz boka-rajz:
nem szünetelt az ábrándozás.

Egy bátortalan félsziget-lapon
valami olvashatatlan kódexmásolás.

Csodáltam, hogy szép és fiatal,
miért maradt el eddig a találkozás.

„A szezon szeptemberben indul”
búgta, okézta a cinkos galériás.

Méz-szavaiban színek titkos ősze…
ahogy festeném: vonzás – taszítás.

Játék, játékszer, gyönyörű modell,
rohanásaink közt éden-habzsolás.

Mielőtt a tűz hamuba csuklik
legyen egy utolsó, őszi vernisszázs.

S aztán ne legyen Helyette senki,
és helyettem… se más.

Éjfélen túl de nem is sokára
mint a szökött szerelmesek
(behelyettesíthető akárki)
ha hirtelen megérzik – vége
még nem mondják ki
csak várnak a másik szavára
lázasan remegve félve

legyen ő a kegyetlen bátor
aki eltöri a csönd poharát
s a szétrobbant szilánkok
közt a fölsebzett szívek
vére még hajnalig lángol
aztán a reggel nyirkos ködébe
már külön merülnek tovább

A baltavári Kelemen lányok közül anyám legkisebb húga, a szépnevű Rózsa tartott a keresztvíz alá. Ő lett az én Keresztanyám. Zrínyi József plébános úr csorgatta rám a májusi, orgonavirágos oltár előtt a keresztvizet. Sivalkodtam ahogy illik: rúgtam a pólyát, s a pólyán át a boldogan piruló, sírásomat csitítgató Keresztanyámat. De legalább él, s lám, mennyire!, sóhajtott föl a népes família, s él Édesanyám is, akivel ugyancsak meggyötörtük egymást világrajövetelem hosszúra nyúlt napján. Lehet, hogy már akkor mindent megfogadott a Teremtőnek a bábaasszony körül sürgölődő legkisebb Kelemen lány, amit a keresztszülőknek, ha komolyan veszik hivatásukat, a keresztelés alkalmával kell hangos szóval a pap kérdéseire megerősíteniük. Hogy hitre nevel, vigyázza lépteimet s imáival közbenjár értem, afféle nagyon is valóságos őrzőangyalként ott áll mögöttem. 1949-ben ezt rebegte el Kelemen Rózsa a keresztelőkútnál.
Nos, az én Keresztanyám eddigi életem minden keresztútján ott állt mellettem: ő lett a Kereszt. Mert neve is így rövidült, csupaszult. Így magasult: jelként, figyelmeztetésként s nemcsak előttem, de az egész család előtt is. Anyám helyett is anyám, aki megtanít különböző imádságokra s azokat be is vasalja, aki ministrálni küld, aki személyes agitációjával eléri, hogy szüleim egyházi középiskolába küldjenek Szent Márton hegyére, ahová ő kísér el s ő látogat legtöbbet. Aki szerette volna, ha a papi pályát választom. De csalódást okoztam… pedig ő talán ezért imádkozott legbuzgóbban. Szép lány volt, városon is tanult, aztán a háború után visszajött a falunkba, hogy a keresztanyám legyen, s hogy ne találjon férjet magának. Így lett a népes család esze, mozgatója. Férfiakat megszégyenítő határozottsággal vitte a keresztet, figyelmeztetett mindennap a keresztre: ő volt a Kereszt. Az én Keresztanyám, aki eltemette szüleit, öccsét, nővéreit. Most egyedül él az ősi házban. Keresztként meggörbülve tapossa 84. évét. Naponta látogatja az Isten házát, két falu temetőjét. Utazik, beteget ápol. Kimerülésig dolgozik. Süt, főz. Főleg a szomszédoknak, mert maga már alig eszik. Időnként összeesik, aztán fölkel. Tavasszal még mindig kimeszeli a házat. Minden este megnézi a tévében a híradót s az időjárásjelentést, utána elimádkozza az Úrangyalát. Az élőkért és holtakért külön személyre szóló fohászokat mond. Így is nehezen lesz éjfél. Reggel az első harangszóra már talpon, mintha csak valahai kenyérsütéshez kellene befűteni a kemencét. Meditál, imádkozik, tervez. És már reggel Keresztet vet erre a napra is. De ő elmúlhatatlanul a Keresztanyám marad: ő az örök Kereszt. E jelben, bárhol is kerül elém, mindig feltűnik az ő arca is. Tudom, hogy egyszer rábízattam. Felel és imádkozik értem. Helyettem…

Friss tavaszi légbe száll
tavalyi rózsaágak füstje,
elmúlt századod remeg
az elvadult édenkertben,
hol szemedbe mar a füst
tekergő szerpentinje.

Hát füstbement rózsák illatát
utaztatod a múltból…
ami nyaraidból még maradt
most könnyű füstön villan át,
s szíved valaki szívéhez
hozna egy rózsacsokrot.

Régholt költők általában
egy szép formás balladában
dallanák el az örök történetet
én csak tovább mesélem neked
ahogy hallottam még hajdanában
a múlt század utolsó harmadában
…

Figyelj rám jól hiszen
az első mesét (sajnos így alakult)
már csak annak mondhatom
aki felnőtt szép ifjú hölgy
tudom kicsit fanyar dolog
és sokszor hihetetlen nekem is
ha arra ébredek: hull rám a föld
és látom: szótlan halott vagyok
de semmi könny szívem
annyi halál lépdelt át rajtam
hogy könnyedén legyinthetek
nincs elérzékenyülés
az élet szép és semmi baj…
te most már ennyi vagy
mesélhetek
a bátyád meg annyi lenne
mesélhetek
ha ő megszülethet
neked most nem mesélhetem
anyád meséjét
aki feltűnően szép lány volt
és nagyon szerelmes egy fiúba
talán a hatvanas évek elején
vagy inkább csak derekán
egy nyáron át táncoltak
arra a két szívdöglesztő olaszra
meg a lassú Beatlesekre
(szombatonként tudod
ez nálatok a takarítási zene)
mondják nem volt szebb pár
abban a mediterrán városban
a fiú átfogta a széplány vállát
derekát és csókolta mindenütt
strandon sétakertben kispadon
táncközben parkettán és betonon
anyád persze engedett
mert azt hitte csak játék
a vér felbuzgó óhaja
hát szegény nagyot tévedett
(azóta is mennyi lány téved
ezért óvlak ezért mesélek)
aztán sírt gyötrődött
a fíú meg elszállt mint egy
színes lufi a hol nem voltba
talán az NDK-ba dezertált
(akkoriban a szőke kebeldús
német macák nagyon bírták
a magyar él-bedolgozókat)
és anyád magára maradt
nagy titkával még néhány
gyötrelmes szörnyű hétig
a te ismeretlen arcú bátyáddal
és sírva döntött: még nem lesz anya
korai még korai még a konty nekem …
dúdolta volna ha ismeri Burns dalát
hiszen előtte még a nagybetűs…
talán imádkozott kicsit
és fogadkozott erősen
hogy helyrehozza vétkét
aztán teltek-múltak az évek
a nagy szerelem után
akár egy cserbenhagyásos
gázolás után fölszárad a vér
és a könny ha mások járnak
az úton (On the Road)
akkoriban tudod minden csaj
Dean Moriartyval
szeretett volna találkozni
úton-útfélen „egy szétgyötört
nagy Limousinban”
anyád persze még mindig
kihívóan szép volt
sőt egyre szebb érett
dús gyümölcs lett
ahogy a fényképek mutatják
már-már fiúsan vagány
diákként tanult és dolgozott
bolondultak utána a hímek
és a csörtető egyenfazonok
de nem volt már sok bizalma
mert akit keresett volna
azt az igazit nem találta
már majdnem föladta tervét
s ekkor belépett egy kellően
szabálytalan férfiú a tabló-képbe
(haj de bűnei miatt
már egyszer büntették
első fiától fosztották meg
ki nagyobb volt mint a te bátyád
amikor anyja méhéből
szabadon kiúszott
így mondta sírva: privatizálták
a mohó angyalok)
akinek tán az volt a rendelése
hogy anyád vétkét az égieknél
kiegyenlítse: ezért volt épp
a gyümöcsoltói sugallatnak
kissé mámoros élet-rendelése
különös tavaszi délelőttön
egy megzokogtató temetés után
alkoholos búfelejtő íze a szélnek
hogy élet foganjon akár
a delejes érintéstől is
anyád még mindig szép volt
érettsége teljében viruló hölgy
akinek már csak te kellettél:
testéből test véréből vér
az örökkön kísértő bimbó-fíú után
és megszült téged rózsabimbónak
fagyos Betlehembe jézuskás jászolba
magának is drága ajándékba
aki persze véletlenül a képbe jött
tudta hogy bűnét most leteszi
és átadja annak aki nem tiltakozhat
…

és te megszülettél kedvesem
ne kérdezd hogy honnan tudom e mesét
mert csak epizódista lehet
minden vélt vagy valós nemző
mert igazából apák nélküli a világ
helyette is te vagy anyádnak lánya-fia
sőt parancsoló ura-férje
anyád szép kívánt termést hozott
már nem élt hiába
büntetését lerótta
a penitenciák lépcsőit megjárta
már azzal ahogy öreg papok fülébe
elsuttogta az örök Évák paradicsomi
derűjével a test kígyódiktálta
szép kévánalmait: távozzék az ördög!
szóval megszentült a szentem
a részletekhez nincs lámpásom
sem semmi fölhatalmazásom
mert nekem sohasem gyónt
talán így volt talán nem
én hol voltam hol meg nem
ha lesznek majd gyerekeid
te szülj igazabb meséket nekik
míg nem jő szemükre az álom
ha egy szálat rólam sodorsz
nem tilthatom és nem is bánom

Október gyermeke ő.
Ráeszmélt erre korán.
Otthonról hozta a jót,
S növelte is szaporán.
Zengeni (tudvalevő
Irigy barátok) nem kell!
Senkise őrzi magát.
Talányos mint ama kert
Végén a labirintus.
Ám ha ritka tükrébe
Nézel: látsz benne csodát.

Oldja a cseles kéz-kötést,
Lábát sebesen kulcsolja át meg
Át a ráküldött ördögnek is;
Hajnalig hátára fekteti szépen.

Janó valahányszor is győzi a versenyt!
Álmatag társak persze csodálják.
No lám, kicsinyhitűek, földik,
Olyan izgalmas, szép ez az élet:
Simán és gyáván én sosem adom föl!

Pillanatra most persze megállunk,
Iszunk az egészségedre, barátom!
Nem többet, csak egy kupicányi
Tüzes csongrádi szilva-kisüstit…
Évádat meg illőn köszönti – virág:
Régtől hűséggel melletted áll.

Leskelj még sokáig kormos üvegen
Angyali Nap-szépét, édes öregem!
Józanodva és deresedve se mondd hát:
Oly vének lettünk, mint akiket már
Sűrűn szólongat valami égi titkár!

Egy derék könyvtárigazgató, miután szelíden nehezményeztem, hogy könyvtárában csupán egyetlen régi (az elmúlt század hetvenes éveiből való) művemet találtam a szabadpolcon, holott találkozóra hívott, ráadásul meglepően tisztes számú és érdeklődő közönség ült velem szemben, néhány nap múlva fénymásolatban elküldte az Alföld 2001. februári számából a 67. oldalt, ahol a lapszélen három hosszú felkiáltójellel és egy kisebb kérdőjellel üzent, pontosabban így hívta fel figyelmemet a kitűnő olvasásszociológus Nagy Attila Folytonosság vagy törés a magyarországi olvasáskultúrában? című tanulmányára, mely az MTA Szociológiai Intézete által végzett 1996-os felmérési adatokból von le következtetéseket, illetve tesz figyelmeztető megállapításokat a fénymásolt oldal harsányan megjelölt részében:
„Ráadásként hadd tegyük közzé az éppen olvasott könyvek listájának éllovasait. A megkérdezettek (5000 fő) közül minden századik Lőrincz L. L. műveit (A nagy mészárlás, Monszum, Gyilkos fa, A suttogó árnyak öble, A megfojtott viking mocsara, A gyilkos mindig visszatér, A vérfarkas éjszakája stb.), illetve az amerikai „slágerszerzőket” említi. Rajta kívül (Lőrincz L.L.) az élő magyar irodalmat nem Sütő András és nem Lázár Ervin, nem Petri György és nem Nagy Gáspár, nem Gyurkovics Tibor és nem Konrád György, nem Nádas Péter és nem Csoóri Sándor képviselik, hanem (sorrendben) Moldova, Berkesi, Esterházy, Müller P., Vámos M. és Vitray T.”
Azóta lehajtott fejjel járok. Szégyenkezem. És megfogadtam, hogy a következő könyvemet csak két példányban jelentetem meg. Az egyik példánnyal (természetesen ajándékként) a derék igazgató közkönyvtárát gyarapítom. A másik életfogytig a nyakamon marad: afféle családi emlékkönyvnek. De a derék igazgató, lám folyóiratokat is olvas,… sőt: küldöz, /így üldöz, /na jó, /legyünk jók:/ üzenget… Máris szép a világ: holnap írni fogok (már rég írtam! )az Alföldnek. Az olvasás évében egy olvasó is olvasó! A versolvasó meg triplán számít. (ez utóbbi mondat egy másik derék könyvtárostól való, aki persze szép és darázs-derék, és főleg Nadányi-verseket suttog.)

Egy elveszíthető kép 
üresjárata lesz a 
következőkben perbe fogva 
mert képtelen és

a végtelen nagyságú rés 
léket így szimatolva
gyanútlan jégagyamba 
sétál akár a kés

hajthatta ide fakutyaszél 
pingvin vagy eszkimóima 
roskadó hókunyhó fala 
alól egy verskéz

versláb mely az éj 
leple fölött virrasztva 
kávéabrakból összevarrja 
e boldogtalan költeményt

Összerakott                       kibontott

lobban                                üzen

Hajból                                 hamu

tenyerel                              ügyetlenül

Hajthatatlan                       fenyők

fordulnak                            hajlongásba

Szemek                               hontalansága

fölött                                   verdes

Kiadó                                  lány

olcsón                                 visszatartható

Villámok                              befordulnak

arccal                                  falnak

Részeg                               józan

esők                                   szitálását

Nőni                                    akartam

helyetted                            télen

Júdás                                  Pilátus

Jobb lator                           Bal lator

Mert nem felejted azt a naplementét…
– szemközt épp tán a boglári hegyekkel –
borod tüzét már forrpontig emelted
s dús forrásinál kábán elhevertél.

És lecsapott rád az emlék misztikája,
mintha filmre vették volna holmi istenek
a látvány logikáját, és most is intenek
neked, hogy nézd csak, mily szépen kiállja

a próbát, mikor átrepül a túlpartról ide
keresni titkot s mézben ritka ízű nektárt,
mitől túlcsordul a szó és megnő az Ige.

Veszélyes-szép kaland, ha éppen ekkor meglát
egy partra vetett sellőt, rianó madonnát
s kelyhét boldog nedűk öntik telibe.

1.

Pörgő sás, nádtenger
szél libben, zörgő nád
vihar készül
      harang kondul
fuss            fuss
     lovam
           fuss

2.

Tó tükrén
           rét
Nem hiszed?
Mért éppen én?
Á, igen!
Tó tükre
           jég

3.

Kilencet fúttam sípomba
Kilenc lányom előhívtam
Kilenc napig búcsúzkodtam

Kilenc tóba merül az éj
Kilenc felől jő a sötét
Kilenc lányom vizitündér

4.

Hínárhoz a csillag
Hozzám a hínár füzére
húz de mivégre
ha azon nincs csillag

5.

Éles füveket
köszörül a nyelved,
lila véredet
hajamra csepegtesd,
sok a vér
sok a vér
már pikkelyem is véres,
nem baj, majd holnap
a nádra teríted -:
inkább kicserélem!

6.

Felrepült
lehullott
rábukott a vízre
három sörét
a kövek közt
      ke
    reszt
   formát
     vett
      fel

7.

Fodroz a tűz
ez csak a hold
madártestek
hová szálltok
ez csak a hold
az égbe kerget
a folyóhoz űz

8.

Ide a ladikot
           viszem
      a
           mélybe
Három öreg pákászt
adnál csak cserébe
           vidd!

9.

Itt már a folyó
te tó, te tó
tengerig nem áll meg
a folyó elfolyó
itt már az éj
te tó, te tó
hajnalra kiszáradsz tó

10.

Tükrödből a madarak
és fények kilépnek
tisztább tükörbe
hol a hajók égnek

11.

Az ív ott megpattant
           feszült
           recsegett
megpattant, egyenesült
a tófenék egyeneséhez
           simult
           csapódott
az utolsó béka-horog
           vitte
nem lett elég a gombolyagom

12.

Sírtam az éjjelt végig
a könnyem a tó
a partoknál tengeröböl lett
és nőtt a tó
fel a homokos meredélyig
végtelen volt
tengernél százszor viharlóbb

(Töredék)

A kiszántott krumpliföldre kivezényelhetők…
sörös ibrikek és tűzfal-ikonok közé állíthatók…
halálra, pénzre, hatalomra gyűjtögetők…
hidrogén-hamun, fegyvermarkolaton elalvók…
m e n e t e l n e k   i t t……………………………………
…………………………….

verik a dobot…………………… húsvéti kereplővel…
a harangok Rómába mentek előlük………………….
……………. leborulnak……………. a többiek jönnek
annyian, mint a hunok……… mikor már kettéváltak
……………………………

a vasakra, lehetőségeikre nyilakon zizegők…
a sátrakból, tizedik emeleti Vereckéről lebámulók…
a képtelenség fejérvári hadiútjain elhemperedők…
……………………………

jönnek………… és…………….. menetelnek zászlókkal…
gondolataikban pusztaszeri gyepűk rácsain elhalkulók
……………………………

Se vers se teljes kárhozat,
csak kószálás végnélküli,
merülő hajótöröttek egy szál
deszkán koccintanak velem;
csikkek tábortüzei forralják
semmivé a Dunát, Tiszát,
rimbaud-i szahara porvendéglőiben
reggelre éj jön, ebédre rum.
Se vers se megváltó evezés
hazák leplombált tengerein,
és mégis közeleg ütemes kopogással:
MENTSÉTEK MEG LELKEINKET!
hiúz szemű kapitányaink
árbocra függesztik testüket,
tenyésztett delfinek ágaskodnak
a kapitány-nyelvekért –
MENTSÉTEK MEG…
s mentsetek meg az utolsó érvem
előtt az óceáni pánik legközepén
hogy kiliggatott mentőöveket ne foltozzak!
MENTSÉTEK…
meg a verseket
hogy ne dúdolják KALÓZIÁBAN,
terjesszétek a csendet
s látom ahogy megőrül,
beleőrül a tenger…

Bedőlt homlokom előtt abroncs,
az őrzi, tartja sebem hegét,
és a fönnmaradt őrület, halál
bolondít, zuhog szanaszét.
Készül a hóesésben városok kupolája,
hogy arcom vakító fehérje tündököl hiába!
Forognak nyalka szánok, s óriás fenyőkhöz érve…
szemetek hunyva, némulva szátok, csak álltok lekésve.
Abroncs térben tiprat a SÁTÁN,
s mint medve az álmát pihegtek át hajnali rorátét,
mert a sehová iktatott szél fújdogál, – ráér.
De mihelyt a szívemig behatol,
döndülhet orgona, cimbalom,
foszforeszkál vérünk porhavon,
fejünkre szánkázott……… törött a homlokom!

Lefokozott szívűeknek
valami szabadítót mondani
a kapuk alatt

görbe utcák
körbefonnak bennünk

vérágas szemekkel
kétségbeesik a gyermek

lepréselt levelek albuma
következetességre tanít

de a levelek már
cégtáblákhoz szorulnak

több évre nyújtott
ősz következik

kell valami szabadítót mondani
a kapuk alatt
mielőtt tompán becsukódnak.

Sziporka tánc, egy körszelet
ívén nőnek fejemre tavaszi levelek.

Villanás, kabátnyi ég, tenyérnyi Nap
vándorol ríkató őszbe a malom alatt.

Már elhasznált a vér. Velem a nyár
ideiglenesen lerakott sínekre vált.

Reggelre simán hurok lesz a kör.
Szabályos tél jön. A földre hó, az emberre föld.

"Halált hozó fű terem
Őrizd meg jól az életed,

De künn a dal szabadító s szabad,
A mindenséggel mérd magad!

Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem.

Hunniában valami készül,
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Hadd tehessek az emberiségért valamit!

Most hódolok midőn még messze vagy,
Akasszátok föl a királyokat!

Haza csak ott van, hol jog is van,
Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
A hősöket egy közös sírnak adják,

Vörös, de karcsú még a nyár.
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Az Óceánt mégis elérem.
Jöjj el, szabadság. Te szülj nekem rendet,

A néppel tűzön-vízen át!
Nem halhatunk meg, élnünk kell tovább."

Torkig hull a koronatűz,
derékig füröszt a fájás;
szenes húsomba kényszerítik
fogaitok árulását.

A homlok nem perzselődik,
idegeim rághatatlanok;
hát iszonyúbb kínt viselek
annál, mit reám szabtatok.

Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György;
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen e föld!

Gyakoroltam az aszkézist
amíg bezártak az ünnepek
mint akire rácsapták az ajtót
és rámzuhantak a századvégi nagy havak
(s öreg ritkán látott beteg rokonok
lepték el a ház minden zugát)
gyakoroltam hogy nem is tudok rólad
és sohasem tudtam rólad
és már nem is tudhatok ezután
így ragoztam magamban
a napi kötelező zsolozsmát
míg tonnás fehér meteorit-morzsákat:
márvány hókockákat szeleteltem a kertben
mint az égből hullott mannát
Jézuska karácsonyi süteményestáljára
tessék tessék csak…
küldtem neked is az édességet
dobáltam mint gyerekkoromban a habcsókot
valami idétlen maszkabálon
ahol cukrászinasnak öltöztettek
de belesültem a mondókámba
s azóta is hányszor álmodom
azzal a megszégyenítő pillanattal…
és hallom mintha hógólyák kelepelnének
fejem fölött a ködben és suhognak Afrika felé
talán hogy ott is szülessenek gyerekek?
mert ott is kevés?
bocsáss meg ha elképzelegtem:
szülnél nekem egy hónéger fiút
aki eltűnik s majd visszatér tékozló álmainkba
amíg szigorú hófalak közt töröm az utat feléd
(szökésben levő rab) gondolatban s közben kérdezgetem:
csak édesség-máz vagy tiszta méz is van szavaidban
s olyan fehér-e lelked mint szép arcod hava
és leroskadok-e majd veszélyes terhed alatt
mint itt ez a borókafenyő a kert szögletében
mert a hó decembervégi makacs áhitata olyan súlyos
hogy kényszerű aszkézisünk alatt nem olvad el
s nem olvad el a fenyőfa alatt sem:
kitart az ünnepek után is ez a váratlan ajándék

Terveid rengetegében, Uram
már láttad az én egyetlen utam,
láttad a fiatalban a roskadt öreget:
Feléd vándorló lábnyomaimat.

Láttad ifjú fényeimben az árnyakat,
ha szembejöttek párban az úton,
el ne vakuljak, hát küldtél elém
mély börtön-kátyukat, ezt is tudom.

De adtál óvni szétszórt nyájat is,
kiknek szolgáló pásztora lehettem,
ha erőm már éppen megfogyatkozott
a Lélek épített falakat helyettem.

Kezem és lábam gyakran megremeg,
olykor látnom és szólnom is nehéz,
de az út szívemben mindig egyenes,
hiszen mágnesként vezet az a kéz:

a Te kezed, – és akaratod gyémánt
csöndjében hozzád tart estéli utam,
mit fáradt lelkemmel már némán
látok is bölcs terveid szerint, Uram.

Molnár Mátyásnak, Vajára

Suhog a beregi erdő,
törvényre emelkedik a kár!
"Pro patria et libertate"
kibomlik hajad akár

a zászló, Nagyságos Fejedelem.
Megfordítva a lovon a patkó,
menekvés Beregtől, Szatmárig –
mögötted Lengyelhon, előtted Rodostó!

Fűvel földellek el
fáklyatemetőben, siklik a csónak,
kivágják a tölgyet, szemed leszurkozva
rohan a tengerre.

Fűvel földellek el,
lobognak a fejfák, ablakon néz be a farkas
s csecsemőt lát, víz jön "idefele",
sodor kék-kopoltyús pákászt.

Fűvel földellek el,
zubog a Túr a Tisza, a harangszó késik,
e népet földeljem ma? – itt viszem, nézzétek, –
megvakít Kölcsey másik szembogara!

Szabadság, Szerelem,
Segesvár, Dárdahegy!

Éltem 26 évet;
átállítom a szívverésem.

És dobták testét lefelé,
egy dacos szaltót csinált,
piroslott ingén a vér,
szemében izzott parázs.

Halottak a szemfedőim
engem dobtak legelőször,
csontok, szív-helyek ölelnek,
jelöletlen porló hősök.

Pár papiros szerterebbent,
mikor rámcsapott a halál,
e verseket nem temették –
csak a szél pörgeti tovább.

Feketére mos az eső:
megszólalnak holt kereplők,
megmozdulok, búvok elő.

Átlátszik az összes csalás,
minden kétség egy villanás.

És az évek elcipelnek,
fűrészes hátukra vesznek.

Kezem lerogy egy virágra,
beleordítok a NYÁRBA!

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Fegyveremet belehányom.

Millió huszár, millió! Vérző szügyekkel úsztat!
Áll-e a vér, hazám? – Arad?

Nyélen lőtt zászló süvölt, itt kering.
A "hon éljen" és ránknézett Damjanich.

A zsilipre kirontva zuhog az ár, mi nem merünk!
Ők tizenhárman is oldják a bitók alatt kötelünk.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Ha kiszáradsz, hova állok?

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Elrejtve az arc, vízben a szív, – egyre ázik.
Hab fut a Maroson, szirénázik!

Hej Istenem kicsi Móka
csillag hajlik az utadba
a szemünket szikráztatja
a szívünket himbáltatja
emlékeink abajgatja
az a csillag kicsi Móka
vagy a szép Domokos Anna?
zöldülget fönn a Hargita
hej Istenem kicsi Ábel
csillag repdes az utadba
hogy te arra tüstént rálelj
az út magát mutogatja
az ösveny előre kitetszik
a legényfa kivirágzik
álmainkkal beh cicázik
jaj Istenem kicsi Móka
halált világló éjszaka
csillag hullik az utadba
hajnali madár Nyikóba
kicsi Ábel kicsi Móka!

Kondor Béla emlékének

Megdarált margaréták lisztje
üzente nekem a telet,
masinám motorja begyújtva;
elhagylak benneteket.

Ne tántorogjatok világgá mégse!
ha lenyomatában is szakadék
életünk fölött suhan az angyal
s ezüst-zsilettjét pengetve zenél.

Mert szabadságom már
szárnyával megtoldva!
elhagylak benneteket!,
kaptam egy égi megbízást:
festeném be a mennyeket.

Aki elment a falakig,
s átkacsintott azokon túlra,
az a "mitugrász-figura",
hirtelen szakállal tüntető "alak",
az a lila szeszekben
agyát fürdető szív-dilis ébresztőóra,
bámulatunk és tiszteletünk
alanyai közül, az utolsók közül
a nagycsütörtöki virrasztásban,
érettségi vizsgák után
önkéntes BALLAGÁS a Koponyák Hegyére,
"itt a legigazabb gárda vész el",
bizony beteljesedik az írás,
s egy hörpintésre kiitta
az áprilisi tiszta Balatont,
kifeküdt partjára, ama sínekre!

Kósa Ferencnek

Hegeid fölé
ráülnék vágta-lovadra,
látnám, hogy patái
koponyát tépnek
s a cserépút rapottya.

Kezünkön kifényesített
karperec a kengyel:
megyek a víznek
kiröhögött daccal
megcélzott fejjel!

A homlok öble alatt,
a megjelölés alatt

falon rozsdásodik a patkó.
Hol az a puszta…
és hol vannak romlatlan füvek,
mit ehetne a lovas és a ló?

A hegygerincen a hajnal lovasai ügetnek,
tartozékaik hiányosak: a győzelmet elhagyták
a falvak fehérségében. Csatavesztésre áll a köd is
lenn a völgy horhosaiban. Visszavonulásban az álom.
Gyermekkorukban a harcosok álmatlanság ellen imádkozni
szoktak, ma a harc lenne … az imádság itt már
kihagyásos. A harcnak jó katonák, lovak, fegyverek
kellenek. Ezt a legrosszabb katona is tudja, a legjobb
lovak patájukkal az út porába rajzolnak szándéktalan
jeleket, a fegyverek is követik példájukat. Aztán riadót
fúj a kürtös, és bejelentik, hogy az ellenség eltűnt a szemek
elől a tegnapihoz hasonlóan. Megint hiába gyűlt össze a
hajnal összes fénye. A harmat elszállt a füvek derekáról.
Nagy mérőműszerekkel mérik az ütközet színhelyét, kiszögelik
négy sarkát a csatatérnek. Már harsanna a kürt – leintik -,
mire való ez a játék. Csata nélkül is nyerésre áll ez a
reggel, "az erőket lesz majd mód mutogatni különb helyen is".
Szedjék fel a négy cöveket. A lovak arra jók, hogy elvágtassanak
a csaták-nélküli terek füvéről, a fegyverek, hogy mutogassák az
unokáknak. A hegygerincen az est lovasai tűnnek fel, tartozékaik
közül sok hiányzik, nincs víz, abrak, s még mennyi minden! Minden.
Ájultan zuhannak egy régi-régi tűz hamuja köré.

Hülyülve nézem e beőszült márciust,
lépcsők alá süllyesztett furcsa logikát,
ahogy látszat-tribünökre hulló
leveleket delegálnak a fák!

Körbejártam százszor a várost,
s hányásig kering a város bennem,
a puha kézfogás majd arcul üt,
és hiszed-e, hogy itt még szemmel is vernek?

Tékozló ez a szerelem is,
látod, ilyen az én szerelmem,
förtelmes plakátokkal beborítlak
s szólítgatom a nevedet.

Istenem, oldd fel a görcsöt,
szám szólaljon, lábam térjen az útra,
Boriszkával
a lelkünk harangot öntsön,
s ha halunk is, zuhanjunk csúcsra!

Mit borít rám a szél,
miféle november-irhát?
Fagynék nélküle inkább;
húson, szemen kockázzon tél.

Jöjjön a fagy, melegítsen!
Maradék hiteket menekítsen,
s a szép fejünkkel játszadozót
kerítse, hordja be a hó!

Számlálom össze a holtakat,
"ha a szükség kínja nagy"
Kanizsai Dorottya jön felém

de minden temetés elmarad
a fájdalom bennem fogva van,
készül advent előtti születés.

Nagy Lászlónak

Átfúj lassan a szél,
átjár a penge,
ha megadom magam,
csak SZERELEM kerít be.

Nyihogó paripák hintaja
morzsoljon össze,
fekete pántlika legyen
kantár-hajukba tűzve.

Kihordok minden álmot.
Talán így szentül vétkezem!
Elorzok pár évet még e földtől,
aztán gyökér fonódhat nyelvemen.

A tenger lent most is vadul morajlott…
bár forrt habjaiban valami távoli tört-kék,
mikor a Fekete Szikláról lelökték
bűnei miatt a megtévedt gyönyörű asszonyt.

És beúszott érte a legvadabb Remény,
de mielőtt elérte volna már halott volt
a tegnap még hűség és erény példája…
mára parázna, és a tenger csak morajlott,

mint vén halászokból a kórus hangja,
meghozván mindig a szigorú törvényt:
rettegjétek a bűnt és a veszejtő örvényt,
és nem tudták, hogy Isten másképp akarja!

A legszebb négy sor
ezért a legfontosabb is!
amit valaha (ezer éve)
Gyulán leírtak –
nyugodj békében
Krúdy és Márai szellem-öccse,
békétlen Simonyi Imre,
azt Te írtad!

„S a gyulai éjszakában megállván
– – balról Kohán György, balrább Porzsolt Kálmán –
a Nagytemplom alatt a holdvilágnál
megegyeztünk: éjszaka nincs szivárvány…”

Kinek a vers?
És mire a szó?
Hajnal szívén
e véres asszó?

Tényleg, kinek?
Te kinek írod?
Mondd, barátom
mért lobogtatod

még éjjel is
a hószín papírt?
S bámulod, ha
valaki ráírt

vagy csak diktált…?
Mért ne segítsen?
Sejthetted, hogy
maga az Isten

áll mögötted
ilyen szelíden,
bölcsen, mintha
csak kezeiden

múlna ekkor
győzelmed hamva
s híre.Végül
azokra hagyva

mindent estig
vagy délutánra
kik értenék…
már mindhiába!

—————–

Simonyi úr,
ha megmondaná,
miért ment el
így a föld alá?

Pontosabban:
ön meg annyian
hitték hogy ott
még valami van?

Föltámadás?
Vagy Pokol alja?
Dörömbölhet…
ugyan ki hallja?

Megértem én,
hogy elege volt!
S időtlenné
rúgta ez akolt.

Versbe véste,
ha Kohán állvány
nélkül rajzolt
a holdvilágnál.

S megállanak
mint krétarajzok.
Kísértenek…
én elviharzok

még megnézni
a Nyári-színkört,
a Kék Macskát,
éppen pezsgőt tölt

színház után
a kis szubrettnek.
Mily boldogok
akik szeretnek!

Nagy szerelmek:
az egy-nyáriak!
Gyors vége lesz
s már vége is van!

Egy lányt szeretni
és egy zászlót,
hazát, ha hull…
Hát mindhalálig
határtalanul!

Ön tudta ezt,
és halt igazul.
Az élet volt
vers, Simonyi úr!

Ama százujjú kesztyű helyett
– hallik egy üzenet –
október vérző levélbrokátjába
csavard a kezed

sálad, átlőtt madarak
zuhanó íve legyen,
életet tékozló honunkban
kitelelnék a szíveden

ha ekkora télre az út elhívott
parázsból lehet a csizmád,
hiszen az égést és megfagyást
lebírtad s kibírnád

fejed mégis födetlen maradt,
bár felöltözködtél csudamód –
angyalpihék sörényeden,
"NAKONXIPÁNBAN HULL A HÓ".

(Belső tó)

Színültig telt azúr kondér
alatta lángol a nád
fölötte az erdő lobogó
zöldje füstöl

a belső tájban
minden vibrál:
hatalmas nyár van

(Aztán majd egyik nap)

Két gesztenyekoppanás
mintha gerincre
hidakra hulló bombák
és nőnek a tó fölött
a reggeli ködök

kerekednek az álmok
az egyszervolt nyárról
de a fecske-iskola már
betéve fújja az idei napsötétet
s okulva rendben
Délre költözött

(A csontoké lesz)

Gesztenye-és dió-órák
ahogy az érés mutatója
boldogan ketyeg héjában
s körbe jár a vég
üt dobol kakukkol a ház
őszi gyümölcs a csontoké
íze a nyelvet elélteti sokáig
dió gesztenye hull gurul
majd súlyos téli borokhoz
súllyal zamattal illeszkedik

(Barázdában)

Kánonon kívül károgok
de a kánonon kívül
károgókhoz sincs sok közöm:

öreg fekete varjú
szálegyedül járom
az őszi szántást…
de lám előttem
nagy fényes ekékkel
csak Isten lovai lépnek

(Szűk őszi ösvény)

Gesztenye barna
ősz-barna szemek
benne vagy alatta máris
a szelíd láng tüze korma
nyárból indítja tervét
s őszre bebarnul lombunk
rozsdafolt rúzsok „Napszépe”
kudarcom kölcsön-délelőttje
az egész világ két barna szem

beérsz mint termés mondod
mint szűk ösvényű ősz
beérsz majd árva jóság szelíden
őszre….télre mondom
de nem tavaszra…

(Skorpió-alt régi gordonkára)

Lám hullásainkban
is van gyönyörűség
a méltó zuhanásban
a csöndes alászállásban
libegő esésben
mindig föntről lefelé
a föld arca felé
készül a magas égből
Isten lába elé
csak levél vagyok mondja
csak boldog szerelmesek
fejére hulló gesztenye
a Sétakertben
telihold szindbádi éjjel
kökény színétől égő
dió ízétől férfi
birs illatától részeg
álom vagyok Érted

(Téli végzés)

Bár még öntudatlanul
de szegény anyámat
oly nagyon megkínozva
jöttem a világra

a jóslatok szerint is
nagy kínok között
szörnyű  haláltusával
megyek majd utána

így lesz kiegyenlítve
rendben az a számla
amiért ez a halandó
sűrűn pillog hátra.
  

Kristály-havazás a völgyben
katlanban, karámban –
a szavak hullnak másképp!
FÖLFELÉ, aztán VISSZA a SZÁJRA.

Mert itt pikát cipel a szív,
súlyos ólmokat a lélek –
s útja mindkét véginél
tömegsírokig ér el.

Eltéríthet a havazás.
Kenyerem a madarak föleszik.
A táblák már rég nem érdekelnek.
Mégis a tél közepén megérkezik,

aki a legszebb májusban indult, –
most lebeg körötte kristály-havazás.
Varrná vissza a szavakat, ha nem lehet
már megsem-született vagy MESSIÁS!

Lázár Ervinnek

Mélységes magasság peremén
lebetonozva az űr és az Úr mosolya
midőn derékig égi szeszekben
"tocsogott és locsogott" az emberfia;
de hogyan jutott idáig?
hiszen az álmok felhajtóereje,
meg a kiszorított vizek súlya…
kérem, egyszer "felpörög a kútkáva"
            s engem csap pofon:
             örök jel maradhat
                    arcomon
               ha kötél lánc
            vödör csörömpölés
           után kimerve minden
           atlanti űr és csendes
                    tengerár.
Sóhajtozok, hogy gyűlne simává a víz
talpunk alatt s az égigérő kútban
csúszkálhatunk föl s alá a mélységes
magasság pereméig mert minden jégmagány
            fejjel fölfelé röpteti
a kútásókat, kockás, kockázatos ingben.

Várok a baljóslatú délutánban
várok és végiggyónom perceimet
várok mint várhatott anyám
a frontról jött katonára

életem minden vétke tornyosul
most akadályként eléd
hogy ne találj haza
szakadjon rám a büntetés

valaki így akarja jelenteni
magát dacos szívemet megsújtva
váratlanul így üzen
hogy az higgyen benned újra

jobban és immár jól szeressen
s vad képzelgések szerpentinjein
a várakoztatás angyalaival átütve
ködöt és homályt – eléd siessen

Egyszer lehetett volna egy szigetem,
fönt, nagyon Északon,
de bolond voltam
és mindenféle kifogásokkal
hozakodtam elő,
így aztán a sziget elúszott.

Pedig már kezemben volt
a sziget kulcsa is,
azaz egy ladik,
(két evezőlapáttal)
másképpen szólva az arra felé
használatos egyetlen közlekedési eszköz.

Aki megajándékozott volna
ezzel a szigettel,
Róla nehéz szólnom:
a szomszédos szigeten lakott,
neki is volt egy ladikja,
és állandóan énekelt.

Álmomban gyakran
visszavonulok szigetemre,
s hallom a szigetszomszédom énekét
majd az evezők csobbanását is,
ahogy valamelyikünk elindul…
és mindig boldog fáradtsággal ébredek.

(utóirat)

Talán ha nem olyan szép,
vagy nem olyan suhogóan szőke,
és nem énekel állandóan,
és nem ír, nem szaval verseket
akkor talán …
most boldog szigetlakó vagyok.

…arcomat átrendezem sírás és fogcsikorgatás között… lehettem volna őzgida hókás kiscsikó… egy sorozat nulltalálat az álmok halántéka körül… altemplomok gótfejű főbűnök siratnak el… koromból küldöm a havazást… mint kisborjút elválasztottak az anyatejtől… keréknyoma száz szénásszekérnek is sehol van eltűnt… a pányvaálmok glóriával átdöfött síkok… a latrok menedékhelye az élők kilátótornya… utak micsoda utak csomóra kötve… álmok álmodunk mindörökre… fekszem hanyatt gerendák mint sínek húznak fölöttem iszonyú utakra hívó párhuzamosok… tán vagyok 6 éves iskola előtt pár nappal előre hátra filmezem életem abban a gerendás szobában… karinges kezemben ezüstös füstölő a mezők fölött száll a tömjén… zablákon vásik az idő… fordítható födelű láda cseréli hazámat ruhámat… lassan tíz éve hogy valaki halálra mos… esélyeink a földre rogynak… bennem a halál nyoszolyótűz… lepkék fönnakadva a pókháló élethalál-rácsain… kiskabátban hideg éjjel újabb hazudott szerelemmel… jövünk a hegyről zsebünkben kulcs sípolni lehet vele… itt igenis baboznak itt igenis kukoricára megy a játék… a szótlanság lugasában parolázunk de kiöltjük nyelvünk helyét…

Fölsikált kocsmák
vályuiba húzom a szeszt
estéli itatáshoz

vonulnak forrástalan
szarvasaim, szavaim
s hajnalra ebek küldik
harmatnak nedveiket

lábaim járnak velem
csámpázva kaszálom
a betonrétek sarjúját

anyám kendője
kissarkosra kötve sír
ne sírj anyám

feresztő teknőmben mákod
az idén keserű lett
tilolhatatlan kenderkötél
ázik a könnyben, verjél vele

hogy hó gyötrelmébe igáztam hajad
minden fehér szibériás minden

a szigetek már háttal állnak
s lobog a rőzse a Holdon
mesékre baltával kopog ott fönn
esténként csodált favágófiúóriás

egyszeriben felelős álomjátékos lettem
felelős hazudó Isten fiai közül

nevek kocsikáznak szívemen
parádéslovak kocsisok
dobognak kisdedi jászlam előtt
arannyal mirhával környékeznek

pedig mozdonyom tömjénfüsttel
beáll ezerszer átkozott
sínekre s integet egy kéz
a dombok hajlatában kinő egy kéz

a rókák halálát meglesem
visszajövök csak meglesem
ne sírj anyám fölösleges

tehénigák négyszögébe
fölkunkorodó képek
őseimet kísérik temetkezni
csigaházak morénafennsíkjára

és úszik Dunában
dunnában majdnem elvész
lányok örökkön-örökké
sóhajában ámen

nagyfiú fürdik
fekete bűnben
anyjához készül
s világgá menne

éneklik fölsikált
kocsmák üregében

Ebben a házban
vajúdott anyám
szíve szívemhez
énekelt talán
valami szép dalt
vagy litániát
májusi csöndes
esőért imát
amint hallotta
ő is nagyanyám
szájából mindig
esztendők során
kínját oltani
mintha gerendák
közt éppen tüzet
csitítana el
bő könnyeivel
vajúdó anyám
tudta: sírásom
úgyis rátalál
a ház előtt már
nyíló orgonák
déli harangszó
s boldog délután.

Asszony hófehérül az őszben
és felgyújtom szoknyarojtját
hamuvá porrá, szavalgatom
neki: – "hátamon a zsákom
zsákomban a mákom" – vijjogom
a maradék földre le

csollánzsákban, levágott
mákfejekben dörömbölök s ha
börtönöm marad e kéklő gubó,
anyám én attól álom leszek!
kisiklatom a fecskéket is
toronyiránt velük északnak el

pax-diáksapkám páncélzatát
összegöngyölöm, szívem már
lélekvesztő és atomtorpedó
ahogy piros szíveken kiköt,
valaki eltérített vagy
jóra vezetett: sapkámat
egyedül Ő vasalja ki

bevallom sok kávét hörpölök
a többit erősen fogadom…
s tagadom – de nem "kocsmatőtelék"
anyám én attól méreg leszek!
halottak napjára, Szen’ Mártonra
már meg sem érkezek

lányok után minden
csavargásomat akár a leckét
felmondtam, menyasszonnyal
többé nem ijesztek mezőt,
vadnyulat, bár a város szélinél
őznyomra leltem szerelem
szeptemberében az utolsó
buszok ideje után és minden előtt

Erzsébet napra levelem,
sosem díszes lapom, mint
Szűzanya-Mária meglátogat, de
betlehemi első királynak innen
elszököm, ajtódon hóval hideggel
beesek, fenyőkoronás pillanatban
jászoltérdeinken ringassuk meg
a kisdedet, hát "fel nagy örömre"

hűlt helyemre a szaloncukor,
a 365. nap kopog mámortalanul
ahogy indul megint egy megbicsaklott
év, felpofozott ébresztővekker,
ahogy megint és ismét reménytelen,
s én valahol józanodva nyugtalan
leszek! – mint dördülés előtt
az apróvadak, nehogy ez évben
jöjjön távirat, melytől szétszóródok
mákként a semmibe, ha így szólítana:
"ANYAAD ………………….. GYERE"

de kányafekete gúnyám nincsen
Isten nem lehetsz kegyetlen
álom leszek, méreg leszek
vagy hó! – mindent belepek,
rálicitálok az időkre, már
tízforintos pelyhekkel jövök,
befödöm vizek homlokán a
sírást s anyámmal hófehérülök

Anyámat látom
nehezen lép már
kékülő ajkán
Mária-zsoltár.

Mezőről hegynek
igyekszik éppen
fején is kosár
mint a mesékben.

Utak keresztjén
éri harangszó
suhogó dél van
messzire hangzó.

Sóhaját hallom
cipeli terhét
még ezer lépés
csak ennyi kell még!

S apám kezében
megáll az olló
venyige halmon
ím ebédhordó

Erzsébet asszony
terhével áldott –
gyújtanak együtt
tavaszi lángot.

A mészoltás pillanatai szememben
és lehámlok az első házfalon
véremmé lesz a tél kifacsart
lényege: óriás Mancsosok hólimonádéját
vedelem én aki felköszöntöm a
gyertyák előjön-e a Medve vigaszát
mert vágya lettem a marcangoló ének
és a faggyú lecsüngő idegének
keresztvíz permete után bemutatva
vének jóslatainak s ha egykoron
szindbádi májusban felragyogok a
halál elnemfeledlek csukló-szíján
kezemben véres lenyomatokkal ott
a gyertya         De még itt vagyok!
Itt hazámban hol a mész vakul
alázatosra ahogy a Medve gótikussá
szervezi pofonjait súlyos átkait
riszálja tavaszi énekekre hogy
pincék zsúpjai alatt befagy az
óbor de őszre a könnynek hordót
mégsem forrázok ilyen mesét nem
hagyott bennem édes mamám Bakler Mária
ki ma születésenapján halottaiból
imáival összefoltoz    Jöhet a Mackó
a pamacsos hogy harmonikás bordáim
cirkuszába kancsalítson: fölvert
habnak sehol a hó kifent borotvám
élire hull a brummogás sehol
a hó hát ne hátrálj a VILÁGBARLANGBA
vissza mert torkodra ültetem vallatónak Szent Balázst!

FEBRUÁR MÁSODIK NAPJÁN „LÁTTÁK SZEMEIM
AZ ÜDVÖSSÉGET”       KARJÁRA KÉPZEL VALAKI
„NEM LEHET MEGÖLNI CSAK ELPUSZTÍTANI”
ELÉM TÁNCOL EZ A HATALMAS BARNASÁG
SZÁJÁBA KÉSKÉNT SZORULT A GYERTYA

Májusi fagyokra
hiába volt a füstölés
születésem lehetett
csupán fikarcnyi esély
ha orgonavirág havazott
és vitorlázott rózsalevél
bár őrjítő lett a fájás
és jégrúzsos a kés
anyám megszült
teste kéklő tengerreszketés
huszonnegyedik évemre
„irgalom édesanyám”
itt a pecsét!

Ezer csomó még a tengeren,
s pár arasz a kertekig,
hol tüskés ágon leng-lobog
kimoshatatlan véres ing –
– azt te újra felveszed,
ha friss-csikó törik alád,
hogy fegyverek közé vigyen,
melyek átvérzik a halált –

Ülök veled a Lónál….a Václavské Námésti legjobb helyén, a sokat látott tér felső csücskében.  A ló lábánál Vojtech, azaz Szent Adalbert. Arcát már súrolja a fény. Imádkozik, talán feloldoz minket is. Mert ő a miénk is nagyon. Szent István királyunk keresztsége óta, ezért félelmetes ez a követő dátum: augusztus 21-e hajnala. Ima, térítés, vértanúság…és az újkori barbárság követei itt e téren. Forgó csövükkel Szent Vencel lovát és a Lucerna-palotát, majd jobbról a Jalta Szállót lőnék az eszelős tankok… Akkor is még csak hajnali óra volt. Napfelkelte előtt egy pillanattal. Mióta jövünk már veled, hogy ezt a szelíd napköszöntő trombitaszót halljam…, hogy töröljem, amit nem tudok letörölni mégse. Mert nem lehet, mondod te is, aki csak megdöbbenve nézted, közelről a gyalázatot, hogy lám véreid is, a Duna másik partjáról… segítő szándékkal… Aztán kinéztek az ál-arcok mögül az arcok, mozgott a szájuk, bár kékült és lilult is a  Közlemény beolvasásakor, de mondták szakadatlanul, rádióban, tévében. S írták a haditudósítónak kinevezett újságírók szégyentelenül: tudósították a pártszabadságot olvasó népet. Szégyenünkre! Eltelt 20 bamba év, aztán a kritikus 21-ediken valami mégis történt, a forró augusztus, mondják, segíthetett a ködbársonyú novembernek. A lengyel-magyar példa, előbb a civilek, aztán a hivatalosok is, hogy az bizony csúnya volt…. mint egy lábat kaszáló brutálisra sikerült becsúszó szerelés. És már itt is vagyunk. Csak három évtized! Beleégtek az évgyűrűkbe a visszavonhatatlan tragédiák. Istenem, a diáktársak, akiknek át a Dunán menniük kellett, mert épp katonák voltak, s ott a diák, aki fölgyújtotta magát. J. P. monogrammal sokáig trikódon, s a kamaszlány, akit lánckerék taposott… és itthon a tizenhét éves Bauer Sándor, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén lángolt… később az öngyilkos költők Stanislav Neumann és Jiři Pistora. De mondhatnám a kitűnő írókat, Dominik Tatarkát és Jan Prochazkát is. Bizony belehaltak. És akik elmentek? Író, filmes színházi ember… Ismert sikeresek meg sikeres halottak…Fülemben most is darazsas túlnyomás még az igazi fullánkok előtt: „A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták a következők közlésére:….” Hol volt az az illetékes hely? Nem tudhattuk pontosan. Vagy legföljebb sejtettük csak. Ott ahol az illetékes fogalmazók kinéznek a Dunára s aztán át a budai várra,…„elvtársak, helyzet van, ezek nem hagynak bennünket szunyókálni…!” Aztán a kacifántosan hamis, csaknem tucatnyi tucatmondat, melynek legvégén ott lobogott az elszánt pátosz internacionalista ördögének túl vörös farka: „Soha senkinek nem engedjük meg, hogy a szocialista közösség valamelyik tagját kiragadják sorainkból.” Hát nem engedték… és törlesztettek, talán amiért június 17-én a Literarní Listy, az Írószövetség lapja akadálytalanul ünnepelte a Magyarországon ellenforradalmárként és árulóként halálra ítélt Nagy Imrét, aki összekapcsolta a szocializmust a demokráciával. Vagy az ugyancsak a Literarní Listyben június 27-én vezércikként megjelent 2000 szó-ért, melyet Ludvík Vaculík író fogalmazott. Ez volt maga a métely, ez az egyszerű,tiszta beszéd! Vaculíknak mutatom a V betűt, annyi év után, 1990 szeptemberében épp a függetlenségéért aggódó Szlovéniában, a vilenicai karsztbarlangba alászállván. Bajusza mögül dörmög s énekelni kezd egy morva népdalt, majd magyarul szépen a Tavaszi szél első sorait, de a dallamot hibátlanul dúdolja tovább. Mutatom, 2000, mutatja, az annyi mint 68, de előbb – s bravót mond s kacsint hozzá – 56! Csak a Szekerce című regényét ismertem, s nem is a legjobb fordításban. Egyszer a nyolcvanas évek legelején idéztem belőle egy-két mondatot, az illetéktelen illetékesek csaknem leharapták a fejem érte. Pár szó talán – visszaszállt. Állok veled az Orloj alatt. A harang, mondod, augusztusban mindig rekedtebb. Emlékezve üti a kerek időt.

Forgok ítéletidőben, puszta-országban
vadállatok vonulása után kémlelek,
napsütés, évelő-köd határán, szélárnyékban,
Bakonyi-főnszél jeges sóhajában korcsolyázik türelmem.
Ha belágyul alattam a föld koponyája,
ha folyó és tó jege nem bír, nem viselhet;
kínzott halszálkaként szúrnak át
gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges kopár
Magyarország-medencecsontok:
akkor ide süssetek atyámfiai és házam népe!
Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté,
eleven halottaknak ütődve fölrobban!
Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendőben
csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában
kiárusítva. De már a nagypiacot vagy országos vásárt
nem tűrhetem, s más effélét sem, egybe kell tereljem
minden csontot a maga helyére, halomba, levegőbe,
koronák vakító díszébe, sín közé talpfának, puskacsőbe,
hogy ne bámulják fonnyadt hínárban a halak,
zokogjanak, s fejükkel törjék föl maguk,
mert már minden megtörtént értünk,
mert már minden utamba állhat, eljöhet értem!

Czesław Miłosz írja a Rabul ejtett értelemben
hogy a kommunisták naponta bebizonyították
– tegyük hozzá: elég brutálisan! – a kétkedőknek
azt a marxi tételt miszerint
a lét határozza meg a tudatot
s védekezésképpen a társadalom egy jelentős része
ezt a nemes gondolatot így fogalmazta át:
a lé határozza meg a tudatot…
itt szó szerint alkoholra gondolt
aztán később a lé szlengben használatos
értelmére gondoltak tehát a pénzre
amely korunkban valóban a lét megdönthetetlen alapja
s ebből levezethető a tudat minden rezdülése:
azaz a tudat váltása megőrizheti a lét állandóságát
ez már a kommunizmus agóniája utáni fejlemény:
tehát a tudat igazodik a megismert jó-léthez:
látszólag könnyedén vált
(nézetet sőt hitet is!)
s hogy mindezt elviselje
megint csak lé szükségeltetik
mert a lé segít a tudat forgásának
de azért a lé jobban forog mint a tudat!

gyakran előhullámlanak a képek a te fényképeid drága I.
csendesen és vadul sodorja őket álmomban a nagyobbik óceán
ha már partjára vetődtem a forró Tihuanától föl Vancouverig
csak közben valahol félúton egy gyönyörű szeptemberi hétre
kihalászott a vakszerencse Friscónál a Golden Gate tövében
~ ~ ~
még nem voltam negyvenéves egy szabadságra éhes fegyenc
bár hivatalos szökésben lehettem volna ott az Alcatraz foglya
vagy örökre a te foglyod is hullámoztam vívtam a gondolattal
mennyi kép a híddal s veled ahogy a vállad épp átölelem…
napokig hullám-sírás fehér párája száll egy sirály szemében
~ ~ ~
még élünk egy kicsit ha a képek is úgy akarják drága I.
bár Odüsszeusz már nem bolyong nem kíváncsi a tengerekre
sem az óceánra mert nem ért haza egészen nem érti azt ami
most is érthetetlen: hogy került oda hol jó volt hullámlani
még élünk egy kicsit ha a képek is úgy akarják drága I.

Meztélláb, megrakva libabőrrel
két lovunk prüszkölésére figyeltem;
kaput kitárni, kaput be –
csak a kutya futott velem

egy éjszakát késtek a kerekek,
csúnyán kikezdett a félelem,
nagyanyám akkor mesélte el,
hogy „hegy mögé bújtak a farkasok”,

s a vége az lett: „nem ettek meg
senkit sem”, mire elaludtam tudtam
kivülről az egészet, fújtam is álmomban,
hogy nagyanyám reszketett.

Nagy téli alkonyatban,
egy rettentő súlyú távcsővel
kószáltam végig a határt,
de csak úgy álmomban ám…
azt az átkozott gránicot,
borzasztóan elfáradt mindkét karom…
a szemem a hó fehérségétől szinte megvakult,
azt hiszem, ezt mondják hóvakságnak:
hívatlanul bejött a múlt.
 
A távcsövet az egyik kiskatona
hagyta el jó pénzért, pálinkáért,
mielőtt átszökött Pornóapátinál.
Volt itt ribillió egy hétig!
Kutyák csaholtak a környéken,
de nem lehettek határsértők,
nem mehettek a dezertőr után.
(A nyulak is a szögesdrót előtt
mindig fölrobbantak!)
„Ha elkapják, azonnal kampec neki,
lelövik, mint egy kutyát” – mondta
később a sánta postás, aki a leveleket
a kocsmában szokta kiosztani,
nem is beszélve a nyugdíjakról!
(Pár száz forintos téeszcsé-nyugdíjakat
kézbesített akkoriban.)
 
Különben Pornóapátiban laktak
a legszebb hosszúhajú szőke lányok.
Egy valahai énekes barátomé a megállapítás,
aki reggelente kiült Savaria egyik parkjába,
és csatos üvegből itta a kakaót,
s törte hozzá a sós kifli-véget,
előző este persze rendesen sört vedelt,
miután eldallotta bársonyos szép hangján
a korabeli divatos Adamo-számokat,
s direkt leste az ilyen szőke szépségeket,
amikor vonultak előtte a Kanizsai Dorottyáról
elnevezett híres műintézetbe.
Mindig szerelmes volt valamelyikbe…
talán nem is reménytelenül…
 
És rendületlenül tervezte, hogy disszidál,
mindenáron San Remóban akart énekelni,
a szőke lányok majd segítenek,
gondolta, mert van helyismeretük,
s a naponta fölgereblyézett sáv
nem lesz véres csatatér, „pirosult gyásztér”
(kicselezik a drótokat, az aknazárat…)
s ha az lesz, hát legyen, jobb meghalni,
mint élve megrohadni,
akkor itt vannak ezek a hosszúhajú
szőke Kanizsai Dorottyák…
korai özvegységükben majd elsiratják…
 
A többszörösen kitüntetett határőr-faluban
monologizálja a bicegő postás,
nekitámaszkodva a söntés-pultnak,
két laza fröccs között, mint ha csak magának:
„itt mindenki a gyomoridegére iszik rá,
s a Napot csak fölkeltében nézi,
a lenyugvónak már imperialista a sziluettje is,
nem is nézünk arra, amikor bejönnek ide
ezek az aranyos vitéz urak, ezek a kiskatonák,
ugye, a mi drága gyerekeink,
többnyire alföldi suvernyákok,
én kifaggattam őket erről-arról,
nem ihatnának persze,
de megtaláljuk a módját, van itt segítség…
haver a kocsmáros, jó a szemük,
ezek aztán nem félnek,
bátran átbámulnak az osztrákhoz,
távcsövezik az Alpok tetején a havat,
meg itt is figyelgetnek, lesnek, kérdezgetnek:
nem láttunk-e valami gyanúsat,
idegen manuszt feltűnni a határban,
de azokat mostanában már a vonatról leszedik,
ha nincs rendben a papírosa az ipsének,
Szombathelyen fogdában tölti bizony az éjszakát,
mert ezek a fiúk már fölszállnak a pesti gyorsra
egyenruhásan, de civilesen is igazoltatás végett
Ajkánál vagy Bobánál, aztán Cellig el is kapják
az ilyen rosszban sántikáló félét,
esetleg fegyveres ellenforradalmárt,
még lehet ilyen…, igaz-e, aki csak úgy
meggondolatlanul vagy hősködve
nekimenne az aknazárnak…” –
mondja a sánta postás,
miközben a harmadik hosszúlépést kortyolgatja.
Hóvakság, nagy téli alkonyatban,
a távcsőbe nézek, megborzadok:
milyen közeli a múlt… és hallom,
ahogy a roncsoló aknák robbannak…
Istenem, milyen közeli… csak álmodom?!

Május, 1990!
Azt hittem,
talpra áll a nemzet!
 
Azt hittem,
talpra állhat attól,
hogy aki eddig parancsolt,
eztán nem parancsol.
 
Azt hittem,
annyi sértett lélek
megérti majd
miről is beszélek…
 
Tudtam persze,
hogyne tudtam volna,
milyen szakadékon ment át…
s épp ezért mit érez,
de nem tolakodtam
mázas szép szavakkal
meghajszolt szívéhez…
Csak annyit mondtam:
iszonyú nehéz lesz!

És reméltem,
mégpedig erősen:
nem a könnyen
szerzett tapsok
döntik el majd
kinek az igaza
lesz itt az erősebb!
 
Igen mélyen hittem,
hogy mindenki akarja:
lélekben lehessek
minden magyaroknak
szolgáló magyarja.
 
És tudtam jóelőre
mikor támad majd meg
irigység és álság
s a rettentő varázsszó:
másság…
Nekem nem lehetett
semmi más fegyverem,
mint az az egy,
ha fanyarul legyintek:
szamárság.
 
Bár mondogattam néha:
bizony mindig könnyű
a bátor ködevőknek,
mivelhogy nem „tisztük
gondolni előre”…,
elég csak tudatlanul
csörtetve bolyongni
a múltban,
mert ott minden a helyén…
pontosan úgy van
ahogy szeretnék
hallani, látni…
s máris lehet mindent
túlkiabálni!
 
Tőled tanultam én,
idézlek hát ismét:
„Együtt a szív és fő…
és bölcs messzetekintés”
ki mindig velem valál
hű Marcus Aurelius
te tudtad mi a halál,
s milyen a távoli juss!
 
Most már én is tudom,
legyen ennyi elég,
hát nem bíbelődöm
ezzel sokat – derék
pannóniai elődöm,
jó Marcus Aureliusom.
 
De nem szabad feladni!
Talán így is mondtam,
ha egyszer a falak
le- és ránk omoltak,
bár nem harsona dalolt…
mert hittem és reméltem
gyáván ezért nem léptem
meg a váratlan súly alól…
 
…és akkor éjjel…
szakadatlan jöttek,
gyertyáikat hozták,
köröttem fényeskedtek,
és nappal is csak jöttek,
özönöltek hozzám,
bár szétszéledeztek…
és hűtlenkedtek aztán,
most eszem azt súgja,
s majd leírja a toll:
talán szívükhöz érkeztem
mégis valahol…
 

Szegény jó Horváth Imre
a főleg epigrammatikus
bölcselmi érc- és élcpengésű
remekléseiről ismert
jeles váradi költő
még a közeles
de már elmúlt században
hiába írta sárgult papirosra
mintha apja fölösen
megmaradt egykori
gyógyszertári
receptjeire írná
(vagy faraghatta
karcolhatta éppen
a Körös-parti
vén füzek törzsébe is)
hallhatatlan igazát:
Ne ordíts!
Az utókor nem süket…
 
S lám ordítanak
azóta is szakadatlan
bizony kicsit már
nagyothallók lettünk
mi is felebarátaim
valamennyien
de ez még szerencsére
hajszállal az utókor előtt
zajlódik ez a modoros
enyhén motorikus
szájbőgetés
s ráadásul mintha csak
a hangerőket hergelnék
vagy horgolnák (?)
a rajt-cél zászlót
is mindig balul lengető
tévesen Léda-utánzatú
kissé léhácska
odarendelt amazonok

Kedves Szerkesztő Úr!
A kérdést erősen
episztolikus stílben
Kegyelmed
irántam tanúsított
minden időkben
megtapasztalt
jóakaratához intézem:
Nagy pofátlanság
lenne-e
részemről
ha teszem azt
ezután már
csak és kizárólag
az Utókorba írnék?
 
Mert a jelen választék
már ne haragudjék
Kegyelmed
speciel nekem
nem választék
és annyira korfüggő
nyálfüggő
nyájfüggő
meg akolfüggő
nem is beszélve
a tenyésztett Múzsák
körüli nyafikról
meg holmi
forgalmi adókról
zsoldról s egyéb
fölöttébb zavaró
csacskaságokról
szóval és nyomatékkal
most kikopnék
innen is
meg amonnan is…
 
Persze persze
semmi durcásság
fékezhetetlen
hübrisz gőg meg efféle
csak azért mert
valami egyként
bűzlik Pannóniában
meg az alföldi
lapályon…
szóval az Ister
mindkét partján
terrorisztikusan
és demokratikusan
leöntve és kiöntve
az Ürge… (aki mint
tudjuk: író)
 
Csak hát megbocsásson
én ilyen finnyás
többszörösen is
aggályokkal megvert
szerzet valék
és nem szeretném
ha két-háromszáz év
múlva
szegény ivadékaimnak
(föltéve ha lesznek)
szégyenkezniök
kéne miattam
hogy lám valahai
névtelen ősüket
vagy akár
nevezettet is
rendesen bedarálták
és bizony
észre se vette
a jámbor
hát csak
mindösszesen ezért
Kegyelmednek
e levél…
 

A sírfeliratomat
majd sárral írjátok,
mert a földön
a sárnál nincs maradandóbb.
 
S ha Isten akkor is
ott lesz a közelemben,
ti ne bajlódjatok
baljós betűkkel, vak szavakkal.
 
Mert Ő bizonnyal
ama sárfelirat mögé néz
miközben keze munkál
s szája a lelket életre költögeti.
 
Ennyit romlandóságunk
örök és visszavonhatatlan
állagáról; a többit tehát
szóba hozni is fölösleges.

A hatvanadik évében
járó, de mindig bölcs
Arany János
Intés című versét
1877-ben írta.
Jegyezzük meg:
a költők közül
például ekkor
született Ady Endre,
sőt öregapám is,
aki
nem figyelmezett egyáltalán
Aranyra,
sem semminő arányra,
holmi mértékre:
arany-szabályra.
Dehogyis gondolt
jövendő időkre,
ezért csak fejben
hordta s őrizte
vérbő rigmusait.
Tehát mindenképpen
nevezetes esztendő
lett az 1877-dik!
Nos, az esztendők
megszaladoztak,
korosodtak azóta.
Századokat váltottunk
át apró, sebes évekre,
és már egy újabb
évezred küszöbén
hasalhatunk el,
ha nem nézünk
az orrunk elé.
De hosszú szerkesztői
múltam egyetlen haszna,
talán mentsége is lehet,
hogy Arany,
azaz „hunyt mesterünk”
emlegetett versét sokszor
körmöltem le s ajánlottam
(másolandó penzumként is)
mindazoknak, akik hozzám
fordultak tonnányi
kéziratukkal…
Reménykedem:
talán, talán… használt
vagy használni fog
az Intés minden betűje, sora:
halhatatlan arany-pora…
 

Lelkes ifjúként,
az ÁMOR nevezetű
ifjúsági könyvkiadónál
(látható, a magánhangzókon
csak egy ékezet csúszkál ide-oda)
vagy öt esztendőt töltöttem el,
az IHLET című lapnál
meg éppen (és már ez is hihetetlen!)
másfél évtizedet húztam le,
ahogy mondják,
vagy írják az impresszumban:
szerkesztőként.
Bizony, hol felelős,
hol meg felelőtlen
szerkesztő voltam,
miközben lelkesedtem, fanyalogtam,
támogattam, tűrtem…
vagy nemritkán visszapostáztam…
tehát sértettem, miközben
magam is sérültem rendesen,
mert nyilván nem működött
mindig hibátlanul
az áteresztő zsilipem,
vagyis az ízlésem kószált el,
mielőtt holmi görcsösség
meg a szokásos rozsdafoltok
mutatkoztak volna rajta…
de azért szerencsére
a „termékeny félreértések”
is megtaláltak…
most már mindegy is lehetne,
hiszen végtére büntetésként
vagy keserves penitenciaként
totál szétolvastam
külön-külön is a szemeimet,
(a bal eleve gyengébb volt)
többször heveny
papírmérgezést kaptam,
az elállós, hosszan várakoztatott
sárgult kéziratok pora
allergiás tüneteket produkált,
s a nikotin meg az alkohol
(de persze csak módjával!)
mint párban járó vidámítók,
afféle szolid „vámtarifák”,
serkentő szerek
mindig kéznél voltanak
fontos eszmecserék
végkifejleténél, amidőn
füstben és koccintásban
elsóhajthattam, hogy talán
azt bünteti, aki legjobban szereti…
s szétoszthattam
már az utókorra tartozó
ama kiérlelt,
rögös tapasztalatot,
miszerint minden szerző
a szerkesztők nyugalmas
életének keserítője, álmának
megrontója, ergo:
tán érdemes lenne
az elkövetkezőkben
nélkülük könyvet,
újságot csinálni,
és ha a kísérlet beválik…
szerény jutalmam,
honoráriumom az lesz,
ha holnap én sétálhatok el
a mennyei üvegvisszaváltóba…
 

Minthogy a kánon-függő
invalidusok rendjéből
még idejében kiiratkoztam
s a különböző skatulyák,
dobozok szűkre mért,
levegőtlen teréből
is sikerült meglépnem,
majdhogynem hasonlót
érezhettem, élhettem át
mint az a városunkban
vakációzó, messziről jött
szőke diáklány, aki a helyi
bűnügyi krónika szerint
„hamvas ártatlanságát”,
a strand bejáratának futó
gyönyörű platánsor
és a szakadatlanul dübörgő,
már-már dobhártyát szakító
egyetlen diszkó közti
alig félkilométernyi úton
veszítette el, ráadásul egy
napfényes délelőttön,
amiről aztán kellően tudósi,
de inkább csodákra hajazó
szakvéleményt állított ki
nevezett Halápy Csaba
kissé szatíros életvitelű,
ám elismerten kitűnő
szülész- és nőgyógyász barátunk,
(amúgy eltanácsolt pianista,
mert anno belecsípett
egy kottalapozó
ismeretlen hölgy formás
alfelébe, akitől aztán
a cintányércsattanásnál is
visszhangzóbb pofont kapott),
szóval egy igazi művészlélek,
afféle különc, kedves bohém,
(anyai ágon volt is köze Bohémiához!)
aki, ha szerét ejthette,
tágas rendelőjében mindig
Chopin-keringőket zongorázott
és saját – csak fejben lejegyzett! –
szerelmes verseit szavalta
az érthetően szorongó pacienseknek
mielőtt még szakértelméről
is kellőképpen meggyőzte volna őket…
tehát ahogy utaltam rá fentebb:
béklyóimtól már eloldva,
vagyis nagy szabadságomban
a költészet csodákat beteljesítő
és előidéző szerepéről
csak nevezett doktor úrral
beszélgethettem és hallgathattam
jóízűeket hátralévő, kimért időmben,
aki eközben, szememben
minden erőltetettség nélkül
fényes hermeneutává
magasodott, s csöppet
sem zavart, hogy holmi
elszalasztott múzsajelöltek
a rendelő előtti váróban
kajánul összesúgtak
és élvetegen kacarásztak
a hátunk mögött,
mondottam is néhányszor:
lám-lám, dokikám, egyáltalán
nem áhított utókorunk így is
csaknem biztosítottnak látszik!

Nevezett H. Cs. doktor úrral
– töredelmesen bevallhatom már
ifjonti bűneimet (esetleg bűneinket) –
sokat ücsörögtem városunk
egyik közkedvelt vendéglátóipari
egységében, melyet az idő
változékonysága hol presszónak,
hol meg nagyképűen bárnak,
sőt a legutóbbi anglomán időkben
pubnak is csúfolt,
viszont igazi, hivatalos neve
csak a bennfentesek,
akarom mondani:
csak az évtizedekig hűségesen
ide járó törzsvendégek
előtt volt ismeretes,
holott az időkkel dacolva
igaz, kissé bizonytalanul,
(a kurziváltságot tán csak hírből ismerő
betűkkel) mindig ott volt a bejárati
ajtó fölött a tisztes név: IHLET,
s a doktor úr, amikor
kisuhant (sokszor bizony rendelési
idő alatt is) a szobájából,
csak annyit súgott a cinkos
asszisztenciának, hogy momentán
éppen dolga lenne az IHLET-ben,
vagy kajánabbul, hogy most „fölmegyek
az IHLET-emhez, de ma még
biztosan visszazuhanok”,
ahol már vártam én
szokott helyünkön,
s a gyönyörű, állagát kitartóan
őrző szépnevű Hajnika,
kibe reménytelenül voltunk
mindketten (és még hányan!) szerelmesek,
mindig akkor indult a pult mögül
– tálcáján kecsesen egyensúlyozva
a szokásos méretű kupicákat,
a szokásos értágító töménnyel,
s mellé, rendelésünk szerint
protekciós homoródi borvizekkel –
mikor dokikám zihálva
beviharzott, és ekkor többnyire
Csaba királyfi, mert így is hívták
városunk szebb keblű amazonjai
a doktor urat, azonnal fizetett,
még legalább két kört,
azaz a kecses mozgású,
büszke fejtartású,
izzó szemű hölgytől még
két sétát kért ellejteni
az IHLET műmárványos kövezetén,
mert tudni való, hogy HITEL
itt sincs, sőt rajzolva is mellé
ama paradicsomkerti alma,
megannyi csábító Éva-képzettel,
holott itt lehetett volna hitelünk,
s tán lett is volna, ha kérjük
tekintettel a dokira s rám,
kik oly gyakorta itt múlatjuk
a reménytelenül inflálódó időt,
miközben és rendszerint
terítékre kerülnek,
a tegnap éjjel írt legújabb
H. Cs. költemények, melyeket
elsőnek mindig én hallgathatok meg
a doktor úr felejthetetlen mimikájú
előadásában (persze azonnali
véleménynyilvánítási kötelezettséggel!),
s én már-már hűvös tárgyilagosságot
színlelve, mint egy Gyulai Pál,
megkérdem: dokikám, aki hivatásszerűen is
egy életen át hölgyek műszerfalán babrálhat,
mért kísérti ilyen csapnivalóan rossz,
erotomán versekkel a talmi, prűd jelent?
és sértődés nélkül, derűsen válaszolja:
lám, barátaim irigységéből tudom:
halálbiztosan érik nagyszerű utókorom!
 

Mindig szánalmas
kicsit, ahogy
beleborzongunk
– többnyire persze –
zseniális enmagunkba,
hogy most egészen
jó volt, tényleg, szívem…
igen… az a tegnapi
csúsztatott mondat
(s főleg amit
hirtelen visszavettél,
pedig már nyelved
hegyén bizsergett…!),
hallgattátok is eleget,
ti szegények…
de legtöbbször
az ismerős dumát
már magad is
nagyon unva…
hát átutaltad szépen
pókhálós utókorodnak…
mert talán tudtad:
a hülyülés elér,
várt-váratlanul is
rád köszön egy különös,
napsütéses éjen,
mikor mások igen
bölcsnek tartanak már,
s nem vigasztal,
hogy ők is immár
rendesen hülyülnek,
s bár tudják,
bennük ki lakik,
miféle jámbor ördög
vagy egy lejárt
szavatosságú isten…,
ezért aztán mindig
kellő öntudattal
más helyére ülnek
most (néha) templomban,
ahogy tegnap még
tapsos pártülésen…
ezért támad minden
szakállas viccnek
annyi ártatlan, új
és jámbor hallgatója,
s ezért látunk át
– vakon is! –
főleg maszatos időkben
a megdúlt kerítésen…,
ahol mindig
vannak, lesznek
barbárul kitört lécek,
s ezért halljuk
az ismerős verklinótát
(no nem, még nem
a szigeti tölgyek alatt
csak a szokásos sétán
egy fölöttébb síkos,
nyomasztó kórházi allén),
hogy lám, a szorongó
hajlamú, véletlen gének
– sorsukért futva –
az elsőszülött fiakban
szépen továbbélnek,
akár a királydrámákban
vagy a népmesékben…

Az a híd – mióta
csak eszét tudja –
az emberekre gondolt,
akik majd boldogan
átkelnek rajta szép
döndülő lépésekkel,
és a gördülő nagy
járművekre gondolt,
mikor a kerekek
átgurulnak testén,
kissé tapintatosabbra
fogva a tempót…
legvégül a boldog
folyóra gondolt,
sajnálta is talán
ezért a váratlanul jött
jó reményletért,
hogy most újra,
annyi alant örvénylő
gyászos, szürke év után,
fényes és nagyra tárt
hajcsat-traverzeivel
büszkén is akár
fölötte lovagolhat,
csak két partján
a hídfőkben
– ahol amúgy
rendesen a józan
eszét tartaná
s tartja is, s nem csak
merőben stratégiai
meggondolásból –,
szóval ott ér le
igazából nyurga lába,
de az egész statikai
tényállás oly botorul
vagy félreérthetően
fogalmazódik meg,
mintha ő megvetné,
lenézné a víz ősi,
titokzatos medrét,
hol évtizedek hosszán
hevert nyomorult,
összecsuklott roncsként,
és tűnődhetett eleget
az emberi barbárság
torz „természet-rajzán”,
amitől oda jutott,
hogy medret fogott
és torlaszolt el eddig,
de most, íme, eljött
az ő diadala, pompája,
már-már zavaróan
bulváros esti fénye,
csak szerényen, szívem,
gondolta: nem sérthetem
meg a folyót, hiszen
annyiszor ezeréves
aggastyán… vén tekergő…
szívem hát szüntelen
a sodrás fölött dobog,
s ott rezonál legjobban
talpakra, kerekekre…
ahol most megtorpan
az északnyugati szél,
a jelzőzászló lobogása
összecsuklik hirtelen
és nekidől az emlékektől
baljós délutánnak…
mintha Thornton Wilder
egy hatodik élőlényt
varázsolna elő fényes
utókora igazolásául
vagy cáfolatául,
aki sértetlenül megúszta…
szárnya nőtt talán,
égbe vonták, töprenghetett
a híd, míg aztán végül
maga ment le hídba…
 

Képlete szerint nem
lehet vitás, tehát nem
is vitatjuk, hogy
210 éves lenne már
minek csak éppen
egyharmada
látszik-mutatkozik
Gergely-naptáros
szűkre mért látókörünkben,
mert a maradék nagyobb rész
az a tiszta tömény
nettó kétharmad idő
ott a gyökérzetben,
vagy fejtetőről nézvést
a horpadt levegőégben
lazán légtornászkodik,
bár ez nehezen megítélhető,
ahogy mondaná ő szebben:
függélyeskedik az ég
és a semmi közti sávban,
mint valami haszontalan
szikrázó villanyos dróton
az elröppeni készülő
nyárvégre jól beért,
csivites madárszavak
légiója, miből aztán…
tógás tudori madárjósok,
valamint korai rikkancsok,
jóhír-miskároló cenzorfik,
mára szépnyugdíjú trottyok,
meg ágáló, fogatlan öregek
ahogy kapualjak nagyra tárt
panoptikumából kinéznek,
majd fölérve kapitóliumos
magaslesükre sűrűn pislogják
merre, merre az egyetlen
nagyobb áthajózható
tenger, amin a császári gálya
megrakodván nem rablott,
de megszerzett tömény weöreses
színű és zamatú nedűkkel
általúszik annyi boldog
nyelvi ficánkot, hullámot
és maga tarajít hozzá
ritka pezsgető habzást…
míg a cica hunyókál
békén átalúszik Véle
egy csinos délelőttöt,
és száll álmában,
talán boldogan is,
mint háló fölött a labda,
így zabolázva már
a zenit csillagzata alatt
egy légcsavarosban
a szél cirmos szellőcskévé,
hogy bátor berepülő,
jótestvérünk, bátyánk
ama város fölött,
szűk-tág ketrecében
csodásan keringjen,
de mindig egzakt legyen,
mert M. L. úr konstansa
a jobb rómaiak szerint is
ösmerős betűverzáljaival,
ami kedvelt szám is éppen
ezer és ötven évet
kockáz ki patrícius pajzsán…
mondhatta bár okosan
korábban E. Cioran:
„a nyelv veszti el
napjaink költészetét,
az, hogy túlontúl
nagy jelentőséget
tulajdonít neki –
ez a végzetes bálványozás”
lám, mi mindent tűz nyelvhegyére
az ember, óh, szavak légiója,
vagy idejében átugrott árok,
vagy szép hívságú elő- és utókor,
megnyugvásul mondom:
ott száradtok valami kötélen
 

Nyugtalan lesz a tenger,
kedvesem, ha mindig csak
hazafelé… Ithakára gondolsz,
jobb beletörődni abba,
hogy elmúlunk itt, mint a
füvön lelt reggeli harmat,
ha megsimogatja a fény,
amint a szigetek mögül
rendre álmosan előbukik
egy másNAPos korong
formájú izzó parázs-fej,
mely hozzád hasonlóan
delejes testem körül bolyong…
és ezen csábos szavak után
szemeim dörzsölni kezdtem
és mindkét zúgó fülem
ugyancsak jól hegyeztem
mert „a fehérkarú Nauszikaa
énekelni kezdett”, ahogy
ezt egy királylány teheti:
szertelenül és kihívóan,
bár hangja valós értékét
én föl nem foghatom,
csak álomi szépségét,
amint frissen mosott
ruháitól szabadulni látszott,
vagy csak a tenger felől
támadt cinkos jó fuvallat
göngyölgette ki előttem,
vakulni indult szemeim előtt,
aki álmában is partra vetődött,
elcsigázott, tegnap még
Odüsszeusz nevű férfi valék:
tehát messzire elkóborolt,
és időnként az istenek
irgalmából s kegyéből
ködbe vesző, láthatatlan vándor,
ki csak nyomorult irháját
mentené a viszontagságos
jelenben, de most bizony
bevallhatóan hebegve ámul
az eléje tévedt káprázaton,
merthogy épp eleget járt-kelt,
csavargott fényes bulvárokon,
s kóborolt sötét sikátorokban,
de főleg képzeletében lett
rettentő kalandokra éhes,
fölmálházott elszánt utazó,
s lám, Nauszikaa mindig
a legváratlanabb helyen,
és pillanatban bukkan föl
előtte, mindig szembe jön,
és mosolyog rá sejtelmesen…
de nem mert szemébe nézni,
sosem, mert talán hitte is
rendületlenül, hogy várja
a ködökön túl mégis Ithaka…
őrizte még szemei mögött,
legbelül azt a képet…
és Naszia hercegnő lépett
Nauszikaa helyébe,
mintha a meghosszabbított világ
jelentette volna be magát
valami előkelő szállodába,
mondjuk utószezonban,
levélhullató, álmos fürdőhelyen,
de a szeszélyes-szép Naszia már
a mohó utókorra spekulált,
ezért mobilja állandóan fülelt,
majd különös jeleket adott,
de Odüsszeusz már döntött
és búcsúzott is: – csók Naszia
hercegnő, ég veled Nauszikaa
királylány, mert lám, valami
mégiscsak hazafelé von,
bár ti tudjátok titkomat,
a keserű valót: Odüsszeusz,
ha egyszer véletlen hazaér is,
már rég nem az, aki volt…
 

De gyönyörű lesz majd
a visszatérés, ha nem is
a napfényes Ithakába…
most szépen elgondolom,
hogy a világ túlvégéről
jövök hozzátok, drágáim,
szakállasan és sírsoványan,
vagy még az emlékezet
előtti szűz időkből,
hetykén és fiatalon,
és zavartan porolom
magamról az anyaföldet,
s leverem a csillag-
szemétként szitáló
időtlen meteorport…,
és úgy, mint a
szeretetre sóvár,
küszöbre kitett
árva gyermek,
pólyáló nagy
havakat képzelek,
s kéken-csikorgón
becéző fagyot,
meg éppen egy
szentkarácsonyestét
mikor hozzátok
végre betoppanok…
még a helyem se hűlt ki,
csak a félig ivott kávém…
míg az asztal sarkán évekig
tömény szurokká nemesedve,
hűséggel várt és várakozott,
mert messze földön híres
koffein-emlékezete nem
feledte: aki innen elmegy,
az ritkán lesz visszatérő,
gonddal terített asztalnál     
újra régi kedves vendég,
s pont ezen a szép,
áldott karácsonyestén
gyöngül el úgy a szíve…
hogy a boldogságtól forró
könnye hirtelen kicsordul,
mert a sohase vágyott,
ilyen-olyan utókorából
csak a sűrűn szitáló porhó
csillogó szövetébe írva
jelként marad ott majd
két emberforma lábnyom…
azt mondja: talán a költő,
talán az apostol János         
ott az asztalnál, ahogy
egymás mellett ültek,
mikor már mindenütt
angyalok lepték el a várost,
s a krónikák szerint ide
aztán könnyen berepültek,
„Ne szóval és nyelvvel
szeressetek,
hanem tettel és igazsággal!”,
talán mindketten mondták,
egyszerre, de mintha csak
valami visszhang ütődne
vissza, vagy egyszer csak
mintha még éjfél előtt egy
ismerős dallamú harang
kondulna hosszan az éjben,
kérdezem is: hát megszületett?
Istenem, lehet hogy mégis
végleg hazaértem?

Megtalált 1986-os naplóbejegyzés

 
Nincs vádbeszéd most
meghajszolt szívem
és nem lesz védbeszéd se
nem bizony…
 
a szél nem suhogtatja
az „ezüst” nyárfasort…
a széles út másoké
tűnődhetsz sorsodon
 
a másokén is persze
akik könnyedén előznek
egy világra nagyon hasonlító
v i l á g b a n

de mégse irigyeld ha győznek
ha átszakítják a célszalagot
nagyjából minden olyan volt
mint egy valóságos verseny
 
csak épp nem indultak el
azok akik nem fogadták el
a versenyszabályokat
meg az időmérő gyakori csalásait…

Az ősz megint…
majd gesztenye hull rám
az idő rendesen kiszámol…
mert az ősz megint ködös itt
folyton köhögtet
és kiforgat hitemből
maradék hazámból.
 
Ennyi maradt testvér!
Aki még ír és lát
az nem nagyon nem ködösít…
csak az ősz is oly vadul
rengetegül már
köré hogy a szó fölös itt…!
S fél: holnapra megvakul…
 

A szigeteket bizton kiemelted
a Tenger titka egyenletéből
két sziget – két ember
az egyik nő a másik férfi
s állnak a táblánál jók és rosszak
ám a művelet véglegességét
befejezettségét egyikük sem érti…
a nő talán érzi de ez most kevés
amikor a Tenger a Tenger a Tenger
monoton ragaszkodása enyhül
hullámai tört-zöld-kék-szürke lovak
korbácsos hajtókkal fölvonulnak itt
ahol már a téli part csak sivár föveny
a forró fehér tegnap még szinte lávázó
homok most fagyottan pereg a talp alá
a boldog nagy könnyek legszebb ideje
e l k ö v e t k e z i k   e g y   s z i g e t e n
azoknak akik már megtalálták végső
biztos öblüket – ahol gyöngy és korall
növekszik épül s dacol idővel korral…
 

„…és él kebelemben annyi függetlenségi vágy,
mely midőn kell, ha nem is felül,
de legalább kívül tud ragadni a pártok gőzkörén”
olvasom téli, zimankós napokon
a Korkívánatokból Kemény Zsigmond uram
szigorú dörmögéseit… s kicsit fölmelegszem,
hogy lám, mennyivel bölcsebb,
mint a mai ilyen meg amolyan
„gyújtó sajtószövétnek”…
Meg is rettenek: hol élek én most,
farsangoló, homály-erdőben?,
és milyen szürke, alacsony ég alatt?
ahol a napvilágot is tán lekapcsolták
a vén Európa-flitteres első bálozók…?
Ezért, ha nem is tanácsos,
de szólnom illenék:
hát lámpásotoknál olvassatok
Kemény bárótól sokat,
kik még megmaradtatok
e jellemet lötyögtető korban
hű és szigorú barátaimnak,
akikkel együtt láttunk annyi fájó,
kaméleon-dús pillanatot,
majd büszkén vállalt árulást…,
és a besúgó hajlamú gének
országos megdicsőülését,
mikor a pokol földi köreiben
naponta végigszáguldoztak
a ki tudja honnan küldött
apokalipszis-álcás vad lovasok,
s fújták, fújták a fölöttébb édes,
demagógra hangszerelt marsokat,
s mikor harsány trombitájuk nyála
a fölös hangerőtől az amúgy is
elvakult és kába tömeg szemébe
fröccsent… ekkor már folyt a bál ott…
de fülünkben még egy Kemény-mondat:
„A haza a veszély párkányán állott.”

Eljöttem most abból a szülőfaludhoz közeli
kisvárosból, ahová Te annyiszor mentél gyalog
– az úton végig énekelve – a Mária-napi híres búcsúra
 
eljöttem s azóta nincs nyugovásom,
mert otthagytalak abban a megnyugtató,
szép környezetben, ahol mint ígérik
meglesz mindened, ahol pénzedért,
nyugdíjadért majd gondod viselik
 
eljöttem s most is szeptember van
ma még melegen süt a nap,
de holnap már menthetetlenül
itt az ősz: hidegül az idő, esni fog,
köd gomolyog a Szentkút felől
s betakarja a fák közt fönnakadt
búcsús énekek foszlányait
 
eljöttem s engem most ugyanaz az érzés
kerít hatalmába, mint 1963 szeptemberében,
ugyanaz a végtelen opálos szomorúság,
becsapottság, árvaság…
valami négy évtized múltán ismétlődik velem,
amiről azt hittem, hogy egyszeri…
 
akkor Te hagytál ott az internátusban,
ott a löszdombon, Pannónia szent hegyén,
ahová a vasútállomásról
a dögnehéz csomagjaimnál
is súlyosabb szorongással
valahogy fölértem…
 
akkor Te hagytál ott, szinte szöktél
még a Veni Sancte előtt, előlem,
a sírást visszafojtva szöktél,
nehogy én is utánad menjek…
csak egy szó kellett volna…
 
most én hagylak itt,
én lépek ki az idősek otthonának kapuján,
mint valami elvetemült tolvaj,
aki beloptalak ide,
s még nagyon integetni se merek,
érzem hátamban tekinteted.

Sietnem kellett volna
de én nem siettem

egyszerre lépni velük
de én nem léptem

nekem egy árva mozdulat
is rettentő tusakodást okoz

ráadásul és tán makacsul
visszacsavarodtam a múlt

feledett jeges zónáiba
ahol csak a hó világított

– – –

de a lábnyomok hozzák
hibátlan ép formájukat

és az emlékezet sem
olvad el túl könnyedén

hanem pontosan kibetűzi
a jég mögötti tengert

a térkép és zászló
itt már súlyfölösleg

egyetlen iránytű marad
velünk –: az Isten

és aztán sátrat ver
mint Amundsen…

Évente csak egyszer mindig ezt a harangot hallom,
amint szinte bocsánatkérő rekedtséggel lelopakodik
a szőlőhegyi kápolnából és jelenti az ünnepnapot,
(a világ túlvégén, óceánzúgásban is hallottam),
s látom „belső vásznaimon” ahogy sietve lépünk,
és örökre fülemben anyám szelíd nógatása:
gyerünk, gyerek, ne állj meg, már csak két nyúlugrás odáig!,
majd kifújjuk magunkat fönt, öregapád vén gesztenyefájánál,
biztatja magát is, fején a fonott, elemózsiás „kerék-kosár”…
szegény anyám, visszeres lábaival egyre csak szaporázza még,
kanyargó ösvények, lombfödte, kátyús szekérutak, horhosok után
végre megpihenünk a hófehérre meszelt hegyi kápolna tövében…
anyám kékkockás abroszt terít a fűre, áhítattal fogadjuk az ételt,
aztán megtörjük a kalácsot is, szakítunk hozzá illatozó szőlőt,
s egy szélfúvással hátunkra csap a hegyi kiserdő hűvöse,
itt most béke lesz egy napra legalább, mondja apám,
mikor már borából kortyint s kalapja mellé heveredik a fűbe,
anyám szemében könny, amint visszhangként motyogja
a kápolnából kihallatszó imát, boldogan közöttük ülök én,
közöttük, akik már nincsenek, de minden évben itt búcsúznak,
szól a harang időtlenül, Kisasszony napjának delén…

Ha nincs Nap
akkor is ragyognak
és az üvegfestő titkát
a fényről megőrzik
 
szemeid már fájnak
nyakizmod zsibbadt
de szíved a történetet
szüntelen meséli
 
ezek a színek már
színen túlnani színek
s ahogy lelkedbe hatolnak
van valami képzeted
 
arról milyen is lehet
a léten túli lét
mikor becsillan majd
teljes pompájával
az utolsó naplemente
 
szinte megérzed ízét
a fény-nyalábnak:
mely a kegyelmet
arcodon teríti szét.
 

Nagy platánlevelek ősze ez
bevitorláznak kis utcácskákba is
a Luxembourg-kertből
meg a Szent Mihály boulevard-ról…
írni lehetne rájuk vérrel verseket
valami szép október végi magyar álmot…
 
De ébren vagyok nagyon
már megint csak őt keresve
éppen harmadszor járok erre
most veled is kedves barátom
ki lettél jeles hungarus
buzgó Párizs-zarándok.
 
Csodában bíztunk eleitől fogva…
hátha mégis szembejön
egy felhajtott gallérú
nyűtt ballonkabátos
a hajdani Gauloise-füstös Conti felől
egy győztes biliárdcsatából…
 
Ezért e helyt lelassulunk
majd hosszan álldogálunk
ahol a szűk rue Christine befut
a rue des Grands Augustins-be
azaz a Nagy Ágostonok utcájába,
itt várjuk – de megint csak hiába!
a „párizsviselt” szegény magyar poétát
szerelembe-szédült árva Kormos Pistát…

Aki bizony vagy negyven éve
valóságosan is erre császkált
itt mormolta el – ima helyett is –
Apollinaire híres poémáját
a rue Christine-t dicsérte betéve
már ezért is megérdemelne
szegény Yorick barátunk egy emléktáblát…!
 
Mert bizony itt lakott a 10-es szám alatt
itt a valahai Hotel de la Gironde-ban
bár nem őrzi semmi nyom vagy „bűnjel”
már az öreg szálloda nevét is lesikálták…
 
Elképzelem ha akkor…
vagyis időben járunk erre:
így mondta volna tán Cormieux nevetve:
„barátocskáim itt locsog egy miccre
a Szajna és Lutecia kövein is porosodik a zokni
menjetek csak oda szépen lábat mosni
mielőtt följöttök hozzám egy üveg borral…
aztán finoman tegyétek be az ajtót
nem ám mint otthon… nagy dirrel-dúrral…”
 
És rendre mindig éjfél után
álomba szőve megjött fütyörészett
és nem is mentegetőzött
hogy mennyit késett…
 
Gyors itt az élet – mondta tán
és nagy ám a fény
de megél itt sok szegény clochard
hallgassátok csak a Notre-Dame
is értük ver elsőnek hangzó imát
hallgassátok csak ezt a szabályt
 
ezt a szabálytalan szép szívverést:
amint ráfelel távolról a Saint-Sulpice
aztán a Saint-Germain-des-Prés harangja
és viszi majd öblös-telt zúgásukat
a locsogó szőke Szajna…
 
Hajnalban e versre ébredek
egy platánlevél dús erezetén
ismeretlen betűk hídjai ívelnek át
olvassam el: valaki így akarja.
 

Némely dallamomban 

 
Énekem legvégül

 
Láttam ifjan én már

 
Minden ékességit

 
Dúlásra jött hordák

 
Viszik Drinápolyig

 
Vannak aztán bévül

 
Elöntött a posvány

Bűnben hentergésem

 
Szívemnek balzsamát

 
Bánkódván eleget

 
Hogy bűnöm oldoznád

 
Messzi zsoltárokbul

 
Ezért lobogómon

 
Kardom tükörére

 
De nem véres szablya

 
Zólyomnak szülötte

 
lelkemet akartad

 
legyen akaratod

 
Legszebb dallamomban

 
Énekem legvégül

No, éppen ez az, amit nem lehet megbocsátani,
és még százévesen se lehet ilyesmit kérni,
mert a jó vers mindig megbocsáthatatlan,
s Te nagyon sok jó verset írtál ahhoz…
s különben meg… hogy azóta mi a jó vers?
abban már régóta nincs egyezség,
kedves öcsénk-bátyánk…
bizony itt csak az irigység biztos,
csak a ködben kaszaboló táborok léte,
csak a kikiáltóké,
csak a veled üzletelőké
meg az árulás-szakértőké,
no és a harcos kisajátítóké, akik úgy szeretnek,
hogy hónaljszagú ölelésükkel riasztanának el Tőled…
és láss csodát: néhány hónapja láttam
egy különös filmet Rólad,
azt hiszem, a Duna Televízióban,
szerintem nagyon jó volt,
pedig a hossza vagy négy óra,
két részletben láttam, alighanem ezt sem tudják
megbocsátani a rendezőnek, meg azt sem,
hogy évekig koldulta össze a filmre való aprópénzt,
s dacból és szeretetből mégis megcsinálta,
sőt képes volt a mi eszméletünket is
feltölteni s ébren tartani Veled,
és ama görbületlen gyémánttengelyt tartó
hibátlan versmondataid között,
s ezért… – lehetek elfogultsággal is vádolható –
azt hallhattam a film végén, amit régóta
magam is a legfontosabbnak tartok…
és nagyon szeretlek érte:

Látod, most kicsit jobban látok…
  

Ideje semmi sincsen
elfoglalt mint az Isten
ideje ám ha sok van
suhoghat nádasokban
hajában őszi fények
villódznak vízen égen
bámulják parti nyárfák
végtelen zöld szivárvány
kortyolgat fellegjáró
tavából könnyű ráró
hűsíti szomját éppen
harangszó zúg szívében
félsziget kulcsra zárva
csikordul éjszakára
ladiklánc cigaretta
villan a csillagokra

Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni
nem lehet a világot Isten nélkül megérteni
nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni
 
illetve lehet
 
csak az olyan rémült magánkaland
melyet a kétségbeesés kormányoz
s végkimenetele fölöttébb kétséges
 

Ugyanazon a porlepte úton…
de már lassabban és visszafelé…
– Neki ajánlod fáradt lépteid –
láttad a Világ nagy díszleteit:
szemednek ennyi éppen elég.
 
Ahogy közeledsz, ámulva lassulsz,
és átrendezed a hangsúlyokat…
egy leharcolt hajszál simul
tenyered sötét sorsvonalába:
majd tűnődhetsz fölötte sokat.
 

„…hiszen ennek az országnak a koronába vetett hite, az a nyugodt, rendü­letlen, több évszázados igyekezete, hogy a hatalom legkevésbé kézzelfogható vonásait egy dologban tisztán megőrizze magának, ez nyilván semmi más, mint egy nagy titokban tartott eszme. István király koronája – bizonyos értelemben – ennek a sérthetetlen módon és közösségi igénnyel megtakarított erőnek akkumulátora: ez a korona gondolkodik, úgy zajlik le benne a gondolkodás, mint egy aranyló koponyában… Még ma is emlékszem arra a furcsa szívdobogásra, amely (oly sok esztendővel ezelőtt! Azt hiszem, 1895-ben) Pesten elfogott, amikor Ő, a Korona, a milleniumi ünnepségek napjaiban – külön díszhintón, egy párnán nyugodva, komótosan – elvonult mellettem föl Buda felé. Családom akkoriban éppen unszolt már, hogy válasszak hivatást magamnak… Hát mondja, nem ez volna – a dologhoz fűződő viszonyunknál fogva –, nem ez volna a magunkfajta számára az egyetlen hivatás, ha tényleg tökéletesen megfelelő hivatás volna: hogy mi legyünk a szent korona őrei…?”

Egy szerencsésnek
is mondható
afféle írnok
néha krónikás
véletlen históriás
közegbe tévedt
s úgy mondaná el
a megesett csodát
akár a vízfolyás…

sőt le is jegyzé
nem éppen másra
mint talán
egy elébe szállongó
szalvéta-végre
és hálát adva Urának
ki fáradt szemeit
nyitogatja az égre

bizony leírta magának
nem gondolván
hogy még itt találja
ez a folyónál szaladóbb
sebesebb iramú idő!

nem gondolta:
ez a harmadik évezred
első esztendeje már