Nézed a múlhatatlanra vett időt
és mögéd hajítod mintha volna tétje
mennyire marad meg titkaid sűrűjében
vagy előmozdul végre egy kidőlt
fal mögül az a paraván-szürke táj
és megcsikordul lábad alatt a sóval
bőven telített kőtörmelék között egy
formásan lekoptatott darab – maradj
még itt hiszen ebben a lépésben hiszel
aztán az írnok kezében ugyanaz a kő
lassan elvándorol a nyár elé midőn
kétségtelen beáll a déli csönd szívében
és lépeget helyetted lefelé a hegyről
küldetésben már de szinte közönyösen
a forró júliusvég felhőit kavarja följebb
de egyszer jó esőkkel majd leér az aljba
és iszákjából előkerül forró kőkenyér
jó lesz majd szorgalmas nehezéknek
mivel a sárgult papírok körmére néz
megvallatja őket van-e itt lucidus ordo
és szépen formázott lüktető betűmáz
ami alatt a józan bűnösök virrasztanak
bárha tudnák csak tetteik rosszát letenni
megadatik néha ez a ritka kegyelem
s akkor sírnak az esőkkel hosszú éjszakákat
és a feloldozás igéje szívükben megterem
mint távoli égvillanás a paraván-szürke tájban
küszöböd előtt hűsével már a hajnal térdepel
csak a csöndre emlékszel ahogy kiárad
meg az útra: az egyetlen bizonyosságra.
< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez