K. O. – mondanák itt sokan nekik,
de csak némán figyelik a csöndes
vagy néha zajosabb haláltusát,
mert valljuk meg: nem szép, nyálas,
sokszor vadromantikába hajlón csöpögős,
szóra is érdemtelen…
s mi hogyan is most? szívünk mélyén
a ketyegés diszkrét helyén mi maradt?
már törölhető vérpor, vagy másképp szólva
föloldozássá őszült mészkarikák, leharcolt
idegmoszatok, hulló korpa, havazó hajliszt?
Isten azért néha éppen erre jár,
s lámpásából egy fénycsomót
a Döntnökök mögé villant: csak a
háttér legyen rajzolhatóan pontos arányú,
de az arcokat sötétben hagyja,
azt mondják: lehet szándékolt véletlen is,
ha így zajlik történet, persze ez is az Ő műve,
csöndben ránkbízza teremtményeit és így figyelmez:
legyünk csak igazságaink csöndes szemlélői,
s ne mondjuk rögtön: lám-lám az óra elközelgett,
ne ütlegeljük tehetetlenül és nevetséges akarással
az idő foglalatát, mert az idegen kongás
magunk termeiben lesz leginkább visszhangtalan,
ha minden hamis külzaj becsordogál,
legyünk tehát lélekben most is magasan;
szándéktalan s békés szívvel figyeljük
a Döntnökök kétes erőlködését,
habár ízléstelen s illetlen, mindent befröcskölő
hangok, míg lobog a pokol tüze egy gyertyalángnyit…
s e mintavétel is bizonyság
és fölöttébb siralmas, mint a legrosszabb álom,
mely után túl hosszú és fáradtságos ébrenlét következik,
hogy nem lesz másképp ezután sem:
egy égbolt alatt bolyongunk tovább
a széppel és mocsokkal.
< vissza Fölös ébrenlétem verseskötethez