Verseskötetek - Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé)

A valóság égető nyelve

“Századunk tragédiái nemegyszer afféle
tesztet jelentettek a költészet számára,
melyek lehetővé tették, hogy felmérhes-
sük, mennyi valóságot bír el a költészet.”

(Czesław Miłosz)

I .
Már nem álmodsz,
csak elképzelsz egy temetőt,
fölmagzott, évek óta kaszálatlan,
kaszálhatatlan ős-fű hullámzó tengerét,
s azt mondod: barátaim, ha veszitek
a fáradságot és a bátorságot, most
az alant nyugvókat kiültetjük a sírok szélére,
és egy napig – mi is étlen szomjan,
félrehajtva ki-ki maga előtt a fűrengeteget –
s z e m b e n é z ü n k;
változó arcvonások lezúduló ráncain
az akkor és azóta történteket,
és történelemnek nevezzük,
tiszta valóságnak…
aki akar, helyet is cserélhet
a sír szélén ülőkkel,
de szabadon temetkezhet vissza a holt,
és szabad elvonulást kap az élő.

II.
A nyelv már nem ad világot,
a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;
teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt
nyelvfilozófiák, fűrészporban lovagló kis bohócok,
pompás feminin nyafogások,
hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának;

és eljön maga Kreon is,
engedélyt ad a temetésre: temetik a világot;

a nyelv nem gyújt világot,
nem világosul meg általa a sötét konyhában
egyetlen mosatlan edény sem;

a politikusok nyelvi matricákat ragasztanak
az újságok címlapjaira, s egymás hátára is,
hogy a majom emberiség
és a megtermett biztonsági majmok
onnan is olvashassák a teendőket;
a mi teendőnk tehát a föntiekből következik.

III.
Éget az Ég: felső tenyér
forró a Föld: alsó tenyér

– . –

ha most az isteni taps
júliust követel
ha most gondolja ő
hogy eljött és itt az idő
akkor a lisztté lapított
emberiség fehér “hamuja”
a tenyerek élet-halál-ráncaiban
mint tengerek árkaiban
besül: emberiség hamubasült
útravalója rejtezik
megfejthetetlen kódként
míg ki nem hűl a két tenyér
míg kottázható lesz a taps
míg a Föld elföldelhető
míg az Ég kiégő csillárjai
zörögve lengnek az isteni ásítás huzatában.



< vissza Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé) verseskötethez