Most leteszem a könyveket
az egyiket a másikat
milyen jó volt olvasni őket
az egyiket a másikat
s a kettőt külön is !
(regény helyett egy nyáron át
„minden megvan” mondtam
és valóban így is mondanám)
persze jól tudom
hogy egy a kettő
s lám milyen könnyűek most
mint a fából kiröppenő
boldog papíros
mint paradicsommadár
szálló pihetolla
de aztán hirtelen
milyen súlyos lesz az egész
ha EGY az EGY
és egy az egyben
átüt maga a létezés
a gének vezérelte sors
átüt mindenen
a nyugalmat felrobbantó
béklyózhatatlan ős-izgalom
és vele a nem tudni honnan
érkező lángszívű révület
mert versek lobognak itt
nappal és éjjel
mint titkos raktárakban
a szesz ha kigyúl
szavakba kódolt
álomtalanul lobogó teóriák
tábortüzek parázs-sistergésű
komor bölcseletei
idegdúcokhoz kötve
másznak elő
nagy sugarú fényben
homokhegyek alól
viselve a nyári tombolást
ahol egy öreg indián ül
bronz-pala-szikáran
paradicsomi hajléka előtt
még a kiűzetés előtti idők
utolsó földi tanújaként
csak ül egyedül
időtlenül
s fekete csont-pipára gyújt
miközben fénylő akácleveleket
morzsol tenyerében
és a semmivel társalkodik
sötétre fakult bőrét
homok-kristályok lepik
de vére mint a Niagara úgy zuhog
zubog és néha felbuzog
hiszen a Teremtő
rejtegetett titkos Ádámja ő
ama kertben (mióta már?)
kire rábízta annyiszor
az oldalbordák kényes lajstromát
hajnalban íródeákként lobog
és nappal szorgosan udvarol tehát
míg a kárhozat fái megtermik
estig szívében is a szabadság
veszíthető gyümölcsét alma-zöld mámorát
túllép és szembeszáll
no lám ez is a teremtmények sorsa
mikor a mindenség
szerelembe zárt
vad titkait kutatja
terem
és teremt:
a porba ír a vízre ír
a lét hínáros óceánjaiban
és kies liános erdeiben
ha győz ha veszít
férfiként bátran kivallja.