„…hiszen ennek az országnak a koronába vetett hite, az a nyugodt, rendületlen, több évszázados igyekezete, hogy a hatalom legkevésbé kézzelfogható vonásait egy dologban tisztán megőrizze magának, ez nyilván semmi más, mint egy nagy titokban tartott eszme. István király koronája – bizonyos értelemben – ennek a sérthetetlen módon és közösségi igénnyel megtakarított erőnek akkumulátora: ez a korona gondolkodik, úgy zajlik le benne a gondolkodás, mint egy aranyló koponyában… Még ma is emlékszem arra a furcsa szívdobogásra, amely (oly sok esztendővel ezelőtt! Azt hiszem, 1895-ben) Pesten elfogott, amikor Ő, a Korona, a milleniumi ünnepségek napjaiban – külön díszhintón, egy párnán nyugodva, komótosan – elvonult mellettem föl Buda felé. Családom akkoriban éppen unszolt már, hogy válasszak hivatást magamnak… Hát mondja, nem ez volna – a dologhoz fűződő viszonyunknál fogva –, nem ez volna a magunkfajta számára az egyetlen hivatás, ha tényleg tökéletesen megfelelő hivatás volna: hogy mi legyünk a szent korona őrei…?”
Egy szerencsésnek
is mondható
afféle írnok
néha krónikás
véletlen históriás
közegbe tévedt
s úgy mondaná el
a megesett csodát
akár a vízfolyás…
sőt le is jegyzé
nem éppen másra
mint talán
egy elébe szállongó
szalvéta-végre
és hálát adva Urának
ki fáradt szemeit
nyitogatja az égre
bizony leírta magának
nem gondolván
hogy még itt találja
ez a folyónál szaladóbb
sebesebb iramú idő!
nem gondolta:
ez a harmadik évezred
első esztendeje már
és Nagyboldogasszony
napja van
bazilika-árnyékban is
fehéren szikrázó
augusztus-délután
sohasem látta senki még
ilyen boldognak a Dunát
ezt a megifjult vént
amidőn hátára
kapta vette ismét
a magyar koronát
úsztatta hát
ritka aranyát
hiszen jól tudta:
isteni adomány
és ritka kegyelem
ez a néhány
korona-cipelő óra
ez a nap amikor
egyedül ő vigyázza
ő segíti óvja
amint fölszáll
teljes pompájával
fényeskedve
a vezér-hajóra
hol szent királyok
éke megragyog
illő foglalatban
és méltó őrizetben…
róla beszélnek
most a habok…
parttól partig
szent titkokat locsog
szalad a hullám
míg a korona
megy a hatalmas
víznek útján
s a Dunakanyart
újra koronázza
s hozzá áldást is oszt
a lemenő Nap
összes sugarával
s a parton végig
éneklő emberek
lovaik szügyig
a vízben
kifeszített nagy
zászlók alatt
nem az elúszó
hajónaszádnak
de a koronának
tisztelegnek
boldog könnyük
– milyen megható! –
csobban az áramló
Duna-vízben
ne feledd hát
te krónikás
hogy e históriás
nagy pillanatot is
följegyezzed!
s ez időtlen vén
hegyek ölelését
boldogan viselve
úsztatta a fényt
Esztergomtól
immár visszaúton
lefelé
Buda és Pest
tornyai felé
Úsztatta a víz
mámoros hajónkat…
szívünk dobogta
az egyetlen reményt:
talán most mégis
eljutunk hozzád
te szelence foglalatba
szentségtartóba rejtett
jelképes ország…
talán…
bár csecsemő vagy még
a folyó idejéhez képest
(de minden pillanatát érzed!)
hiszen ezer év itt folyt el
most előttem és alattam
alig három óra alatt
míg Esztergomtól
Pest-Budáig értem
s partra léptem
talán ki olvasod
majd egyszer
e kései krónikát
a példát megérted…
< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez