Nagy téli alkonyatban,
egy rettentő súlyú távcsővel
kószáltam végig a határt,
de csak úgy álmomban ám…
azt az átkozott gránicot,
borzasztóan elfáradt mindkét karom…
a szemem a hó fehérségétől szinte megvakult,
azt hiszem, ezt mondják hóvakságnak:
hívatlanul bejött a múlt.
A távcsövet az egyik kiskatona
hagyta el jó pénzért, pálinkáért,
mielőtt átszökött Pornóapátinál.
Volt itt ribillió egy hétig!
Kutyák csaholtak a környéken,
de nem lehettek határsértők,
nem mehettek a dezertőr után.
(A nyulak is a szögesdrót előtt
mindig fölrobbantak!)
„Ha elkapják, azonnal kampec neki,
lelövik, mint egy kutyát” – mondta
később a sánta postás, aki a leveleket
a kocsmában szokta kiosztani,
nem is beszélve a nyugdíjakról!
(Pár száz forintos téeszcsé-nyugdíjakat
kézbesített akkoriban.)
Különben Pornóapátiban laktak
a legszebb hosszúhajú szőke lányok.
Egy valahai énekes barátomé a megállapítás,
aki reggelente kiült Savaria egyik parkjába,
és csatos üvegből itta a kakaót,
s törte hozzá a sós kifli-véget,
előző este persze rendesen sört vedelt,
miután eldallotta bársonyos szép hangján
a korabeli divatos Adamo-számokat,
s direkt leste az ilyen szőke szépségeket,
amikor vonultak előtte a Kanizsai Dorottyáról
elnevezett híres műintézetbe.
Mindig szerelmes volt valamelyikbe…
talán nem is reménytelenül…
És rendületlenül tervezte, hogy disszidál,
mindenáron San Remóban akart énekelni,
a szőke lányok majd segítenek,
gondolta, mert van helyismeretük,
s a naponta fölgereblyézett sáv
nem lesz véres csatatér, „pirosult gyásztér”
(kicselezik a drótokat, az aknazárat…)
s ha az lesz, hát legyen, jobb meghalni,
mint élve megrohadni,
akkor itt vannak ezek a hosszúhajú
szőke Kanizsai Dorottyák…
korai özvegységükben majd elsiratják…
A többszörösen kitüntetett határőr-faluban
monologizálja a bicegő postás,
nekitámaszkodva a söntés-pultnak,
két laza fröccs között, mint ha csak magának:
„itt mindenki a gyomoridegére iszik rá,
s a Napot csak fölkeltében nézi,
a lenyugvónak már imperialista a sziluettje is,
nem is nézünk arra, amikor bejönnek ide
ezek az aranyos vitéz urak, ezek a kiskatonák,
ugye, a mi drága gyerekeink,
többnyire alföldi suvernyákok,
én kifaggattam őket erről-arról,
nem ihatnának persze,
de megtaláljuk a módját, van itt segítség…
haver a kocsmáros, jó a szemük,
ezek aztán nem félnek,
bátran átbámulnak az osztrákhoz,
távcsövezik az Alpok tetején a havat,
meg itt is figyelgetnek, lesnek, kérdezgetnek:
nem láttunk-e valami gyanúsat,
idegen manuszt feltűnni a határban,
de azokat mostanában már a vonatról leszedik,
ha nincs rendben a papírosa az ipsének,
Szombathelyen fogdában tölti bizony az éjszakát,
mert ezek a fiúk már fölszállnak a pesti gyorsra
egyenruhásan, de civilesen is igazoltatás végett
Ajkánál vagy Bobánál, aztán Cellig el is kapják
az ilyen rosszban sántikáló félét,
esetleg fegyveres ellenforradalmárt,
még lehet ilyen…, igaz-e, aki csak úgy
meggondolatlanul vagy hősködve
nekimenne az aknazárnak…” –
mondja a sánta postás,
miközben a harmadik hosszúlépést kortyolgatja.
Hóvakság, nagy téli alkonyatban,
a távcsőbe nézek, megborzadok:
milyen közeli a múlt… és hallom,
ahogy a roncsoló aknák robbannak…
Istenem, milyen közeli… csak álmodom?!
< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez