Verseskötetek - Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé)

Az emlékezés joga

Tűnődések a költészetről

Sokat tűnődtem a tetőn doboló májusi esők futamáról s mindig időtlennek, időből kiszakítottnak éreztem e varázslatot, mint egy költeményt; mintha lassú és szapora lélegzetvételeivel, borzongató akusztikájával a szabadság megkísértése, körüludvarlása történne szakadatlan.
Tűnődtem én sokat a költészetről is, s a hozzá vezető útról. Amikor a fiatal lélek – gyönyörűségből, kedvtelésből vagy jobb híján – arra “kényszerül”, hogy verseket “vétkezzen”, hogy párbeszédbe kezdjen a világgal, hogy túllépjen szűkre mért szabadsága korlátain. Lelkében átigazítson egy homályos földrészt, de megértse mégis annak koordinátáit; s e megértés közben lesz szerelmes, agresszíven ragaszkodó. Saját használatra a szabadság szerelmének nevezi e naiv törekvést, mert átöleli akkor valami kegyelemféle: hogy éppen ott adatik élnie, ahol naponta meg kell küzdeni a szerelem puszta ábrándjáért is.
És tűnődtem sokat költők példáján: élőkén és holtakén. Verseik, életükről sohasem függetleníthető verseik mondták el, mivé lehet a vers: a lecsiszolt, az érdes, az elhallgatásaival beszédes, az élére állított vagy időzített bombaként várakozó, s közben mégis derűsen és szakszerűen megmunkált, az ihletettségre fittyet hányó, a jól strukturált, a látszólag mellébeszélő s aztán hirtelen fontossá váló …
Természetesen az anyanyelvemen szólókat faggattam legtöbbbet: abból a szempontból, hogy élet és mű ábráit egymásra rajzolhatom-e? Azaz: az élet kínálta sorsba belefér-e a vers-sors? Növelte vagy éppen kicsinyítette-e az egyetlen érvényes rajzolat esélyét? Láttam félelmetes és felemelő azonosságokat és lehangoló, tanulságokkall telített elrajzolásokat. S láttam az idő kíméletlen lapozását, de nagyritkán igazságtevő erejét is.
Utak az ajtóm előtt, hogy nézzek valami betájolhatatlan ösvény után, legyen személyes alternatívám, s még azon belül is több, szabad leágazás…
A világ költői és tudós esztétái annyi mindent “összehordtak” a költészetről, hogy még a legmagvasabb gondolatokból, megérzésekből is (amelyek leginkább tetszetősek, képszerűek, aforisztikusak) időnként selejtezni kell. Mert itt is létezik felezési idő, avulási hányados stb. Tűnődéseim közben – mostanság – hosszabb, rövidebb ideje T. S. Eliot és a pár éve meghalt román Nichita Stănescu nézetei között időzök legszívesebben. (A Káosz a rendben és az Antimetafizika című könyvekre gondolok itt elsősorban.) Bennük találtam szövetségest olyan kényes dolog erkölcsi fölvetésére, mint például az emlékezethez való viszonyom, jogom. Ha ezt ontologikusan nézem s cselekvő helyzetbe hozván az Egészet, a megkísérthető Lehetetlent, akkor Eliot-tal mondom: “A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelven mondhatók el és lefordíthatatlanok.”
Nichita Stănescunál igazi sors metafora az a tény, hogy dajkája, nevelője egy Szilágyi Anna nevű, megesett erdélyi lány volt, aki csak szeretetét tudta kimutatni, beszélni alig hallhatóan bírt magyarul, mert gyermeke elvesztése után marószódát ivott, ami szétroncsolta a hangszálait. S egy újabb tragédia után öngyilkos lett Ploiesti-ben. Boldog s érzelemgazdag gyermekkort és egy zacskó üveggolyót hagyva Stănescura. A költő tűnődésein, kérdésekre adott válaszain, esszéin ez a gyermekkori élmény örökre átsüt. Vagy csak én magyarázom így? Nem tudom. Ez a bizonytalanság is erősíti az emlékezés jogához tapadó makacsságomat; hogy nem lehet és nem szabad felejteni a jövő érdekében sem, mert azt is a megismételhetetlenség távlatából kell fölépítenünk. Ezért nem fogadhatom el azt az ideológiává párolt nietzschei gondolatot, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja.
Mifelénk és általában Közép-Kelet-Európában e kamatozó felismerés szőtte át az elmúlt évtizedekben leghatásosabban a költészetet. – Ilyesmiről is szól a mese, meg arról, hogy a szabadságfokok változhatnak témákra, alkotókra nézvést, s az a legbölcsebb, aki nem morgolódik, mert ez térül meg legjobban. Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra. Megtörténhet ugyan az asztal alatti parola és a bokák titkos összekacsintása; de az álarc viselése kötelező! Különben is most nem a rugdosódások ideje van, hanem olyan köztes, várakozó és válságos, reményteljes és lehangoló hónapok, napok és percek, amikor nyugodtan és önkéntelenül kiszalad a számon, ha mondjuk egy valamikori barátommal találkozom – de már ki tudja, mikor láttam, mert más utcákban jártunk -, hogy barátom, azt álmodtam, de Te talán közelebbről látod: “már nem vagytok elvtársai a helyzetnek”. Nem mond semmit, nem ad igazat, nem cáfol, de magában elismétli a rövid mondatot, s derűsebb lesz a képe.
A diktatúra nem működik már igazán, a finomított kín rejtélyesebb útjait járjuk korunkban. Inkább hallani ízlésbeli diktatúrákról költészetben, prózában s egymás ellenében is. Mostanság a próza uralmáról, győzelméről zengnek a líra fölött, az esszé fölött, mert a világ nagyobb dicsőségére képes volt mindkettőt magába gyömöszölni. (Megjegyzem, e hódításnak vannak szép és biztató kísérletei is.) De kételyeimet mégsem hallgathatom el, hasonlóan mint ahogy Csoóri Sándor tette ki nyomatékos kérdőjelét a Műfajok őrségváltása? című felkavaró esszéjében. Oly érzésem van – ha e tárgykörre is kiterjesztek egy pontos epigrammát, melyet a kitűnő költő, Lakatos István írt az ötvenes években -, hogy “Minden diktatúra csupán fele / útjáig jelent úgy-ahogy erőt, / azon túl már a gyengeség jele”.
A költészetet végül is egy mély emberi találkozásnak, heves párbeszédnek gondolom.
Találkozunk önmagunkkal, hogy ítélkezzünk önmagunk felett, s ez belső párbeszéddé fajulhat az igazság és hazugság dolgában. Személyen belüli vihar, mély hullámokat kavaró. Lehet győzni és lehet veszíteni. Lehet hamisan tovább beszélni, és lehet hangtalul is élni a költészetet a Pokol és Isten közelében. Érteni vélem a nagy elcsöndesedők indokait, akik kihunyva is ott vannak az égboltozaton.
A találkozás úgy is létrejöhet, hogy belülről kifelé nyílik az ajtó: találkozunk barátainkkal és ellenségeinkkel, szerelmeinkkel és “hangunkba szerelmes hangtompítókkal'” vagy éppen a felerősítésen fáradozó szegény akusztikusokkal: tehát érzékenyebb olvasóinkkal, akiket mi magunk teremtünk, előhívunk a negatívból. Akik mindig készenlétben tartják a jól szabott inget, hogy dühösen magukra öltsék. Az érzékeny olvasó, a megérintett, a szíven ütött bekapcsolható e megmagyarázhatatlan áramkörbe. A jó vers kegyelméből a szüntelenül ellenkező, az ellenérzésekkel megvert, a világban rohangáló ember eljuthat a maga damaszkuszi útjáig: beragyogja a szabadság elviselhető fénye.

(1988)


Elhangzott 1988. V. 8-án Liebfrauenbergben (Franciaország) az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciáján, majd hamarosan megjelent a Bécsi Naplóban.



< vissza Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé) verseskötethez