Bedőlt homlokom előtt abroncs,
az őrzi, tartja sebem hegét,
és a fönnmaradt őrület, halál
bolondít, zuhog szanaszét.
Készül a hóesésben városok kupolája,
hogy arcom vakító fehérje tündököl hiába!
Forognak nyalka szánok, s óriás fenyőkhöz érve…
szemetek hunyva, némulva szátok, csak álltok lekésve.
Abroncs térben tiprat a SÁTÁN,
s mint medve az álmát pihegtek át hajnali rorátét,
mert a sehová iktatott szél fújdogál, – ráér.
De mihelyt a szívemig behatol,
döndülhet orgona, cimbalom,
foszforeszkál vérünk porhavon,
fejünkre szánkázott……… törött a homlokom!
< vissza Koronatűz verseskötethez