Eljöttem most abból a szülőfaludhoz közeli
kisvárosból, ahová Te annyiszor mentél gyalog
– az úton végig énekelve – a Mária-napi híres búcsúra
eljöttem s azóta nincs nyugovásom,
mert otthagytalak abban a megnyugtató,
szép környezetben, ahol mint ígérik
meglesz mindened, ahol pénzedért,
nyugdíjadért majd gondod viselik
eljöttem s most is szeptember van
ma még melegen süt a nap,
de holnap már menthetetlenül
itt az ősz: hidegül az idő, esni fog,
köd gomolyog a Szentkút felől
s betakarja a fák közt fönnakadt
búcsús énekek foszlányait
eljöttem s engem most ugyanaz az érzés
kerít hatalmába, mint 1963 szeptemberében,
ugyanaz a végtelen opálos szomorúság,
becsapottság, árvaság…
valami négy évtized múltán ismétlődik velem,
amiről azt hittem, hogy egyszeri…
akkor Te hagytál ott az internátusban,
ott a löszdombon, Pannónia szent hegyén,
ahová a vasútállomásról
a dögnehéz csomagjaimnál
is súlyosabb szorongással
valahogy fölértem…
akkor Te hagytál ott, szinte szöktél
még a Veni Sancte előtt, előlem,
a sírást visszafojtva szöktél,
nehogy én is utánad menjek…
csak egy szó kellett volna…
most én hagylak itt,
én lépek ki az idősek otthonának kapuján,
mint valami elvetemült tolvaj,
aki beloptalak ide,
s még nagyon integetni se merek,
érzem hátamban tekinteted.
< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez