Az újság híreli:
lipicaiak vágtattak, nyerítettek
egy történelmi filmben.
A rádió mondja:
egy milliomos lipicaiakat vásárolt,
s a nemes jószágok nem nyugtalankadtak
a repülő-úton az Atlanti-óceán fölött.
Tankönyv tanítja:
a lipicai remek hátasló,
a Karszt szülötte, ezért edzett patájú,
vágtája büszke, heves vérmérsékletét
konok hűséggel gazdagítja.
*
Mégis azt mondom, fiam,
hogy e csupa-ideg, nemes állatot
nem lehet holmi egyszerű képlet (hámjába) fogni:
bár természetesen napsütésben
a csikók árnyék-sötétek,
éjjel a lipicai kancák
karszt-fehéren világolnak,
de hajnalkor, a Napot várva
igazi fehér-fekete komédiások,
színjátszói, kiismerhetetlen udvari bolondjai
őfelségének, akit másképp szólva
szlovén történelemnek hívunk.
*
Más népek szent tehenet, sárkányt,
ezeréves teknőcöket és szárnyas oroszlánt,
egyszarvút meg kétfejű sasokat,
és csodás főnixeket imádtak,
de a mi választásunk a legszebb állatra esett:
cirkuszok és harcterek elismert, szép szolgálatosára,
nyergében királynék, aranyos szentségtartók forogtak;
ezért az osztrák császárok a ravasz diplomatákkal
franciául konspiráltak,
olaszul hódoltak a színésznőknek,
spanyolul imádták a Mindenhatót,
s németül korholták a parasztokat,
de a lovakkal csak szlovénul beszéltek.
*
Emlékezz, fiam, mily titokzatosan
fonódik egybe a természet a történelemmel,
s mennyire különböznek a népek
lelkük pattanó rugója szerint.
Tudod: mi versenyek, örökös futamok földje vagyunk.
Mintha fehér lovaink
egyenest Noé bárkájából menekültek volna ide,
mintha csak nekünk rendeltettek volna,
hogy vágtassanak történelmi legendáinkon,
a jövőbe vetett, halasztott legendákon keresztül,
s megleljék nekünk az ígéret földjét:
rajtuk, a mi szenvedélyes lelkünk a nyereg.
*
Kedves fiam,
szüntelen ezen a fekete-fehér paripán ülök,
mint valami beduin-nagyfőnök,
szinte összenőttem már ezzel a nemes állattal,
utazom rajta, közben imáimat mondom,
csatákba visz, mikor kell
aludni tudok, sőt álmodni is hű lovamon
halálom majd nyergében ér,
minden történelmi jóslatunk
beteljesedett e titkokat cipelő állaton;
ez a vers is itt született,
míg rázkódtam az ihlető nyeregben.
*
A világos beszéd igazsága
mindig sötéten komorul,
mint az igazi vers mélysége,
amit az értelem csupán súrolni képes,
hisz a hősök a nappali fényben csak botladoznak,
bölcsek is dadognak a sötétben,
és színjátékos-bohócok lesznek a költők,
s a szárnyas pegazusok vágtája is gyorsul,
ahogy átvágnak a mi földünk a barlangjai fölött,
Közben patájuk dobogásával,
türelmetlen nyihogásukkal, dobrokolással
szüntelen ébresztgetik Mátyás királyt.
*
Aki még nem tudja megülni a lovat,
tanulja meg mielőbb,
törje be e gyönyörű, szilaj állatot,
biztosan s szabadon üljön a könnyű nyeregben,
hogy a vágta ritmusát átvehesse,
de legfőképp a sejtést őrizze konokon,
hogy a mi lovaink messziről jöttek az időbe
s nagyon messzire tartanak még, –
hiszen a motorok gyakorta cserbenhagynak,
az elefántok meg túl sokat esznek,
a mi utunk pedig hosszú:
gyalog aligha érnénk a végére.
(1992)
Nagy Gáspár fordítása
Edvard KOCBEK (1904-1981) az egyik legjelentősebb XX. századi szlovén költő és író. Magyarra eddig csak a Félelem és bátorság (1989) c. novelláskötetét fordították le.
< vissza Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé) verseskötethez